2013. április 25., csütörtök

CITY OF THE LIVING DEAD {ZOMBIK VÁROSA} (1980)

Lucio Fulci, olasz

(Dedicato a Dardano Sacchetti - csupán a véletlen műve, de áprilisban a Delirián szereplő mindhárom filmben benne volt az író keze.)


A félelem a kis bibliai szómeghatározó szerint a bekövetkező vagy bekövetkezhető baj elgondolásából származó nyugtalanító érzés. "Tágra nyílik a szem, kitágulnak a pupillák, az ajkak horizontális irányban megfeszülnek." PAURA.


Spontán módra feltűnő-eltűnő élőhulláival a Romero féle "lődd fejbe!" realizmusnak hátra arcot mutató, inkább a misztikus szellemtörténetekkel rokonítható CITY OF THE LIVING DEAD kimondva - kimondatlanul válasz volt Fulci nagy riválisának aktualitására, az INFERNO-ra. Dario Argento a lázálomszerű, horror-nagyjelenetek füzéréből álló kísérletében parkolópályára tette a narratív koherenciát, teljes gőzzel ráhajtva a rémálmok metafizikai síkjára. A ZOMBI után a "horrorfilmes" billoggal frissen megpecsételt Fulci három, absztrakt térben mozgó, avantgárd jegyeket magán viselő zombi-horrorral állt elő. A CITY - THE BEYOND {A POKOL HÉT KAPUJA} - THE HOUSE BY THE CEMETERY trojkával a fáradhatatlan rendező nemcsak munkaköri kötelességét teljesítette, de mintha megcsókolta volna homlokát a fatalizmus múzsája, imitt-amott a horrorművészet szférájába csúsztatva át az iparűzést.


A kategóriájában bravúros teljesítménynek számító ZOMBI 1979-ben új fejezet nyitott az európai exploitation nagykönyvében. Az alacsony költségvetésű mozi sikerének kulcsa, az ultrabrutál erőszakábrázolás példát mutatott tucatnyi kisstílű producernek, hogy a gore szerény anyagi ráfordítással igen kifizetődő üzlet tud lenni. A ZOMBI bemutatását követő hónapokban a nyugat-európai mozikat elöntötte az Olaszországban palackozott splatter: HELL OF THE LIVING DEAD, CANNIBAL APOCALYPSE, CONTAMINATION... Túlmutatva mind a ZOMBI, mind az említett mestermunkák képregényes, kalandfilmes sármján, az általunk ismert univerzum rendjét felforgató erőktől duzzadó CITY fenségesen sötét tónusával, szándékosan fragmentált narratívájával feltűnő jelenség lehetett az Italo Gore '80 palettáján. A legmelegebb fogadtatásra a Párizsi Fantasztikus Filmek Fesztiválján talált, ahol a hatalmas Rex moziban kétezer néző tombolta végig az előadást, majd a hála jeléül a személyesen jelen lévő Fulcinak adták át a közönség nagydíját. "Az, hogy a film megkapta a közönségdíjat nem ezt a fércmunkát minősíti, hanem a közönséget" - írta a német Lexikon des Horrorfilms, nagyjából lefedve a korabeli kritikai fogadtatást.


A vég kezdete: Dunwich kisvárosának papja felakasztja magát saját parókiájának temetőjében, szentségtelen cselekedetével megnyitva a pokol kapuit. A halottak felkelnek sírjaikból, hogy a zombi-szellemként ténykedő pap irányítása alatt leszámoljanak az egykoron boszorkánypereket tartó közösség leszármazottaival. Jő mindenszentek napja, és a holtak átveszik a hatalmat az élők felett... Az apokaliptikus próféciával fenyegető eseménynek szemtanúja lesz egy New York-i spiritiszta szeánsz résztvevője. A fiatal nő rögtön a látomása után szívrohamban összeesik, majd tetszhalottként saját, elsietett temetésén tér magához. A film, és talán az egész Fulci-életmű egyik leghatásosabban összerakott jelenetében egy újságíró kimenti a nőt koporsójából, és elindulnak Dunwichbe megakadályozni a zombi-puccsot.


Fulci és az akkor már állandó ötletemberének számító, a horror műfajában nálánál sokkal jártasabb Dardano Sacchetti régi közös dolgaikból is merítve (a plot point-ot előre vizionáló médiumban például a THE PSYCHIC-re ismerhetünk) az inspirációk gazdag tárházát dobták a gore-effektektől fortyogó zombilevesbe: H.P. Lovecraft, Edgar Allan Poe, salemi boszorkányok, valamint egy ősi besztszeller, az Énok könyve. Az áldozatait delejező tekintetével hipnotizáló pap egyfajta Drakula-figura, a zombi-szabályzatot szegő befejezés, melyben a fakereszttel felnyársalt pap és követői a tűz martalékává válnak, a vámpírtörténetek sajátja. A klasszikus és modern elemekből összemismásolt alapanyag a rendező kezében egységes atmoszférájú filmmé válik, az abszolút főszerepben magával a  horrorral. Ha valóban egy rémálom leképezése volt a cél, akkor Fulcinak nem volt szégyenkeznivalója az anyagilag jobban eleresztett Argento mellett: az INFERNO giccsbe hajló barokk lányregény ahhoz képest, ami ebben az elemibben megfogalmazott, de legalább olyan különleges kameramunkával és hanghatásokkal operáló temetői fantazmagóriában folyik. Sergio Salvati lassú kocsizásai és Fabio Frizzi mellotronjából kimasírozó doom  - ilyen a SÁTÁNTANGÓ, zombikkal eltáncoltatva.


Mint a DON'T TORTURE A DUCKLING falusi népe vagy a THE NEW YORK RIPPER városlakói, a dunwichiek - a falu bolondja Bobtól a hulláit fosztogató temetkezési alkalmazottig - a kezdetektől fogva egy félelemtől mérgezett pokolban tengették életüket. Ha valaki innen szintet lép, vagyis zombivá lesz, azzal teljesül minden hívő katolikus rémálma: a lélek köddé válik, a test tovább él. Az undorral vegyes félelem a belső poklot tartalmazó emberi testtől Fulci zombifilmjeinek a "lelke", amihez emitt egy nagy adag, a katolicizmus Istenképét kikezdő provokáció társul, elég csak a Könnyező Madonna bélhányással felturbózott imidzsére gondolni. A látszólag teljesen értelmetlen jelenet, melyben Bob felfújható guminőjével randizván egy újszülött csecsemő rothadó hullájára bukkan, hasonlóan masszív asszociatív tartalommal bír szexről, születésről, halálról. Még mielőtt beáldoznánk az egészet a "művészi koncepció" oltárán (mindjárt), elsősorban egy szélsőségességével büntető gorefesztivál ez, a vallásos utalások valószínűleg inkább a hitükkel hadilábon álló szerzők tudattalanjából tört a felszínre. Fulciról tudjuk, amit tudunk, de Sacchetti sem egyszerű eset. A mélyen vallásos vidéki családban nevelkedett író nagyanyja háromszor temette el a nagyfatert, nehogy visszajöjjön.


A természetfelettit a hús nyers valóságával ütköztető Fulci ezúttal is látványos keretek között vágja tönkre az erőtlen, dicstelenségben leledző testet. A véres trancsírozás pálm de gore-ját a fejfúrás viszi el, egy nagyszerűen kivitelezett effekt. Amikor nem az agyvelőkben turkál, metafizikailag próbálja tökön ragadni a horrort, azt a tapasztalaton túli félelmet, ami a karakterek szemeiből tükröződik vissza. A kifejezést a szürreálisabb képekkel bombázó THE BEYOND-ra alkalmazta Fulci, de az egymásból nem feltétlenül következő incidens-mozaikokból álló CITY is egy "abszolút film", amiben a tartalomnál jóval fontosabb szerepet játszik a morbid hangulat állandó fenntartása. Bár magát a cselekményt ésszerűen is el lehetne mesélni - biztosan eredményezne egy teljesen átlagos, felejthető horrort -, Fulcinál éppen a dramaturgiát bomlasztó, a végén szó szerint apró darabokra hullató absztrakt formanyelv az, ami előidézi a zombifilmben elengedhetetlen apokaliptikus hatást. Mark Goldblatt, a hollywoodi vágó a közönség realitásérzékét célba vevő szerkezeten elmélkedve erre a végkövetkeztetésre jutott: "A CITY-ben nincs menekvés a sötét erők elől. Ahogy a Gonosz a szereplőket, úgy falja fel a Film a nézőjét." Ámen.

----------------------------

Ha idáig elolvastad ezt a zagyvaságot (ne engem okolj, hanem az alapanyagot!), akkor megérdemelsz egy kis extrát:

- Fulci egyszerűen FÉLELEM-nek akarta hívni filmjét, de a forgalmazó ragaszkodott hozzá, hogy a címben szerepeljen a morti viventi.

- A projekt már a THE SMUGGLER készítése közben zöld lámpát kapott. Hogy minél előbb belekezdjen horrorjába, Fulci a poliziescóját asszisztensével, Roberto Giandaliával fejeztette be.


- A külső jeleneteket egy keleti parti amerikai kisvárosban, Savannah-ban vették fel. Michele Soavi (a fenti képen balra): "Akkor még csak egy színész voltam, akit azért alkalmaztak, mert egy ál-amerikai filmhez szükségük volt "amerikaiasan" kinéző szereplőkre. Elutaztunk az Egyesült Államokba, ahol öt napot kellett dolgoznom, de a beosztás miatt három hétig ott dekkoltam. A legtöbbször csak lógattam a lábamat, úgyhogy odamentem a felvételvezetőhöz azzal a kéréssel, hogy szeretnék melózni a kamera mögött. Adtak naponta 30 dollárt, hogy segítsem a bühnéseket. Ez nagyon tetszett Fulcinak, mivel egy színész ilyeneket általában nem tesz. Attól fogva a kegyeibe fogadott."


- A nyitányt az öngyilkos pappal egy valódi temetőben vették fel. Amikor a stáb elkezdte felásni a temetőt, kidobták őket.


- Antonella Interlenghi színésznőt az amerikai forgatás során letartoztatták közszemérem sértésért. Az óvadékot a produkció fizette ki. Amúgy nincs a filmben meztelen jelenete :(


- Catriona MacColl nem volt képes nyitva tartani a szemét, amikor a koporsóban feküdve az arca előtt tíz centivel becsapódik egy csákány. A felbőszült Fulci beugrott helyette és élesben eljátszotta a jelenetet. „Látod milyen egyszerű? Vát iz jor problem?!”


- Fulci olyannyira megkedvelte MacCollt, hogy a zombi-trilógia mindhárom részében főszerepet adott az angol színésznőnek. Ellenben az amerikai tévészínészt, Christopher George-t ki nem állhatta, és csak szivarozó kutyának csúfolta (a kutya az olasz filmes szlengben tehetségtelen embert jelöl).


- Christopher George a „féregzivatar” forgatásakor férgeket csempészett Fulci pipájába. A rendező állítólag komoly tüdőfertőzést szedett össze emiatt.



- A mester a ZOMBIK VÁROSA közönségdíjának átvételekor. Pályafutásának meghatározó eseményén szembesült először azzal, hogy a horrorfilmjeinek komoly rajongótábora van. 

- A Fulci körül kialakult szerzői kultusznak Dardano Sacchetti a legnagyobb ellensége. Szerinte ő csak lerendezte a szkriptjeit, amikben már a legapróbb részletekig ki voltak dolgozva még a hírhedt gore-szcénák is. Sacchetti a gyerekszereplők gyakori feltűnését a Fulci-horrorokban is a saját poétikájának tulajdonítja. "Fulci nemhogy egy komplett forgatókönyvet, de egy treatmentet sem írt meg soha. Az összes olasz rendezőnek megvolt az a hitvány szokása, hogy engedély nélkül forgatókönyvíróként tüntették fel magukat a stáblistán. Ez egyfajta kifogás volt számukra, hogy a rendezés és írás között egyenlőségjelet tegyenek." ------------> Részlet Larry Ray, A POKOL HÉT KAPUJA producer-asszisztensével készült interjúból: "Ön azt mondja, számos jelenetet a forgatási helyszíneken találtak ki és vettek fel Fulciék. Ezeknek a felvételeinél jelen volt Dardano Sacchetti forgatókönyvíró? - Nem, erről a személyről nincsenek emlékeim. Leszámítva, hogy a neve rajta szerepelt a rövid forgatókönyv-vázlaton, nem emlékszem, hogy részt vett volna a produkcióban. (...) A forgatókönyv csak egy három oldalas outline volt, egy olyan történettel, ami nagyban eltért a kész filmtől. Fulci állandóan új ötletekkel állt elő."


- A nyolcvanas években Magyarországon feketén terjesztett német kópiáknak köszönhetően a ZOMBIK VÁROSA „Egy zombi lóg a harangkötélen”, A POKOL HÉT KAPUJA „Zombik szellemvárosa” címen volt ismert.

2013. április 16., kedd

Deliria Academy Awards™ 2013

Kapcsoljuk a barkácsosztályt, fogadják szeretettel az alkalomra a legmenőbb tízdolláros pólóját magára öltő Vágási Ferit! A költői vénákat szabdaló slasher-fenomén saját "Nine Mile" című versét adja elő:


Here comes fucking Parker
Walking down Nine Mile,
Swinging the head by the hair in one hand
And his hamburger in the other
And he's still eating it!

(döbbent csend) Jól van, látom maguk nem értenek a művészethez. Ha valaki Önök közül talált a ruhatár környékén egy jégcsákányt, legyen szíves eljuttatni hozzám minél hamarább, ma éjjel szükségem lesz rá. És most kérem kapcsolják le a villanyt, a mai kulturális sötétségben fényként világító Deliria-díjátadót ezennel megnyitom ---

Kosztüm, jelmez:

Díszlet:

F/X:

Akció:
Jackie Chan Stunt Team

Zene:
Verdi - Simonetti - v/a

Vágás:

Fényképezés:

Női mellékszereplő egy második részben:
victim #2
SLEEPAWAY CAMP 2

Férfi mellékszereplő egy második részben:
Chop Top
THE TEXAS CHAINSAW MASSACRE 2

Színésznő:
Leticia Roman

Színész:
Joe Spinell

Forgatókönyv:
Jodorowsky - Leoni - Argento
SANTA SANGRE

Rendező:
Michele Soavi
STAGEFRIGHT

Film:

Amerikai nyelvű film:

WWF különdíj:
WILD BEASTS

Deliria Trash emlékérem:
David F. Friedman & A Mocskolók

2013. április 10., szerda

BAY OF BLOOD (1971)

Mario Bava, olasz



Találkoztam egy nagyszerű emberrel, egy igazi zsenivel, a neve: Mario Bava. Elsőre semmi különöset nem láttam benne, nem volt karizmatikus személyiség, kifejezetten félénknek tűnt, aki nem szerette, ha a középpontban áll. Aztán a munka során lassan megismertem a világát, a vízióját, a félelmeit. Mert Mario Bava félt.” – Dardano Sacchetti, társíró


A tessék-lássék 5 DOLLS FOR AN AUGUST MOON–t követően Mario Bava hasonlóan ironikus/cinikus hangvételű giallóval került ismét csúcsformába. A BLACK SABBATH és a KILL, BABY, KILL mellett a BAY OF BLOOD volt az, amivel az önkritikus maestro is elégedett volt, pedig akkor még nem is sejthette, hogy az "ólomévek" árnyékában készült legvéresebb dolgozata, s egyben az általa kifejlesztett műfajtól való búcsúja (tudniillik ez volt az utolsó giallója) slasher-archetípust teremtett. Ahogy Lamberto Bava megjegyezte, apja legnagyobb pechje éppen az volt, hogy mindig túl korán nyúlt bele a tutiba, a babérokat az utána jövők aratták le.


Az idilli környezet ellenére állandó nyugtalanságot, félelmet árasztó öbölben játszódó öko-giallo (Ecologia del delitto az egyik olasz címváltozat) mi mással kezdődhetne, mint egy gyilkossággal, pontosabban hárommal. Először egy légy fullad a vízbe, aztán tolószékes nőt nyírnak ki a parthoz közel fekvő otthonában. Az öreg hölgyet felakasztó elegáns, bajuszos úr éppen elvégzett munkájában gyönyörködik, amikor őt is leszúrják. A prológusból sejthető, hogy Bava már megint valami egyedivel állt elő, egy olyan éjfekete krimi-tragi-komédiával, amiben rendhagyó módon nem egyetlen elkövető amortizálja le a társulatot, hanem a gyanúsítottak egymást. Whodunit? Everybody!


A véres láncreakciót (Reazione a catena – Láncreakció a másik olasz cím) az öböl megszerzéséért folyó ármánykodás indítja be. A tulajdonos grófnő halálával a hely szabad prédává válik néhány emberszabású számára: a szőke titkárnőjével spekuláló ingatlanfejlesztő modern szabadidőparkot szeretne felépíteni, a kártyavető feleségével élő bogarász természetvédelmi övezetben gondolkodik, a Lady Macbeth jellemű rokon befolyásolható férjét manipulálva bármire képes lenne a tulajdonjogért. Part menti kalyibájába száműzve él a grófnő polipzabáló fattya (a később emberölésért elítélt Claudio Volonté is remekbe szabott arc a szerepre), és a helyszínre érkeznek a slasherek elengedhetetlen kellékei: négy darab egyszer használatos, bulizós kedvű fiatal. 13 karakter, 13 gyilkosság – ez annak idején megdöbbentően soknak számított; nota bene, a kerek tíz perccel hosszabb PÉNTEK 13.-ban mindössze kilencszer csap le a célszerszám.


A nyomozósdit mellőző, stalk - slash / stalk - slash ritmikájú krimi valódi főszereplője a Bava kameráján keresztül önálló személyiségként jelen lévő Öböl. Mintha az ő akarata érvényesülne, ahogy a testén élősködő paraziták sorban dobják fel a talpukat. Dario Argento első két giallójára válaszul a perverz szadizmust új szintre emelő jelenetek közül emlékezetes a meztelenül fürdőző lányt megkörnyékező vizihulla (Argento INFERNO-jában köszön majd vissza), a macséta az arcba (PÉNTEK 13. II.), vagy a szintén a PÉNTEK 13. sorozat második részében imitált képsor, melyben egy ágyon szeretkező párt nyársalnak fel lándzsával. Az egyik holttest eltorzult pofázmányán csúszómászó polip látványa sem utolsó, az effekteket a később világhírnévre szert tevő Carlo Rambaldi kivitelezte.


A morbid humorérzékkel elkövetett proto-slasher mészárlás végén csupán két kisgyermek marad életben, de Bava őket sem engedi el csak úgy, ártatlanul, kaján kis szmájlit biggyesztve a történet végére. Az emberi természetről festett sötét, reménytelen kép visszatérő kézjegy a rendezőnél, emlékezzünk csak a RABID DOGS befejeztére. Bava vitriolba mártott giallója nem moralizál, hanem tényként tárja elénk, hogy a törődést, az erkölcsöt, a Humánumot lemészárolja a kapzsiság, a gyűlölet, a Gonoszság. Az absztrakt vízióban a profitérdekelt civilizáció minden egyes résztvevője egyformán szennyezi a környezetét saját kicsinyes, materializmusból fakadó rosszindulatával. Valahogy ide vág Laura Betti színésznő visszaemlékezése: "Nagyon, nagyon furcsa producereknek dolgoztunk. Zaccariello a forgatás közben lelépett, magával víve a pénzt és minden egyebet, de Bavának valahogy sikerült befejeznie a filmet."


A hol elegáns fahrtokkal esztétizált, hol ki-be zoomolgatással vadított, Stelvio Cipriani hasonló kettősségben fogant zenéjével aláfestett BAY OF BLOOD mindent átható negativitásával megfeküdheti a gyomrot, mégis ötletesebb, stílusosabb és kevésbé képmutatóbb, mint fél tucat nyolcvanas évekbeli body count együttvéve.

2013. április 6., szombat

Jézus meghalt a bűneitekért. Szenvedjetek!


Ahogy arról a Deliria és a Story Magazin olvasói bizonyára már értesültek, Jesus Franco Manera április másodikán, 82 éves korában jobblétre szenderült. Amíg a celluloid-perverzió spanyol generálisa jól megérdemelt pihenését tölti a mennyországtól délre, a frankóisták életük végéig elszórakozhatnak a hátrahagyott kétszázvalahány címből álló életműn. Sőt, talán ezres nagyságrendről beszélhetünk, ha a különböző hosszúságúra vágott alternatív verziókat is beleszámítjuk.


Jess Franco méltatlanul keveset szerepelt a Delirián, pedig bírtam ám az öreget. Hiányának legfőbb oka, hogy baromi nehéz írni a filmjeiről, különösen úgy, hogy az érdekesnek hangozzék az avatatlan látogató számára is. Vagy ahogyan egy történész mondta némi költői túlzással: "Addig egyetlen Franco-filmet sem láttál, amíg meg nem nézted az összeset." Legutóbb két hete láttam tőle a hipnotikus mellékhatással járó SINNER-t, és hát az sem az a fajta, amit nyugodt szívvel oda tudnék dobni horrorista barátaim elé. Az amerikai mainstream-hez szokott szemeknek alighanem kínszenvedés lenne végignézni mondjuk a MACUMBA SEXUAL-t. Biztosan jót kacagna Jess a hallatán, számomra ő egy jazz/horror/pinafüggő, progresszív gondolkodású európai művészfilmes volt, aki történetesen az exploitation, a trash, a porno, a B kategória ingoványos területén találta meg az önkifejezés legszabadabb formáját. Ennek bizonyítására persze nem mindegyik munkája alkalmas, de aki kitartóan keres, az előbb-utóbb bele fog botlani egy érdekes Franco-filmbe, majd utána egy másikba, és így tovább. Választékból nincs hiány, a Franco-függőség kialakulásának veszélyeiről kérdezze meg elmeorvosát.

Franco a Delirián: GRETA - HAUS OHNE MANNER

2013. április 1., hétfő

THE NEW YORK RIPPER (1982)

Lucio Fulci, olasz

New York, New York 
If I make it there, I’ll make it anywhere


A nyolcvankettes vágánynál kérjük vigyázni, a Terror Expressz megérkezett New Yorkba! Talán éppen a MANIAC sikerétől felbuzdulván Fabrizio De Angelis, az olasz zombifilmek opportunista producere egy modern nagyvárosban játszódó sorozatgyilkos-szüzsével lepi meg Lucio Fulcit. Bekerülési költség: 640 millió líra (500 ezer dollár). Erre mondta Fulci némi keserűséggel, hogy Dario Argento és ő közte csak a költségvetés a különbség. 
Az alapötlet valójában kétszer járta meg az olasz B-ipar útvesztőjét, és mind a kétszer film készült belőle. Míg Fulci és Dardano Sacchetti teljesen átdolgozták Gianfranco Clerici és Vincenzo Mannino sztoriját, egy másik producernek Ruggero Deodato pár évvel később megrendezi Clericiék eredeti változatát PHANTOM OF DEATH címen. 


Fulci a HOLTAK HAJNALA koppintásnak indult ZOMBI-val már egyszer bizonyította, hogy holmi bérmunka kapcsán sem szolgai másolatban gondolkodik. William Friedkin gátlásoktól mentes, realista stílusában megcsinált THE NEW YORK RIPPER formailag csakugyan "amerikai", a metrós jelenet például igencsak MANIAC-gyanús, viszont tartalmában vérbeli olasz katolikusok által elkövetett pszicho-giallo. Az egyre súlyosbodó cukorbetegségével küzdő rendező utolsó figyelemre méltó munkája áleszcuzámen az olasz horror egyik legrosszabb hírű alkotásaként vonult be a krónikákba.


A mérhetetlenül cinikus filmben egy kacsaként hápogó, piszkos munkájára igencsak büszke hasfelmetsző miskárolja a szép, fiatal, többségükben szőke nőket. Az inkább vesszőfutásnak nevezhető rendőrségi nyomozás során fejest ugrunk a dekadenciától rothadó Nagy Almába, találkozunk néhány kétes erkölcsű figurával, leolvashatjuk a Times Square mozik hirdetőtábláiról a filmcímeket (ó, anyám, miért nem oda szültél engemet), és végül, mintegy az est fénypontjaként Lucio Fulci ismét átveheti a  Kreatív Szemcsonkolás oszkárdíját. Daniela Doriával kihányatta a beleit a CITY OF THE LIVING DEAD-ben, keresztül döfte a koponyáját egy konyhakéssel a THE HOUSE BY THE CEMETERY-ben, itt pedig egy zsilettpengével tesz kárt szőke múzsájában. Aki látta, nem feledi.


Fulci hetvenes évekbeli brillírozásaival összevetve a THE NEW YORK RIPPER nem áll a giallo-helyzet magaslatán, slasher vonalon is csak épphogy nem vérzik el. Csupán két-három jelenet próbálkozik a hitchcocki feszültségteremtéssel, a suspense helyébe lépő űrt a nézői azonosulásra teljesen alkalmatlan figurák ellen elkövetett erőszak hivatott betölteni. Az extrém gore és a lapos forgatókönyv látszólagos céltalansága végül oda vezet, hogy sokak számára a Luigi Kuveiller – Ubaldo Terzano páros (DEEP RED) által sleazyre fotografált film nem több, mint a nőgyűlölet primitív himnusza. 


Mi tagadás, a kétes moralizálás része a csomagnak, a felelősséget Fulcira éppen úgy kenhetjük, mint a Clerici/Mannino duóra, ti. a hasonlóan reakciós HÁZ A PARK SZÉLÉN mellett egy korábbi hasfelmetszős giallo, a FIVE WOMEN FOR THE KILLER is az ő sötét lelkükön szárad. Alessandra Delli Colli nyitott házasságban élő, kórosan nimfomán jellemrajza a legproblematikusabb. „She was free to live... and free to die.” – mondja cinikus mosollyal a felügyelő, egyértelműsítve, hogy a női áldozatok erkölcsi szempontból rászolgáltak a halálukra. De legyünk objektívek, és vegyük számba, milyen férfi karakterkészlettel operál Fulci doktor: csonkolt kezű dzsigoló, impotens milliomos, homoszexuális pszichológus, depressziós zsaru... 


Egy város, amely sosem alszik, és ami alighanem a Pokol hetedik kapujára épült (bejárat a 42. utcáról) tele van ösztönök és elvárások között vergődő magányos, szeretetlenségben kóválygó zombi-lélekkel. Egy rendező, akinek magán és professzionális élete kudarcokkal szegélyezett, kirohanást  intéz a tökéletesség kultuszát hirdető, sikerorientált társadalommal szemben. Ettől lesz a NYR kicsit szerzői, kicsit személyes.


Még mielőtt a gyilkos szájába adná az ide vonatkozó monológot, Fulci bénácska kis kameója a tizedik perc környékén is éppen erről a látszatokra épülő,  problémákat, gyengeségeket elfojtó közegről árulkodik. A főkapitány (Fulci), látva, hogy nyomozója nem sok épkézláb eredményt tud felmutatni az ügyben, azt javasolja, legalább tegyenek úgy, mintha tökéletesen mennének a dolgok. A mi hasfelmetszőnk, egy briliáns eszű, nagy jövő előtt álló fiatalember, nem tudott megbirkózni ezzel a kihívással. A THE NEW YORK RIPPER nem szimplán nőgyűlölő, hanem embergyűlölő film. Fulcitól, szeretettel.