It’s Alive! It’s... Larry Cohen!

BONE IT’S ALIVE GOD TOLD ME TO Q THE STUFF

Ezeknek a low budget / high concept filmeknek a különlegessége elsősorban rendezőjük, a New York-i születésű Larry Cohen forgatókönyvírói vénájából adódik. Paradox módon éppen eredetiségük, humoruk, karakterközpontúságuk miatt sok esetben nem tudtak velük mit kezdeni a korlátolt gondolkodású stúdiók/forgalmazók, és gyanítom, a hazai horroristák körében is kevesebb babérra számíthat az életmű, mint a pusztán vizuális hatásokkal vakító rendezőké. Tegyük hozzá: még ha kapott is meghívót a MASTERS OF HORROR sorozatba ("Pick Me Up" - az egyetlen rendezése a pályafutása során, amit nem ő maga írt), Cohen sosem tartotta magát horrorfilmesnek. A szörnyei - egy újszülött, egy zsaru, egy filmrendező vagy egy jégkrémes doboz – Cohen kezében eszközök arra, hogy fekete szatírát fessen olyan intézményekről, mint a család, a rendfenntartó erők, Hollywood vagy az élelmiszeripar. Mivel szubverzív (és ma is aktuális) mondandóját sokszor kutyafuttában összehozott B-filmekben adja elő, csupán a nézőtől függ, hogy veszi-e az adást vagy sem.

Az íróként jegyzett MÁNIÁKUS ZSARU második részét és a FÜLKÉt leszámítva egyik filmje sem jött ki nálunk DVD-én, így Magyarországon továbbra is csak a Hálózat TV-ben teliholdas éjszakákon felbukkanó TELIHOLD GIMI öregbíti a hírnevét (áúúú). A karrier-interjú vázát a Mad Movies magazin egyik 2003-ban megjelent számából fordítottam, amit aztán további, innen-onnan szedegetett idézetekkel egészítettem ki. A magyar címek esetenként VHS-borítókat tartalmaznak!

----------------------------------

Melyik volt az a film, aminek megtekintése után úgy döntött, rendező lesz?

Rengeteg ilyen volt, ugyanis gyerekként imádtam moziba járni, egy héten minimum háromszor, különösen a double billekre.  A Warner Bros. James Cagney, Humphrey Bogart vagy Edward G. Robinson főszereplésével készült gengszterfilmjeit nagyon komáltam. Kemények és lényegre törőek voltak, karakán történetekkel.

Már ekkor elkezdett írni?

Igen, kilenc éves koromtól gyártottam a történeteket, először képregények formájában. Saját magam rajzoltam őket a legkülönbözőbb műfajokban: sci-fi, horror, krimik... Azzal szórakoztattam magam, hogy megcsináltam féltucat oldalt, aztán újra meg újra átdolgoztam a lapokat. A mutatóujjamon lévő sebhelyet ekkor szereztem, a ceruza szorításától van. Ez amolyan szuvenír a gyerekkoromból. Stan Lee-nek (a Marvel képregényrajzolója) pontosan ugyanilyen sebhelye van. Vele egy Doctor Strange adaptáción dolgoztam együtt, amiből végül sajnos nem lett semmi.

Az első forgatókönyvét állítólag 17 évesen adta el.

A gimnáziumba menet az összes New York-i produkciós irodát felkerestem. Mindenhol forgatókönyvíró-aspiránsként mutatkoztam be, míg végül valamelyikük megkérdezte, írtam-e már forgatókönyvet. Nemmel válaszoltam, mire az illető átadott egy történetet és azt kérte, készítsek belőle egy szkriptet. Három nap múlva visszamentem egy komplett tévésorozat forgatókönyvével a hónom alatt. Rámcsodálkoztak, elolvasták, majd azzal hárítottak el, hogy a könyv ugyan tökéletes, de nem áll módjukban megcsinálni. Ezek után kaptam tőlük néhány megbízást, amit én ingyen és bérmentve teljesítettem. Arra számítottam, hogy ha keményen dolgozok nekik, akkor egy idő után csak meg fognak sajnálni és felvesznek alkalmazottnak. És így is történt!

Az egyik általam írt tévéjátékban tűnt fel először Peter Falk a képernyőkön. Csak öt percig volt a színen, de mindenkitől ellopta a showt. Aki csak látta, azt akarta tudni, ki az a vicces kis fickó a zsaroló szerepében. Az az öt perc sztárt csinált belőle. (Cohen a hetvenes évek első felében néhány Columbo-epizód, köztük a kiváló "Egy vihar egy pohár borban" forgatókönyvét is jegyzi. –szerk.)

Az első komoly melóm Ed McBain 87-es körzet könyvsorozatának adaptálása volt. Akkor még csak kettő jelent meg belőlük és azt rendelték meg tőlem, hogy a két regény alapján találjak ki új történeteket, de úgy, hogy közben megtartom a könyvekben szereplő figurákat. Ez az 1961-es NBC krimiszéria volt forgatókönyvírói karrierem igazi kezdete.

Ezután egy wesztern-sorozaton dolgozott Chuck Connors-szal, akivel állítólag csúnyán összekapott.

A BRANDED-et én kreáltam és hihetetlen nagy sikere volt, egy rakás elismerést és pénzt szedtem össze vele. Ez a sorozat egy amerikai katonáról szólt, akinek becsületén folt esik, miután koholt vádak alapján hadbíróság elé állítják. Az egyes epizódokban a legkülönfélébb kalandokba keveredvén próbálja visszaszerezni a tisztességét. A széria a McCarthy korszak parabolája, a Fekete Listáé, ami megrágalmazott emberek tucatjainak tette tönkre az életét. Tudtam, hogy ezt a liberális „üzenetet” könnyedén be tudjuk csempészni a wesztern közegébe. A forgatás megkezdése után azonban elkövettem azt az ostobaságot, hogy leültem ebédelni a főszereplő Chuck Connors-szal és felfedtem előtte, mi is volt a valódi szándékom a sorozattal. Fogalmam sem volt róla, hogy ő egy szélsőségesen konzervatív republikánus.

Attól kezdve kommunista szimpatizánsként beszélt rólam és mindent megtett, hogy befeketítse a nevem. Ez odáig fajult, hogy a producereknél kérvényezte, többé ne tehessem be a lábam a forgatásra. Egy szép napon én mégis felbukkantam a Paramount stúdióban. Connors éppen a lován ült, amikor észrevett... A lovával együtt rontott rám, én meg annyira be voltam rezelve, hogy mozdulni se tudtam. Pár centivel előttem állt meg, lehajolt és azt mondta: „Neked aztán van vér a pucádban!”. Tíz évvel később újra találkoztunk és ő pontosan emlékezett az incidensre, de akkor sem  mertem megmondani neki, hogy nem bátorságból, hanem a félelemtől dermedtem meg.

David Vincent építészmérnök számára a rémálom egy kedd reggelen kezdődött, amikor néhány perccel négy óra után egy üzleti útról hazafelé sietve rövidebb utat keresett, melyet végül soha nem talált meg. Az út helyett idegen betolakodókkal találta magát szemben, akik emberi alakot is képesek ölteni. Az idegenek készülő inváziójának a hírét viszont senki nem hiszi el neki. Vajon hogyan győzze meg a hitetleneket arról, hogy veszélyben vannak?

Mi adta az ötletet a THE INVADERS-hez? (Nálunk TÁMADÁS EGY IDEGEN BOLYGÓRÓL címen adták ezt az 1967-68 között készült sci-fi sorozatot.)

Totális paranoiában éltük az életünket, mindenki meg volt győződve arról, hogy a szomszédja egy kommunista és minden kő alatt egy vörös rejtőzik. Gondoltam érdekes lenne egy olyan karakter, aki emberalakot öltött űrlényekre vadászik, miközben mindenkinek beleordítja a képébe, hogy az idegenek köztünk vannak. A McCarthy korszak, a „vörös veszély” szatírájának szántam.

Két évtizeddel később a Warner Bros.-nak adaptálja a hasonló „red scare” sci-fi, az INVASION OF THE BODY SNATCHERS felújítását. (Cohen forgatókönyvéből Stuart RE-ANIMATOR Gordon készített volna filmet, ám végül Abel Ferrara rendezte meg 1993-ban.)

Egy katonai bázisra tettem a cselekményt, ez alapján adtam el nekik a forgatókönyvet, amiből elég sok minden benne maradt a kész filmben. A Warner ki nem állhatta Ferrarát és a BODY SNATCHERS-t, ezért csak limitált kópiaszámmal mutatták be. Aztán kezdtek jönni az elismerő kritikák, de akkor már késő volt...

Rendkívül termékeny éveket töltött a televíziónál, miért hagyta mégis ott?

Az igazság az, hogy belefáradtam az egészbe. A kreativitásom sosem volt teljes mértékig kihasználva a tévében, emiatt az évek során egyre frusztráltabb lettem. A THE INVADERS-t is ezért hagytam ott. Ha rendesen kiaknázták volna a koncepciómat, akár a STAR TREK népszerűségével is vetekedhetett volna a show. Összekerestem egy rakás pénzt és úgy éreztem, eljött az ideje, hogy új horizontokat keresve mozifilmeket rendezzek.  Már írtam néhány forgatókönyvet Hollywoodban (RETURN OF THE MAGNIFICENT SEVEN, DADDY’S GONE A-HUNTING, SCREAM BABY SCREAM), de az ezekből készült filmek nem az én munkámat tükrözték vissza. A rendező, a producer, a színészek – mindenki beleszólt, végül egy jó, kidolgozott forgatókönyvből lett egy nagy rakás tehéntrágya. Ebből lett nekem elegem.

Tehát csalódottságból lett rendező...

Mondhatjuk úgy is. Szerettem volna a saját műveimnek teljes mértékben az ura lenni. A legtöbb forgatókönyvíró ezért lesz rendező. Miután eladtad a könyvedet, attól fogva az már nem a tiéd. A forgatásokon mindenki megpróbálja ráerőltetni a saját felfogását az alapanyagra, és te nem tudsz ott lenni minden nap, hogy szemmel tartsd a dolgokat, pláne ha tíz forgatókönyvet írsz egy évben mint én!

A DADDY’S GONE A-HUNTING (1969) pszichothrillert Alfred Hitchcock számára írta.

Akkoriban az Universalnál volt szerződésben és éppen keresett magának egy projektet. Elmentem hozzá New Yorkba, hogy elmeséljem neki a sztorit. Hitchcock egy rendkívül kedves ember volt, később sokszor találkoztam vele. Mindig azt hajtogatta, hogy a filmjeinek zenéje felülmúlja a műveit, és ettől a gondolattól meg tud őrülni! Magam is dolgoztam később a kedvenc zeneszerzőivel (Bernard Herrmann – IT’S ALIVE; Miklós Rózsa – THE PRIVATE FILES OF J. EDGAR HOOVER). Hitchcock remeknek tartotta a DADDY’S GONE A-HUNTING ötletét és megegyeztünk, hogy írok neki egy vázlatot. Lorenzo Semple barátommal együtt egy hét alatt összehoztuk, beletéve az összes hitchcocki húzást, ami létezik. „Hát ez bámulatos – mondta Hitch –, de nekem nem hagytatok benne semmi elvégzendő munkát!” Végül Mark Robson (ISLE OF THE DEAD, FÖLDRENGÉS) rendezte meg. Kimentem párszor a forgatásra, miközben arra gondoltam, ezt én sokkal jobban tudnám csinálni. Rendezni könnyebbnek tűnt, mint megírni.

Első rendezése a BONE volt 1972-ben.

A faji kérdéseket nagyon merészen közelítette meg – egy szerelem története egy deviáns fekete és egy jómódú fehér háziasszony között. Ez még ma is kényes téma bizonyos körökben, el lehet képzelni, mi volt a helyzet akkoriban! A forgalmazó össze vissza hazudott a film témájával kapcsolatban, csak hogy el tudja adni valahogyan. Emiatt sok ember úgy ült be rá, mint egy akciófilmre, miközben társadalmi szatíráról volt szó. De tudom, hogy a feketék értették és értékelték a humorát, a fehér nézőket viszont zavarba hozta.

Láttam Leslie Stevens filmjét, az INCUBUS-t. Stevens két hét alatt, a saját otthonában, mindössze néhány színésszel forgatta le. A BONE-t, részben ennek a filmnek a hatására, hasonló körülmények között készítettem el. Imádtam csinálni. A dialógusok már eleve nagyon erősek voltak, amire még rá is tudtunk improvizálni a forgatáson, miközben tartottuk magunkat a forgatókönyvhöz. Yaphet Kotto – egy csodálatos színész – az egyik legjobb filmjének tartja a BONE-t, mint ahogy én is a legsikerültebb munkáim közé sorolom, elsősorban a forgatókönyve miatt.

A BONE után megrendezte a blaxploitation műfaj egyik legjobbját, a BLACK CAESAR-t. 

Sam Arkoff, az American International Pictures főnöke behivatott magához. A SHAFT és a SUPERFLY kasszasikerek voltak, az AIP ezt az afro-amerikai akcióhullámot akarta meglovagolni. Arkoffnak tetszett a BONE és az alapján úgy vélte, tudok bánni a fekete színészekkel. A BONE-ban összvissz egy fekete színész volt, de hirtelen én lettem a "szakértő". Mervyn Leroy klasszikusának, a LITTLE CEASAR-nak csináltam meg a fekete változatát: egy gengszter felemelkedése és bukása Harlem negyedében. Ellentétben a többi blaxploitation-nel, amikben a főhősök - miután összevertek mindenkit és megkapták a fehér nőt - általában győztesként kerültek ki, az enyém árulással és a javak teljes elvesztésével zárul. Az európai verzióban a Fred Williamson alakította gengszter nincstelenül kóborol az utcákon, míg agyon nem verik fiatalok egy csoportja. Az amerikai változatból ezt kivágták a lehetséges folytatás miatt, ami aztán rögvest el is készült. Eleinte még az eredeti befejezést szántuk az amerikai mozikba, de a New York-i bemutató estéjén sikerült kicserélnünk a kópiákat. Moziról mozira járva cseréltük le őket! Nagyon jól ment a film, ez volt az első sikerem. A második részt (HELL UP IN HARLEM) sebtiben, csak az első népszerűsége miatt készítettük el, nem is lett annyira jó.

A blaxploitation meglehetősen ellentmondásos műfaj: egyfelől olyan filmeket mutatott fel, amikben végre feketék is lehettek hősök, ugyanakkor exploitationként ki is használta a fekete közönséget.

Amikor filmet készítesz, különösen ha zsánerfilmet, akkor az a cél, hogy minél többen vásároljanak jegyet rá. Nyilván a fekete közönséget céloztuk meg, de azt nem állítanám, hogy kihasználtuk volna őket, hacsak nem kereskedelmi szempontok alapján. Akkoriban a feketék ugyanúgy semmibe voltak véve, mint a század elején az írek vagy az olasz bevándorlók. Mi megpróbáltuk megnyerni őket olyan történetekkel, amiket addig csak fehér szereplőkkel láthattak. Manapság pont fordított a helyzet: a fehér gyerekek mind feketék akarnak lenni, úgy öltöznek, mozognak mint a rapperek, nagyon sok sztár fekete bőrű. Ez részben megmagyarázza ezeknek a filmeknek a mai kultuszát is.

Több mint húsz év eltelt, és Ön visszatért a blaxploitation-höz.

Az ORIGINAL GANGSTAS (1996, HÁBORÚS ZÓNA) Fred Williamson ötlete volt. Az összes nagy sztárt újra össze akarta hozni egyetlen filmbe: Pam Grier, Ron O’Neil, Jim Brown, Richard Roundtree. Egyfajta megemlékezés a műfajról. És azt akarta, hogy én rendezzem. „Miért nem keresel magadnak egy fekete bőrű rendezőt?” kérdeztem tőle, mire azt válaszolta: „Hozzájárultál a műfaj megszületéséhez, ezért hívlak téged!” Így hát elhatároztam, hogy követem őket az Indiana államban lévő Garry-be, ahonnan Williamson származik. Ez az egyik legveszélyesebb város az egész Egyesült Államokban, a bűnügyi statisztikája még Los Angeles külső kerületét is veri. Igazi bandatagokat castingoltunk a filmhez, több mint százat különféle helyi bandákból. Minden probléma nélkül zajlott a forgatás. Az összes gengszter pontos volt, fegyelmezett és követték az utasításaimat. Egyetlen egy incidens sem történt, amíg ott voltunk. Aztán szedtük a sátorfánkat és a városban kitört a háború. Be kellett hívni a Nemzeti Gárdát, olyan súlyossá vált a helyzet. Erről nagyon szomorú volt hallani, mert a forgatás alatt mindenki kitűnően érezte magát, és utána hirtelen... bumm! Elszabadult az erőszak.

A HELL UP IN HARLEM után egy újabb világsikert készített. Hogyan született meg az IT’S ALIVE (KANNIBÁL BÉBI SZÜLETIK, 1973) ?

Egy nap felfigyeltem egy iszonyat hangosan bőgő kisbabára. Te jó ég, micsoda düh! Elképzeltem mekkora kárt tudna tenni egy ilyen baba, ha mondjuk hosszú karmai és emberfeletti ereje lenne. Belegondolni is borzalmas! Akkoriban divatban volt a horror, miért ne csinálhatnánk ebből egy filmet? Amerikában a hetvenes években a gyerekek kezdtek teljesen elidegenedni a szüleiktől. Hosszú hajat növesztettek, drogoztak, vad zenéket hallgattak - a szülők lassan úgy érezték, hogy egy idegennel élnek egy fedél alatt. Olvastam az újságban egy apáról, aki agyonlőtte a fiát. Szörnyetegnek nevezte a gyerekét... Ez az IT’S ALIVE allegorikus oldala, de emellett a gyógyszeres születésszabályozás káros hatásaira is figyelmeztet. Megírtam a forgatókönyvet és nagyon hamar eladtam.

Az IT’S ALIVE-ot a HELL UP IN HARLEM-mel egy időben forgattam, ugyanazzal a stábbal - az egyiket hétköznap, a másikat a hétvégeken, mivel Fred Williamson egyéb kötelezettségei miatt csak szombat - vasárnap ért rá. A vágóm teljesen becsavarodott, mivel már azt sem tudta, melyiken dolgozik éppen. Ezek voltak az első filmjei... Megmondom kiről van szó: Peter Honess. Ma már ilyen körülmények között biztos nem vállalna munkát. (Honess manapság olyan blockbusterek vágója, mint a HARRY POTTER, TRÓJA, HALÁLOS IRAMBAN, stb. – szerk.)

A Warner alig költött valamit a reklámkampányra. Nem akarták felfedni, hogy egy szörny-csecsemőről szól, mert a „kutatásaik” szerint egy ilyen filmet az emberek nem néznének meg. A hirdetésen csak annyi szerepelt: „Wahetever it is... IT’S ALIVE”. Ez a szlogen az ég világon nem mond semmit, az egész babás gimmick kárba veszett. A vezetőség egyszerűen eldöntötte, hogy a IT’S ALIVE úgysem hozna bevételt, ezért inkább elásták.

Végül 1977-ben a Warner újra elővette, és olyan sikert aratott, hogy rögvest felkérték a folytatás elkészítésére.

A Warner vezetősége időközben megváltozott, én pedig megkértem őket, hogy vessenek még egy pillantást a filmre. Tetszett nekik, és egy új reklámkampánnyal – egy bölcsőből kilógó karmos kéz –, nagy kópiaszámmal betették a nagyvárosi mozikba. Az emberek az utcán álltak sorba, és hamarosan az ország legnézettebb filmjévé vált.

Látta az IT’S ALIVE remakejét?

Egyszerűen borzalmas, hihetetlenül rossz film. Adtam nekik egy forgatókönyvet, amit teljes mértékben figyelmen kívül hagytak. Egy rakás pénzt kerestem rajtuk, úgyhogy nem panaszkodhatom, viszont aki szereti a filmeket, messziről kerülje el.

A GOD TOLD ME TO (DÉMON, 1976) meglehetősen sötét képet festett a vallásról. 

A Nemzeti Múzeumban nézegettem a festményeket és arra gondoltam, jézusom, még mondják, hogy a horrorfilmek erőszakosak - nézzétek meg ezeket a képeket! Az egyik szentnek hetvenhét nyílvessző áll ki a hátából, a másikat felnégyelték, a nők megerőszakolva, a csecsemők lemészárolva... És ezek vallási témájú festmények. Semmi sem erőszakosabb, mint a Biblia. Isten mindenkit elpusztít, városokat dönt romba, embereket éget halomra. Ha egy nap visszatér, akkor vigyázzatok, mert ehhez a fickóhoz képest Godzilla kismiska! Szóval ez volt az ötlet: mi történne, ha jönne a Messiás és magával hozná a vallás alapjainak etikáját: ölj és pusztíts el mindenkit, aki nem azt cselekszi, ami elő van írva. Isten nem egy nice guy.

A legtöbb filmje egy nagyon precíz koncepción alapul: mi történne, ha... egy baba szörnyetegként jönne a világra, ...egy sárkány rettegésben tartaná a várost, ...valakit odaszegeznének egy telefonfülkéhez. Hogyan kezd hozzá ezeknek a „mi történne ha” történeteknek a megírásához?

Elég, ha valamit hosszasan bámulok, és már jönnek is az ötletek. Ránéztem a New York-i Chrysler épület homlokzatán lévő, madarakat ábrázoló vízköpőkre: micsoda szenzáció lenne, ha ennek a felhőkarcolónak a tetején egy óriásmadár fészkelne!

Ez egy olyan ötlet, amit érdemes kihasználni, de persze kellenek hozzá erős karakterek is, olyanok, akiktől igazán érdekes lesz a sztori. A filmjeimben lappangó emberi érzéseknek fontosabb szerepük van, mint a speciális effektusoknak. Imádom például a Michael Moriarty játszotta figurát a Q-ban, szerintem ő érdekesebb, mint maga a sárkány. A kisebbségi komplexusokkal megvert férfinak a szörny a bosszú lehetőségét szimbolizálja, a Quetzalcoatl által ennek a senkiházinak sikerül megzsarolnia a rendszert és ötperces celebbé válik. Ez különösen időszerű gondolat manapság. A kitűnő Moriarty ötlete volt egyébként, hogy a figurája egy sikertelen bárzenész legyen.

Negyven éve van a szakmában, hogyan tudott mindvégig függetlennek maradni?

Nem nevezném magamat függetlennek. A szükséges pénzt olyan stúdióktól szedtem össze, mint a Warner, AIP, Orion vagy a Fox. Meg kellett nyernem a bizalmukat ahhoz, hogy aztán békén hagyjanak. A filmjeim nem a stúdiók műtermeiben készültek, mivel szeretek valódi helyszíneken forgatni. Nem mutattam meg nekik a musztereket, nem hívtam el őket a próbákra, nem voltak produkciós menedzsereim. Egyszerűen csak elmerültem a munkába, majd a kész filmet időre leszállítottam nekik. Én mindig alacsony büdzsékkel dolgoztam, a főnököknek nem volt idejük külön velem foglalkozni. A stúdióknak mindig a jóval drágább produkciókkal gyűlt meg a bajuk.

De sosem érezte frusztráltnak magát amiatt, hogy nem állt rendelkezésére igazán nagy költségvetés?

Nem. Ha nagy pénzekkel dolgoztam volna, akkor az alkotói szabadságom korlátozódik. Olyan kaliberű rendezők, mint James Cameron vagy Steven Spielberg autonómiát kapnak, de ha olyasvalakire bíznak rengeteg pénzt, mint például én, akkor biztos lehetek abban, hogy minden egyes mozdulatomat figyelni fogják fentről. Ráadásul a nagyobb költségvetés magával vonja az eredeti forgatókönyv többszöri átírását, hogy volument kapjon a történet. Ilyenkor az eredeti koncepció egy része elpárolog. Ha kicsi a költségvetés, akkor nem engedheted meg magadnak azt a luxust, hogy másra gondolj, azt kell lefilmezned, ami a forgatókönyvben meg van írva. Előfordult, hogy én sem tudtam megúszni a főnökök baszogatását – ilyenkor kirúgattam magam a forgatásról. Inkább tegyék ki a szűrömet, minthogy elveszítsem az irányítást.

Melyik filmből rúgták ki?

I, THE JURY (EGYSZEMÉLYES ESKÜDTSZÉK, 1982). Rengeteg pénzt fizettek nekem a forgatókönyvért. Ez egy 7 millió dolláros, számomra nagynak számító produkció volt, amin keresztül megtanultam, nem az számít, mekkora a költségvetésed, hanem hogy kikkel dolgozol. A producer, Thomas De Santi hat nap után kitett, miután óriási patáliát csaptam (magamtól nem távozhattam, mert akkor bepereltek volna). Ráköltöttek még négy és fél millió dollárt, én Panavisiont használtam, ezért az összes általam rendezett jelenetet újra kellett forgatniuk. Majd az egész úgy ahogy volt elsüllyedt. A filmet egy hitelező intézet opció alá helyezte, én addigra már a Q-t forgattam. Nyolc hónappal később mindkét film egyszerre került a mozikba, és a Q lesöpörte a pályáról az I, THE JURY-t. Én mindössze másfél millió dollárért, teljes kontroll alatt jobb filmet tudtam összehozni, mint ők 11 millióból!

A FULL MOON HIGH-t (TELIHOLD GIMI, 1981) és a Q-t (1982) is az egykori AIP-főnök, Samuel Arkoff prezentálta.

Sam elragadó személyiség volt, az egyik utolsó igazi producer-mogul. Hollywoodban azon kevesek közé tartozott, aki egymaga hozta meg a döntéseit. Elmondtad neki az ötleted és máris jött a válasz, nem kellett neki értekezleteket összehívnia a döntéshez. Jól kijöttünk egymással, mert én is hasonlóan gondolkodom. Persze nála meg kellett küzdenem minden egyes centért, de ez is arra ösztönzött, hogy okosan használjam fel a költségvetést.

A FULL MOON HIGH az I WAS A TEENAGE WEREWOLF humoros változata (tinédzser olvasóink kedvéért: az AIP 1957-es emblematikus ifjúsági szörnyfilmje –szerk.). Az én tinédzser farkasemberem nem hal meg, hanem fiatal marad, mint a vámpírok. Mivel nem akar megharapni senkit a kisvárosban, inkább elhagyja otthonát. Húsz év múltán visszatér a gimnáziumába, ahol saját fiának adja ki magát. Az eltelt időben az összes gyerekkori haverja kopaszodó középkorúvá öregedett... A farkasember teliholdkor átváltozik, de a barátai, a szerelme még nagyobb változásokon estek át – förtelmes kispolgárokká váltak, míg ő egy idealisztikus fiatalember maradt. Ez egy sokkal gyengédebb tini-komédia, mint a PORKYS, tele aranyos karakterekkel és szituációkkal. Sajnos éppen akkor készült, amikor a Filmways felvásárolta az AIP-t. Arkoffot kirúgták és vele együtt az összes AIP-filmet is taccsra tették. A saját produkcióik katasztrofálisak lettek és végül eladták a céget, belőlük lett az Orion Pictures.

A THE STUFF (1985) az amerikai fogyasztói társadalom szatírája.

Az emberek zabálják a tévében reklámozott élelmiszereket, miközben fogalmuk sincs arról, mi lehet bennük. Ebből csináltam egy szörnyfilmet. Ahelyett, hogy a szörny hazáig kergetne, te magad mész el érte, megveszed a szupermarketben és beteszed a hűtődbe. Aztán pedig megeszed, így működsz közre önként és dalolva saját magad elpusztításában. A THE STUFF a tömeggyártásra berendezkedett élelmiszeripart és a szektort felügyelő FDA-t (Élelmiszerfelügyeleti Hatóság) állítja pellengére. A végén beszüntetik a Stuff gyártását, de a cég egy másik néven újra elkezdi forgalmazni. Mint amikor a szacharinról kiderült, hogy káros az egészségre, erre előálltak a Nutrasweet-tel.

Ez volt az első olyan filmem, amibe a forgalmazó belenyúlt. A New World premier előtt megmutatta egy tizenéves kaliforniai gyerekekből álló tesztközönségnek, akik annak ellenére, hogy szemmel láthatóan élvezték a dolgot, mindenféle gúnyos megjegyzéseket irkáltak a közvélemény-kártyákra. Ez alapján a New Worldnél teljesen elvesztették a hitüket a filmben. Úgy vélték, túl sok a karakterizáció, sokáig tart, míg eljutunk a horroros részekig. Nagyjából tíz percet vágtak ki belőle. A tesztvetítés még rendben lenne, de nem jó megoldás kérdőíves felméréseket végeztetni horrorfilmeknél, mert a nézők rendszerint elbohóckodják a dolgot. Az IT’S ALIVE-nál is ez volt a probléma – a producerek halál komolyan veszik azt a sok hülyeséget, amit a kártyákra firkálnak a gyerekek, és képesek olyannyira kétségbe esni, hogy utána lemondanak a filmről.

Készített egy mozit SPECIAL EFFECTS címen (1984), mondana róla valamit?

Ez egy régi szkriptem, még a BONE előttről. Egy filmrendezőről szól, aki idegösszeomlást kap és a lakásában megfojt egy színésznőcskét. A holttestet eltakarítja, majd elhatározza, hogy a gyilkosságról, az áldozata életéről fog filmet forgatni. Az ötletet az IN COLD BLOOD adta (1967 – Truman Capote azonos című true crime regénye alapján). Ennek a filmnek a forgatásához a produkciós cég kibérelte azt az épületet, amiben a történet alapjául szolgáló bűncselekmények valóban megtörténtek. A jeleneteket azokban a szobákban vették fel, ahol a gyilkosságokat elkövették. Ezt borzasztónak találtam. Ha valakit meggyilkolnak, az egy nagyon intim dolog, és nekem a magánszféra megsértésének tűnik, ha jön egy filmes cég és a profit érdekében kihasználja.

Megkerestek, hogy lenne-e valami megvalósítandó projektem és én elővettem a sztorit. Egy kicsit naprakészebbé tettem: a rendező egy Michael Ciminohoz hasonló egomániás figura, akinek éppen volt egy hatalmas bukása és emiatt nem kap több munkát. A hálószobája be van kamerázva, így kerül rögzítésre a gyilkosság. A rendőrség az áldozat férjét gyanúsítja, akiért a rendező óvadékot tesz le és meghívja a stábba, sőt még az ügyön dolgozó nyomozót is felbéreli konzultánsként. Keres egy a halottra kísértetiesen hasonlító színésznőt, és amikor majd az ominózus gyilkossági jelenetre kerül sor a filmje végén, akkor az igazi képsorokat akarja felhasználni. A rendezőnek sikerül oly hitelesen újrateremtenie/átírnia a valóságot, hogy azt még a résztvevők is elhiszik, és így részesévé válnak a fantáziájának. Aztán a kulcsfontosságú filmszalag megsemmisül, és neki ismét el kell követnie a gyilkosságot.

A film egy csomó érdekes dolgot felvet a sztárkultuszról. Hollywoodban nagyköltségvetésű filmeket készítenek olyan emberekről, akikre ma már a kutya sem emlékezne, ha nem ölték volna meg őket, nem lettek volna öngyilkosok, vagy nem zárták volna őket elmegyógyintézetbe. Ha csak úgy élsz, akkor el fognak felejteni, nem lesznek kíváncsiak a filmjeidre, azt se tudják majd ki voltál. De ha kellően bizarr a halálod, mint mondjuk Marilyn Monroe-é, akkor igazi sztár leszel, örökké. Erről szól a SPECIAL EFFECTS.

Zoë Tamerlis, a MS.45 gyönyörű sztárja játssza a lányt, akit a rendező meggyilkol, majd azt a színésznőt, aki az áldozatot fogja alakítani a készülő filmben. Zoénál állandóan volt egy nagy táska, amihez paranoiásan ragaszkodott. Egy forgatókönyv volt benne, amit nem mert otthon hagyni, mert attól félt ellopják. Még fénymásolóba se volt hajlandó elvinni, hogy legyen egy másolat belőle, hátha valaki elolvasná. A MOCSKOS ZSARU eredeti szkriptje volt...

A szerződésem két filmre szólt, ekkor készült el a PERFECT STRANGERS is, amit szintén New York Soho negyedében forgattam. Zoë után egy másik ottani underground filmsztár szerepel benne, Anne Carlisle a LIQUID SKY-ból, de a film igazi főszereplője egy két éves kisgyerek. A kissrác szemtanúja lesz egy bérgyilkosságnak. Az elkövetőt nem hagyja nyugodni, hogy látta valaki a tetthelyen, még úgy sem, hogy a szemtanú effektíve nem tud kommunikálni. A fickó elkezdi követni az elvált anyukájával élő gyereket, teszteli, vajon ráismer-e. Az anya félreérti a jóképű férfi közeledését és viszonyt kezdeményez vele. Hármójukból egy kis család lesz. A férfi fokozatosan rájön, hogy a gyerek pontosan emlékszik mindenre. Feltűnik egy rendőr, majd a férfi megbízói, akik nyomást gyakorolnak rá, hogy ölje meg a szemtanút... Egy love story csavaros suspense-történettel, de egy kicsit más, mint az ilyenek lenni szoktak. A KIS SZEMTANÚ egy évvel később jött ki, és pontosan ugyanolyan beállítások vannak benne, mint a mi filmünkben.

A RETURN TO SALEM’S LOT (VISSZATÉRÉS SALEM VÉGZETÉBE) és az IT’S ALIVE 3 (GYILKOS CSECSEMŐK, mindkettő 1987) a Warner Home Video-nak készült folytatások voltak.

Még 1978-ban, az IT’S ALIVE 2 után a Warner felkért, hogy adaptáljam és rendezzem meg Stephen King Borzalmak városa című könyvének moziváltozatát. A forgatókönyvemet túl drágának találták megvalósítani, helyette egy teljesen új szkriptből kétrészes tévéfilmet készítettek, Tobe Hooper rendezésében. Az egyetlen dolog, amit Hooper átvett tőlem, az a Max Schreckről mintázott vámpír. Időközben kijött a NOSFERATU Klaus Kinskivel, ezzel a figura meglepetésszerűsége is odalett. A RETURN nem a SALEM’S LOT folytatása. Eleve megmondtam a Warnernek, hogy nem akarok ugyanabból az anyagból dolgozni, mint Hooperék. Azt javasoltam, hogy csak a címet és a helyszínt használjuk, az összes többit én találom ki. Hooper filmjében nem volt humor, az enyém pedig vicces és az egésznek semmi köze Stephen Kinghez. Nem egy vámpírról szól, aki megfertőz egy kisvárost, hanem egy egész vámpírközösségről, akik már évszázadok óta New Englandban élnek, kialakítva a maguk életstílusát, kultúráját.

A híres filmrendező, Sam Fuller is szerepelt benne.

A nácivadász szerepét Sam Fullernek szántam. Már régóta be akartam tenni egy filmbe ezt az óriási kis embert. Elküldtem neki a szkriptet, ő pedig aggódott, hogy nem fogja tudni eljátszani a szerepet. Azt hitte beültetjük egy karosszékbe, elmondatunk vele néhány mondatot és kész, nem számított ilyen sok dialógusra. A félelme jogos volt, mert tényleg nem emlékezett a szövegére. Az alakítását a vágószobában kellett helyretenni. De még így is ellopta a showt, pont ahogy számítottam rá. A hihetetlen energiája, a humorérzéke - egyszerűen nincs még egy olyan ember a földön, mint Sam Fuller. Ez a film tisztelgés előtte.

Ami az IT'S ALIVE-ot illeti: miután megcsináltam az első kettőt, elkezdtem agyalni olyan jeleneteken, amiket szerettem volna még látni egy IT’S ALIVE filmben. Ezeket tudtam megvalósítani a harmadik részben. Ilyen például a bírósági tárgyalás, ahol a bírónak kell eldöntenie a szörnybébik sorsát, vagy hogy egy szigetre viszik őket karanténba, majd felnővén visszatérnek a civilizációba. Ez nem az előző részek felmelegítése, hanem egy vadonat új dolog, mind a stílus, tartalom és karakterek tekintetében, valamint egy újabb remek szereplehetőség fétis-színészem, Michael Moriarty számára. Az IT’S ALIVE 3 inkább kalandfilm, mint horror.

Hogyan született a MANIAC COP ? (MÁNIÁKUS ZSARU, 1988 - rendezte: William Lustig)

Annyi filmet készítettem jóindulatúnak feltételezett dolgokról, amik aztán fenyegetővé válnak: mentők, jégkrém, akár még csecsemők is. Arra gondoltam, mi volna, ha a törvényt és rendet szimbolizáló zsaruból válna szörny? Elképzeltem, ahogy egy rablótámadás elszenvedője odarohan a rendőrhöz segítségért. A rablók elképedve látják, hogy a rendőr megöli a segítségkérőt. Ennek a jelenetnek a gondolata adta az ötletet az egész sorozathoz. Bill Lustiggal egy New York-i filmfesztiválon találkoztam, a filmjeim rajongójaként mutatkozott be. Korábban csinált pár filmet, de akkor évek óta nem rendezett semmit. Némileg együtt tudtam érezni vele... Elmentünk ebédelni és elmondtam neki az ötletemet. Bill hajdanán készített egy MANIAC című filmet, úgyhogy azt javasoltam, hívjuk az új filmet MANIAC COP-nak. Én írnám a forgatókönyvet, ő megrendezné. Már el is feledkeztem az ajánlatomról, amikor egy nap Lustig megjelent a filmhez szükséges pénzzel.  Nem volt mese, meg kellett írnom a könyvet.

A MANIAC COP jobban is elsülhetett volna. A szörny maszkján lehetett volna mit javítani. Néhány kaszkadőrmutatvány egész kiváló. A producerek szinte azonnal folytatást akartak, majd még egyet. A széria inkább Bill Lustig munkáját képviseli, mint az enyémet. Pár hetet eltöltöttem a megírásával, minden mást ő intézett. Élveztem az írást, bár szerintem a filmesek nem adtak érdekes külsőt a mániákus zsarunak. A sorozat sikeresebb lett volna, ha a zsaru arcát be tudják azonosítani a nézők, ahogy mondjuk Freddy Kruegerét. Akkor áruba bocsájthattak volna valamit, ami nem csak groteszk, de a személyisége is vonzó. A Mániákus Zsarunak nincsen személyisége, ő csak egy sötét alak, bármiféle vonzerő nélkül. Minden szörnynek kell, hogy legyen vonzereje (charm), gondolj csak Boris Karloffra Frankenstein szörnyeként. A Mániákus Zsaru egy nagydarab, két lábon járó krumplis zsák. Hajtogattam a producereknek: pajtikáim, szerezzünk jó maszkmestereket és hozzunk létre egy emlékezetes karaktert. Nem sikerült nekik. Szerintem az első rész volt a legjobb, a karakterizáció miatt.

A rendőr visszatér a sírból, hogy megbosszulja az őt eláruló New Yorkot. Az emberfeletti ereje nincs megindokolva a forgatókönyvekben - feltételezhetjük azt, hogy a feltámadása ördögi istenséggé teszi? Elvégre a karakter katolikus...

Azt feltételeztem, hogy bárki, aki visszatér a halálból, az azonnal szert tesz természetfeletti erőre. Minden vallásnak és mitológiának van egy feltámadáson keresztül megerősödött alakja. Nehéz olyasvalakit megölni, aki már halott. 

Volt egy elképesztő ötlete a MANIAC COP 3-hoz, ami aztán nem került a filmbe.

Az eredeti történetben a hatóságok felfedezik, hogy a kómába esett rendőrnő terhes. A Mániákus Zsaru termékenyítette meg a nőt, amíg az aludt. Csipkerózsika legendája járt a fejemben. Tulajdonképpen az IT'S ALIVE-ból vett témákat vegyítettem a MANIAC COP-pal. Felvetül a kérdés, vajon a hatóságoknak jogukban áll-e megszakítani a terhességet, ha az anya mesterségesen van életben tartva? A producerek azzal érveltek, hogy ennek semmi köze a MANIAC COP-formulához, és vissza akartak térni a gyilkolászáshoz. El is távolították ezeket az ötleteket a kész forgatókönyvből.

Úgy tudni, Ön és Lustig is csalódott volt a harmadik résszel.

Bill nem jött ki a producerekkel, akik mindent a saját szájuk íze szerint akartak csinálni. Elvették tőle a filmet, ő pedig otthagyta a forgatást, a befejezést a felvételvezető csinálta meg. Elvesztettük az irányítást, mert a rendező nem tartott ki mellettem. Billnek nem tetszett a történet terhességi szála és átállt a producerek oldalára. Ezzel megtörte az egységes fellépésünket, annak a befolyásnak a mértékét, amivel közösen a produkció felett rendelkeztünk. A társulásunk felbontásával Bill meggyengítette a pozíciónkat, és a végén saját maga itta meg ennek a levét. Ami engem illet, nem volt annyira fájdalmas. Ha bármelyik jelenetemet kivágják, még mindig felhasználhatom őket saját filmjeimhez. 

A THE AMBULANCE (SZIRÉNÁZÓ HALÁL, 1990) egy hitchcocki formulát alkalmazó szatirikus thriller.

Születésnapomat ünnepeltem egy étteremben, ahonnan gyomorfájdalmakkal vittek el a mentők. Az út a kórházig félelmetes volt, hordágyra kötözve, tehetetlenül feküdni egy mentőautóban az egyik legrémisztőbb élmény az életben. Mi volna, ha a mentősök elrabolnának? Jó téma egy filmhez. A nyitó jelentre mindenki azt monda, hogy lehetetlen kivitelezni. Azzal érveltem, hogy a zűrzavaros New York utcáin senki sem fog észrevenni minket. Az 57. utca közepén felállítottunk egy hat méteres tornyot, abba rejtettük el a kamerát és a stábot. A rákövetkező jelenethez áthelyeztük a tornyot. Délidőben forgattunk, a legnagyobb csúcsforgalomban, az utcákon hömpölygött a tömeg, oda küldtük be a színészeinket játszani. Mindig próbálom New York esszenciáját visszaadni az ott forgatott filmjeimben, az emberek, a nagyváros energiáját. A dialógusokat élőben vettük fel, semmi  utószinkron.

Stílusában a képregényekre emlékeztető filmben a főszereplő képregényrajzoló a Marvelnél, a főnöke pedig nem más, mint a saját magát alakító Stan Lee. Nagy képregényrajongó lehetett fiatal korában...

Kölyökként a hét legnagyobb eseménye az volt számomra, amikor megvettem egy új képregényt. A friss füzetet este mindig a párnám alá tettem. Ezt a szokást a nyári táborokban vettem fel, ahol ha nem rejtetted a párnád alá a képregényedet, akkor másnapra ellopta valaki. Otthon is mindig eldugtam az új képregényt elalvás előtt, arra gondolván, hogy különben reggelre nyoma veszne.

Előfordult Önnel, hogy egy korábbi filmjét alakította át egy új történetté? A PHONE BOOTH (FÜLKE, 2002) lehetne akár a GOD TOLD ME TO egyik variánsa is...

Nem egészen, mert a FÜLKE alapötlete akkor jött, amikor szemtanúja voltam annak, hogy valaki beszorult egy nyilvános telefonfülkébe. Gondoltam egész jó ötlet lenne egy HÁTSÓ ABLAK-szerű thrillerhez. Csakhogy ez a nyílt utcán, a New York-i csúcsforgalom kellős közepén játszódna! Hitchcock pofonegyszerű plánok megfelelő sorrendbe tételével képes volt a maximumot kihozni egy egyetlen szobában játszódó suspense-történetből. Bármelyik iparos könnyedén tönkretette volna  a HÁTSÓ ABLAKOT, de nem Hitch! Egyébként neki is nagyon tetszett a FÜLKE koncepciója, sokszor kérdezte tőlem, hogyan állnak a dolgok a forgatókönyvvel. Ami előtt leblokkoltunk, az az volt, hogyan tartsuk a főszereplőnket a fülkében. A GOD TOLD ME TO orvlövésze segített hozzá a megoldáshoz. Spielberg szerint ha Alfred Hitchcock ma is élne, biztosan örömmel rendezte volna meg a filmet. Óriási Hitch-rajongóként ez nagyon jól esett.

Meg van elégedve a Joel Schumacher rendezte filmmel?

Igen, nagyon is. Schumacher nagyon jó munkát végzett. Néhányszor kilátogattam a forgatásra, csináltam pár fényképet a színészekről, elbeszélgettem a technikusokkal, aztán leléptem. Nem akartam bosszantani Schumachert azzal, hogy megjegyzéseket teszek egy nekem nem tetsző részlet miatt. Ebből fakadnak az olyan viták, amik aztán kárt tehetnek akár a filmben is.

A történet évtizedekkel korábban íródott, sok mindent kellett aktualizálnia rajta?

Az intrót átírtam, de ahogy Colin Farrell belép a fülkébe, a forgatókönyv ugyanaz maradt, ahogy annak idején megírtam. Hiába próbáltunk változtatni ezt-azt, végül mindig az eredetihez tértünk vissza.

Miért nem maga rendezte?

Ha a FÜLKE független forgalmazásban kerül be a mozikba, minden valószínűség szerint saját magam rendeztem volna meg. Mel Gibson, Jim Carrey, Will Smith - mindegyiküket nagyon érdekelte a forgatókönyv. Egy kicsit túlnőtt rajtam a dolog, úgyhogy odaadtam a Foxnak a könyvet, csináljanak belőle kasszasikert. Az egyetlen meglepetés számomra az volt, hogy végül egy új arc kapta meg a főszerepet. Farrell kitűnő választásnak bizonyult, Mel Gibsonnal bizonyára teljesen más lett volna a végeredmény.

Mit gondol Hollywood gépezetének evolúciójáról?

Az egész gigantikus méreteket öltött, egy átlagos költségvetés manapság 20-25 millió dollár. Nevetséges! Egyes filmeknél, mint például a GYŰRŰK URA vagy a HARRY POTTER ez érthető, de úgy általában az ész nélküli költekezés végül az iparág kárára fog válni. Sok film nézése közben jogosan felmerülhet a kérdés, mire ment el a pénz? Egy huszonötmillió dolláros produkció, ami alig több egy tévéfilmnél? Ahhoz, hogy valami jó legyen, nem kell feltétlenül sokba kerülnie, ráadásul a legtöbbjük rettentően hosszú és unalmas. Ez is a pénzből adódik: az elkapatott rendezők minél drágább, de teljesen felesleges plánokkal szórakoztatják magukat.

Ha nem tévedek, a FÜLKE mindössze nyolcvan perces.

Igen, egy klasszikus thriller játékideje, az olyanoké, mint a 39 LÉPCSŐFOK.  Ez az egyik oka, hogy ezek a filmek olyan jók voltak: egyenesen a lényegre törtek és ezzel óriási energiákat szabadítottak fel. Manapság mindenki inkább levegőbe repít mindent - Hollywood végleg elbanalizálta a halált, és ezzel megszűnt a suspense is. Beülsz a moziba és előre tudod, hogy a főhős túl fog élni három-négy robbantást, majd megöli a főgonoszt. Olyan ez, mint a zenében: ha nem vagy elég jó, akkor játssz minél hangosabban.

A MASTERS OF HORROR egyik epizódját leszámítva hosszú évek óta nem rendezett...

Megváltozott a filmipar. Az olyan alacsony költségvetésű produkciók, mint amilyeneket annak idején rendeztem, ma már nem tudnának bekerülni széles moziforgalmazásba. A reklámköltségek olyan magasak lettek, hogy a stúdiók nem költenének rájuk pénzt. Ha nem játsszák a mozik a filmedet, akkor mi értelme megcsinálni? Inkább írok egy szkriptet és eladom jó pénzért. A forgatókönyveimmel manapság több pénzt keresek össze, mint a filmjeimmel. A CELLULAR-t (MOBIL, 2004) leforgatták újra Hong Kongban (CONNECTED). Teljesen ugyanaz, mint amit kitaláltam, csak ázsiaiakkal. Szerintem még jobb is, mint az amerikai változat, az akciójelenetei fenomenálisak.

A BLACK CAESAR, a GOD TOLD ME TO vagy az IT’S ALIVE ma már kultuszfilmeknek számítanak – hogyan viszonyul a mostani népszerűségükhöz?

Komolyan örülök, hogy a filmjeimet ilyen „kultusz” övezi. Nemrég a New York Post a GOD TOLD ME TO-ról egy nagyon jó kritikát közölt, miközben ugyanez a lap a bemutató idején valósággal meglincselte. Mulatságos azt látni, hogy az idők folyamán „megjavulnak” ezek a filmek. A New York Post egyetlen egy munkámat sem méltatta, most pedig egy retrospektív keretében ők adták át nekem az életműdíjat. Sok fesztiválra hívnak meg, ahol tapasztalom, milyen örömmel nézik meg újra a filmjeimet. Ez a legnagyobb elismerés, amit kaphatok.


Larry Cohen a Delirián: 
BONE
GOD TOLD ME TO
MANIAC COP