2012. augusztus 25., szombat

CONTAMINATION (1980)

Luigi Cozzi, olasz-német


Ugyan távolról sem olyan elementáris erővel, mint A HOLTAK HAJNALA, a sci-fi és horror ügyes ötvözéséből született A NYOLCADIK UTAS: A HALÁL is megtette a maga hatását a bevételi listákat árgus szemekkel figyelő olasz producerekre. 1980-ban két Cinecittá ALIEN-klón került a mozikba: a már a címében is földhözragadtságot, valamint egy jogdíjpert sejtető ALIEN 2 SULLA TERRA, és a szintúgy földi terepen játszódó, a képmagnózás korai szakaszában számtalan kisdobosnak álmatlan éjszakákat okozó CONTAMINATION (ejtsd: Asztaron - A Rémület Ivadékai). Nem biztos, hogy közhírré kéne tétetnem, de míg a hivatalos ALIEN-folytatás dvdje bontatlanul porosodik a polcomon, Luigi Cozzi piccola ripoffja már legalább háromszor járta meg a lejátszót. A Delirián senki sem hallja a sikolyomat...


Dario Argento sleppjéhez tartozó Cozzi (4 FLIES – társíró/asszistens; PHENOMENA, TWO EVIL EYES, THE STENDHAL SYNDROME - 2nd unit) a nagyszerű THE KILLER MUST KILL AGAIN giallójával még reményteljes tehetségként kezdte pályáját, hogy aztán pár évnyi szuttyogást követően (LA PORTIERA NUDA; DEDICATO A UN STELLA - látta ezeket élő ember?) Lewis Coates álnéven bukkanjon fel újra a nemzetközi B-szcéna zavarosában. A trashfilmes szakkörökben a CSILLAGOK HÁBORÚJA őrült mostohatestvéreként ismert STARCRASH (1978) amerikai kasszasikerével a tarsolyában a sci-fi műfajáért gyermekkora óta bolonduló Cozzi saját ALIEN-teóriájával rávette Claudio Mancinit, Sergio Leone vezető producerét, hogy kettőszázezer dollárnyi (!) lírát öljön egy tudományos-fantasztikus témájú filmbe.

"Az olasz producereket általában semmi olyan filmterv nem érdekelte, amihez optikai trükkök és más, költséges hozzávalók szükségesek. Ha egy ilyen ötlettel állsz eléjük, szinte biztos, hogy visszautasítanak. Amennyiben meg akartad nyerni őket egy CONTAMINATION szerű filmhez, azt kellett velük tudatni, hogy olyan lesz, mint az ALIEN, ugyanannyi pénzt fog hozni, mint az ALIEN, de sokkal kevesebbe fog kerülni, mint az ALIEN." (L.C.)


A külföldi piacokat megcélzó olasz horror-trendeknek megfelelően nemzetközi szereplőgárdával dolgozó, véres speciális effektusokban tobzódó imitazione az ALIEN-ikonográfia két fő elemét, Ridley Scott filmjének plakátján is látható tojást és a „mellkasrobbantót” (chestburster) drótozza össze, egészen furmányos módon. Az ominózus alien-tojások tartalma hő hatására kifröccsenek, a maró zöld folyadéktól beszennyezett élőlények belülről kifelé – lassssíííított felvételen - szétrobbannak. Na, erre már fel lehet húzni egy egész estés játékfilmet, legalábbis 1980-ban, amikor elég volt egy ütős cím látványos plakáttervvel megtámogatva, és máris indulhatott a stáb New York-i átszállással (ahol az „amerikai” külalakhoz szükséges felvételek készültek) valamelyik távoli, olcsó munkaerővel rendelkező országba forgatni. Egy helyi kapcsolatnak köszönhetően a kávéjáról és drogkartelleiről nevezetes Kolumbia a CANNIBAL FEROX-tól kezdve a BANÁNOS JOE-ig számos olasz forgatócsoportot látott vendégül.


Egy New York-i zsaru (az olasz Marino Masé), egy határozott kiállású ezredesasszony (a francia-kanadai Louise Marleau) és egy korábbi Mars-expedícióról hihetetlen történettel visszatért alkesz űrhajós (a skót Ian McCulloch) alkotta alkalmi trió a Café feliratú kartondobozokban csempészett tojások eredete után kutatva eljut egy dél-amerikai kávéültetvényre, ahol Siegfried Rauch és szőke-szépség bűntársa (Gisela Hahn) nagyüzemi körülmények között nevelik a vörös bolygóról szalajtott Küklopsz-szörnyeteg ivadékait. Megkockáztatom, még az NSZK társproducerek sem fogták fel teljesen, hogy világuralomra törő gonoszokat árja vonású német színészekkel eljátszatni felér egy náci szubtextussal. [Scheiße!]


A CONTAMINATION Italo Gore alaphangulatát megmagyarázó anekdota szerint Mancini irodája közvetlenül Fabrizio De Angelis főhadiszállása mellett volt, ahonnan nap mint nap áthallatszott a többmilliós hasznot hozó ZOMBI sikerét ünneplő munkatársak örömujjongása. A vérszemet kapott gyártásvezető ezzel a filmmel akart egy szeletet magának a horrortortából.

Ha a kiindulópont - New York városának kikötőjébe befutó szellemhajó, fedélzetén véráztatta hullákkal – látszólag Lucio Fulci nagysikerű zombifilmjétől bűzlik, Cozzi úgy próbálta meg átfazonírozni a sci-fitől ódzkodó megbízóinak „horrorisztikus kalandfilm” igényeit, hogy az a végére mégiscsak az ötvenes évek inváziós fantasztikumjainak felújításaként kerüljön a vászonra.


"A producereket nem érdekelte a film, meg se nézték, csakis az számított, hogy pénzt keressenek vele." - így Cozzi, aki ma már nosztalgiával gondol vissza a pénzügyileg mostoha, de mégiscsak egyfajta alkotói szabadságot biztosító időszakra. "Megmondtam nekik, hogy az ALIEN-ben egy tojás volt, a miénkben rengeteg lesz, és ettől fellelkesültek. Hála ennek, én egy klasszikus stílusú sci-fit tudtam összehozni, míg a producerek végig abban a hitben voltak, hogy egy ALIEN-kópiát forgatok." A B-filmes szakíróként is ténykedő rendező határtalan rajongása a régi creature feature-ökért nem merül ki holmi felületes idézgetésben (BODY SNATCHERS, QUATERMASS, THE H-MAN - emlékezzünk csak erre a japán csodára: szellemhajó, fedélzetén a radioaktív folyadéktól felemésztett hullákkal), a nagyszabású fináléhoz maszkmestereivel "élőben", azaz optikai trükkök nélkül újjáteremti a híres IT CAME FROM OUTER SPACE címszereplőjét. A Fiat lámpával felszerelt változat ugyanúgy tud hipnotizálni + szippant.


New York kikötőtőjétől a szörny lakhelyéig (De Paolis, stúdió B) hosszú út vezet, a gyilkos kezdés után időről időre leül a kémfilmes elemekkel is próbálkozó sztori, de teljesen nem áll bele a földbe, köszönhetően egy-egy épp idejében kikelő tojásnak. A vágóhídról csemegéző effektusoknak jó társa a legendás Goblin zenekar zsigerből jövő progrock muzsikája, a hatásfok azonban akkor tetőzik csak igazán, amikor a hangsávon csend honol, és csak a pulzáló tojások sóhajtozását halljuk – egy remek hangulati elem, ami ad egy kis szürreális töltetet filmnek. S ha már szürrealitás: történik a fahrtsínnel (?) felszerelt hajó gyomrában valami különös dolog.


A tökéletesre csiszolt high-tech produkciókhoz szokottaknak a képmezőből kihátráló "azonosítatlan mozgó tárgy" óriási baki, a Deliria szemében viszont a science-fiction és a cinema verité félelmet nem ismerő találkozása, avagy a nyolcadik utas: a kameraman.


Ami az emberi tényezőt illeti, a producer protezsálta női sztár Cozzi szerint „öreg és ronda”, a brit televiziózás veteránja, Ian McCulloch a fáradság jeleit mutatva cipeli a főszerepet. Zsinórban ez volt a harmadik agyzsibbasztó spagetti-produkció, melynek során valamelyik istenverte dzsungelbe küldték színészkedni --- 

ZOMBI
ZOMBI HOLOCAUST
CONTAMINATION (Please, take me home)

A tessék-lássék alakításokat (tessék kifizetni a gázsit és akkor lássék alakítás) a Nick Alexander szinkronrendezte nyelvjárás teszi elviselhetővé. Olyan oldala ez a trash-filmkészítésnek, amit csak öreg fejjel, némi angol nyelvtudás birtokában tud igazán értékelni az ember.

 "You know, all women are alike all over the world, 
it's just a question of handling them properly."

Figyelemre méltó a jelenet, amiben Hubbard egy hatalmas maflást ad az őt zrikáló Stellának, mire az elégedett mosollyal nyugtázza kollégája „férfias” viselkedését. Egy szó mint százmillió dollár, a CONTAMINATION a PROMETHEUS-nál jóval meggyőzőbben szemlélteti, hogy az ember nem más, mint a galaxis hímsoviniszta istenének félresikerült gyermeke.


A szerény körülményei ellenére legalább három különböző helyszínre (New York, Kolumbia, Mars) elkalandozó történet B-bájos blődlisége, és persze a groteszkbe hajló splatter az, ami ennek az olasz horror sokak által mélyen lenézett ágáról kinőtt vadhajtásnak az élvezeti értékét adja. S bár a CONTAMINATION, csakúgy, mint az ugyanebben a kategóriában versenyző HELL OF THE LIVING DEAD, harminc év után is képes szennyezni a közízlést, az igazat megvallva a mellkasrobbantásaival együtt sem hat olyan extrémnek, mint amilyennek gyerekfejjel tűnt. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy az egykoron Nagy-Britanniában betiltott "video nasty" vágatlan dvdén pitiáner 15-ös karikát kapott az angol korhatárbizottságtól. Lelki szemeim előtt cenzorok pironkodnak egymás között: úristen, mi ezt annak idején halál komolyan vettük?!

2012. augusztus 18., szombat

VHS-archívum: veni, vidi, VICO




















© Vidcap + Függőváros

2012. augusztus 12., vasárnap

STAGEFRIGHT (1987)

Michele Soavi, strix aluco italiano


A művészcsaládban felnőtt Michele Soavi egyetem helyett az olasz horror és exploitation szakképzőjébe iratkozott be, Lucio Fulci, Joe D’Amato, Ruggero Deodato, Lamberto Bava és Dario Argento műhelyeiben töltve szakmai gyakorlatát. A fesztiválokon BLOODY BIRD-ként debütáló, Olaszországban DELIRIA, a magyar vhs-forgalmazásban LÁMPALÁZ címen terjesztett (Mokép, feliratos) STAGEFRIGHT ennek a hét évig tartó lótifuti / mellékszereplő / jelenetíró / asszisztens kurzusnak a diplomamunkája, sokat látott horrorista-szemmmel nézve költői ihletettséggel véve kezelésbe egy addigra már agyonhasznált és kivéreztetett alműfajt. 


A kevesebb, mint százhúsz millió lírából, átszámítva 99 dollár 25 centből készült slashert Joe D’Amato - szül. Aristide Massaccesi - cége, a Filmirage gyártotta le (a WITCHERY, ZOMBIE 5 - KILLING BIRDS, TROLL 2 és hasonló mekkmesterművek otthona), Luigi Montefiori forgatókönyvéből. A TERROR EXPRESS-t is megálmodó Montefiorira nem az írói tevékenysége okán fogunk emlékezni, hanem hogy ez a nagydarab, szakállas férfi volt az ANTHROPOPHAGUS feltartóztathatatlan gyilkológépe. Az Imdb nem jegyzi, de D’Amato horrorfilmjének folytatásában (ROSSO SANGUE, aka. ABSURD) Soavi rendezőasszisztensi feladatokat is ellátott. Az ABSURD és a STAGEFRIGHT - a két HALLOWEEN inspirálta, amerikai álruhába öltöztetett kaszabolda közti hasonlóság/különbség mutatja meg igazán, hogy Soavi mit hozott magával, és ha megkésve is, de mit adott hozzá az olasz horrorhoz.


Miután a helyszínt szélesre táró kamerafahrt tisztázza, hogy a nyitó jelenetben látható gyilkosság a bagolymaszkot viselő pszichopatával egy modern táncelőadás része, az illúzió csapdájába ejtett néző egy színházi próbán találja magát. A csóró társulat a gázsiért, az egyre idegesebb rendező a közelgő premier színvonaláért aggódik, a dollárbankjegyekkel teli aktatáskát szorongató producer meg valamelyik színésznőcskét szeretné az ágyában tudni. Soavi karikírozva ugyan, de szemtanú hitelességével adja vissza egy alacsony költségvetésű olasz horrorfilm forgatásának hangulatát.


Az áldozatot alakító táncoslány kificamodott bokájára a közelben lévő pszichiátriai klinikán keresi a gyógyírt. Az intézmény falai közt van elszállásolva Irving Wallace, a tizenhatszori darabolós gyilkosságért elítélt ex-színész. A HALLOWEEN-logikának megfelelően (és ezt a filmet csak aszerint szabad nézni, különben cseszhetjük) a némasági fogadalmat tett digó Michael Myers kiszabadul cellájából, és rögtön a színház parkolójába érve munkához lát. A kellékes brutális lemészárlása mindenkit megvisel, kivéve a gátlástalan rendezőt, aki a morbid helyzetet felismerve szenzációt szagol a levegőben. A többiek tudta nélkül kulcsra zárja a teátrum ajtaját, és megkezdődik az immáron valóságshowba hajló darab reggelig tartó próbája, a titkon bagolyjelmezbe bújt mániákussal a főszerepben.


A STAGEFRIGHT macska-egér játéka nem sokban különbözik az együgyű amerikai slasherektől (leszámítva persze, hogy egy kibaszott bagoly aprítja a jónépet!), a művészvilág és erőszak társítása azonban összetéveszthetetlenül „argentós”, a DÉMONOK-ban, majd később a POPCORN-ban is kihasznált fikció/realitás átfedés pedig végképp műfaji ínyencfalattá teszi. Mario Bava önreflexív humorát idéző snittben az egyik gyilkosság során az asztalról leesik a Theatrical Blood feliratú palack, a padlón a művérrel összefolyik az igazi gore...


Az illúzió és valóság kevercséből létrejött konfliktus Soavi filmjeinek egyik visszatérő jellegzetessége. Jelen esetben egy színház, a THE CHURCH-ben egy templom, a DELLAMORTE-ban Lombardia az az önmagába záruló helyszín, amiben a szereplőknek szembe kell nézniük a látszatból hús-vér valósággá váló horrorral. A halálos mérgű tűzhalat áhítatos tekintettel figyelő nő – egy lenyűgöző kompozíció – ennek a munkacímben (AQUARIUS) is utalt akvárium-szerkezetnek a lemodellezése. A zuhogó esőtől körülvett színházban a jóllakott ragadozó elégedetten trónol áldozataival kidekorált akváriuma közepén, körülötte, mint légbuborékok, szálldosnak a tollpihék. Mi, nézők áhítatos tekintettel figyeljük az előadását - bravó!


A híresen szűkmarkú Joe D'Amatótól kapott aprópénzből mindössze néhány véresen egyszerű speciális effektusra tellett, rákényszerítve Soavit, hogy operatőrével, a THE CHURCH-öt is gyönyörűen fényképező Renato Tafurival és az utolsó forgatási héten a kamera mögé álló D'Amatóval közösen a végletekig kihasználják az illúzióikat. A spártaian berendezett műteremben perspektívával játszadozó gépbeállításokat, festményszerű képkivágatokat alkalmazva egy Mario Bava/Dario Argento klasszikusai mellé állítható modern, szürreális horrorünnepélyt rendeztek. Ha a neoprimitív narratíva színtisztán és gyakran ironikusan slasher (az utolsó képkocka egy szmájlival egyenértékű), akkor a hajmeresztő szituk szépségében tobzódó barokkos ábrázolásmód az említett olasz maestrók giallóinak örökségét ápolja.


Dario Argento's World of Horror - a három Argento-produkcióban is asszisztenskedett, a témában 1985-ben dokumentumfilmet készítő Soavi a szadista hajlamú, munkatársait mosogatórongyként kezelő színházi rendező karakterén keresztül nem rest kipellengérezni mentorát. „Argento utálja a színészeit, én imádom őket.” – és ez meg is látszik az alakításokon. A brit színpadi színészből olasz B-filmes arccá vált David Brandon (a zsarnok CALIGULA D'Amato 1982-es történelmi szexfilmjében) emlékezetesebb Argento-alterego, mint a rendezői instrukció híján csak tébláboló Ian Charleson a STAGEFRIGHT-ra kísértetiesen rímelő OPERA-ban. Barbara Cupisti (Soavi akkori szerelme) tágra nyílt szemeivel a final girl szerepét tölti be, nem is rosszul, míg a mindig élvezetes Giovanni Lombardo Radice (CANNIBAL FEROX, CANNIBAL APOCALYPSE, CITY OF THE LIVING DEAD – sorrendben ő az, akinek levágják a péniszét, szétlövik a hasát, átfúrják a fejét) ismét eszelős módon dobja fel a talpát.


A suspense kését az utolsó fél órában pengeélesre fenő, audiofronton is (szinkron, hangeffektek, zene) az átlagnál magasabb színvonalat képviselő STAGEFRIGHT a HALLOWEEN-nel egyetemben a legolajozottabban működő, többszöri újranézés próbáját is kiálló slasher, amit szakértő kezek valaha összehoztak. Norman Batestől a Láncfűrészes Bagolyig hosszú volt az út, és hogy innen hová lehetne továbblépni, azt csak az ördög tudja.

...

2012. augusztus 4., szombat

LA POLIZIA HA LE MANI LEGATE (1975)

Luciano Ercoli, olasz


Kétségbeesett nyugdíjastekintetek a piactéren, bajuszos munkanélküliek a presszóban. A villamoson egymást kommunistázzák az utasok, az újságok címoldalukon közlik a bűnügyi híreket. Ismerős? Bármilyen hasonlóság a magyar valósággal pusztán a véletlen műve, mert Milánóban járunk, a hetvenes években.


Claudio Cassinellinek még átöltöznie sem volt ideje a WHAT HAVE THEY DONE TO YOUR DAUGHTERS forgatásának befejeztével, máris egy hasonló szerepkörben találta magát, ezúttal az old-Hollywood profizmust Euro-kultfilmekbe importáló ötszörös Oszkár-díj jelölt Arthur Kennedyvel (THE LIVING DEAD AT THE MANCHESTER MORGUE) osztva meg a figyelmet.


A kábítószercsoport főfelügyelője, Matteo Rolandi (Cassinelli) éppen drogfutárok után kutakodik egy hotel felső emeletén, amikor a recepción időzített pokolgép robban. Az áldozatok többsége külföldi állampolgár, emiatt az eset különösen kínos a külügyminisztérium számára. A kormányhatalom bűnbakot akar, a "demokrácia ellenségei" jöhetnek jobbról vagy balról, tökmindegy, a lényeg, hogy minél hamarább találjanak valami szélsőséges elemet, aki elvinné a nemzetközi méretűvé dagadó balhét. Di Federico megbízott államügyészt (Kennedy) azonban hiába környékezik meg a politikusok, a lelkiismeretes technokrata makacsul ragaszkodik az alapos tényfeltáró nyomozáshoz, a hírszerzés híresen korrupt embereivel való együttműködésről hallani sem akar.


Az egyetlen kézzelfogható bizonyítékot, egy pontos személyleírást, Rolandi felügyelő legjobb barátja szolgáltatja Di Federicónak. A kétbalkezessége miatt utcai szolgálatra lefokozott idős rendőr (Franco Fabrizzi, simpatico) kis híján elkapta a tetthelyről menekülő, a figyelmeztetésnek szánt robbantást sikertelenül megakadályozni próbáló elkövetőt. A véres merénylet nyomasztó emléke és egy nem sokkal később bekövetkező tragikus mozzanat arra ösztökéli Rolandit, hogy párhuzamosan az ügyésszel saját maga is titkos nyomozásba kezdjen, egy a helyszínen készült fotón felfedezett részletből kiindulva.


Miután az érintettek sorra esnek merényletek áldozatául, a bizonyítékraktárban véletlenül összefutó két igazságkereső férfi számára világossá válik, hogy egy belső ember információkat szivárogtat kifelé, talán éppen kettejük közül az egyik. Valahol a városban öltönyös férfiakból álló társaság próbálja az általuk teremtett szituációt a helyes irányba terelni. Ők a félelem és káosz mérnökei, a másnapi újságok szalagcímeinek minden törvény felett álló szerkesztői.


Tisztelve a kivételt (rád nézek, Dario Argento), a műfaji rugalmasság az olasz exploitation-filmesek sajátja volt. Ha a producerek úgy kívánták, horrorjaik és krimijeik mellett Mario Bava, Umberto Lenzi, Massimo Dallamano, Sergio Martino is leszállított egy vagy két jól sikerült akciófilmet. Luciano Ercoli giallo-rendezői tehetsége a DEATH WALKS ON HIGH HEELS apropóján már méltatásra került itt a Delirián, most pedig egy maszekban angolosított dvdkópiának hála, első kézből tapasztalhattam meg, hogy a poliziesco területén sem vallott szégyent.


Az Ercoli-krimik tükrös trükkjeit héba-hóba felvillantó, a nagyszerű Marcello Gatti (AZ ALGÍRI CSATA és a THE BLACK BELLY OF THE TARANTULA) által sík realistára fényképezett LA POLIZIA HA LE MANI LEGATE a címével ("A rendőrség keze meg van kötve"), nagyvárosi forgalomra printelt stáblistájával (van ennél tipikusabb poliziesco kezdés?) teljesen átlagos talján zsarufilmként nyit, aztán mire célba ér, az ember ismét elgondolkodik azon, vajon anno az olaszok miféle kézikönyvből tanulták ki a mesterséget, amitől ilyen izmos B-filmeket tudtak kirázni a kisujjukból. Technikai szaktudás, megbízható karakterszínészek, terjengősséget kerülő, feszes dramaturgiájú forgatókönyv, Stelvio Cipriani robosztus zenéje – ezek a LA POLIZIA tartópillérei.


A korabeli pánikhangulatra rájátszó „bármi hasonlóság a valósággal csak a véletlen műve” kezdetű történet eredeti híradófelvételeket felhasználva (a Fontana téri robbantás áldozatainak temetése), valamint megtörtént eseményekre utalva (az ablakon kidobott gyanúsított) ugyanarra a milánói terrorhullámra reagál, amire Umberto Lenzi a MILANO ODIA-ban (részletek abban a bejegyzésben). Konspirációs thriller és mértéktartó akciófilm ügyes keverékeként a LA POLIZIA alapjáraton még nem lenne hű-de-érdekes, elvégre láthattunk már hasonlót korábban (WHAT HAVE... DAUGHTERS, például). Ami kiemeli az átlagból, az a zsáner-figuráinak átlagon felüli empátiával bíró jellemábrázolása. Ne gondoljunk nagy dolgokra, csupán egy szereplőre jellemző apró gesztus vagy félvállról odavetett egysoros, és máris hús-vér emberek töltik meg a vásznat.


Az erős dioptriájú szemüvegét a tetthelyen hagyó, és ebből kifolyólag az egész filmet lényegében vakon végigkínlódó terrorista fiú ennek az egyszerű, de hatásos karakterizációnak a szülötte. Mellékesen eme kulcsszereplőn keresztül a DEATH WALKS szembeötlő szem-fétise is újból megjelenik. S ha már jellemábrázolásról van szó: a Moby Dick rongyosra olvasott példányával kelő és fekvő Rolandi felügyelő böhöm nagy Mercédesze a poliziescók kevés olyan verdáinak egyike, amely önálló karakterrel, sőt talán még metaforikus jelentéssel is bír.


Aki olvasta Herman Melville regényét az óriási cethallal szembeszálló kapitányról, az nagyjából sejtheti, mire számíthat a (rendőr)kapitány a titkosszolgálatot is csápjai közt tartó anonim szervezet után kajtató missziója végén. A zárókép a fehér Mercédeszében, csőre töltött fegyverrel a helyettes államügyész után eredő Rolandival egy pár perccel korábban elhangzott párbeszédre rímel: "- Ne kövesse el ugyanazt a hibát, amit én. - Milyen hibát, uram? - Csak magamban és önben bíztam meg. Még így is túl soknak bizonyult..."
A poliziescókkal baráti viszonyt ápolóknak fenntartások nélkül ajánlom ezt a remek kis filmet.