2012. május 29., kedd

BIO ZOMBIE (1998)

Wilson Yip, 香港


Ennek az egyszer volt, hol nem volt pesti tékából szervált filmplakátnak az angol szavait tanulmányozva („Zombie - Trendy - Party – FING”) rájöhetünk, hogy miről is van szó: ifjúsági horrorkomédia, avagy SHAUN OF THE DEAD, Made in Hong Kong!
Még mielőtt valaki rendőrért kiáltana, a kettőt hat kerek esztendő választja el egymástól, ezért azt sem lenne túlzás állítani, hogy Hong Kong egyetlen vegytiszta zombivígjátéka merő véletlenségből elébe csoszogott - Romero style - a kétezres években újra trendivé vált ZomKomoknak.


Két X-generációs huligán a New Trend Pláza egyik aprócska butikjában árul hamisított VCD-ket. Már ha éppen nyitva vannak, mert munkaidejük nagy részét a srácok inkább csajozással és zombis shoot ’em up videojátékok tologatásával töltik.
Valahol a külvárosban arab kereskedők üdítős üvegben csempészett biológiai fegyvert adnak el hongkongi kormányhivatalnokoknak. Az Irakban előállított, szupertitkos összetételű szertől a háborúban elesett katona félelmet nem ismerő, élőhalott gyilkológéppé változik.


Az üzleti tárgyaláson szemléltető eszközként jelen lévő zombi láncaitól megszabadulván vérfürdőt rendez. Az egyetlen túlélő az ominózus üdítővel a hóna alatt kirohan a főútra, ahol éppen a mi két jómadarunk száguldozik a főnök Jaguárjával (ugyanaz a típusú Jaguár, mint a SHAUN-ban - fing!). „Üdítő...” leheli ki utolsó szavait az általuk elgázolt férfi, mire fel lenyomják a torkán a vegyszert, berakják a hullát a csomagtartóba és irány vissza a plázába. Mire odaérnek, már totálisan megfeledkeztek a dologról, a parkolóban hagyott kocsiból kimászik a zombi, és kezdetét veszi a záróra utáni bevásárlóközpont bezombulása. A teljesség igényével íme a HK-dvd borítóján olvasható, a történetet *egy kicsit másképp* elmesélő összefoglaló:


Két gyengus horrorantológiával (1:00 AM; MIDNIGHT ZONE) és egy cat.III true crime-mal (DAZE RAPER) bemutatkozó, majd később az SPL kapcsán feleslegesen túlhájpolt Wilson Yip volt a rendezőtehetségekben szűkölködő késő kilencvenes évek egyik titkos reménysége. A MONGKOK STORY és a TEACHING SUCKS szimpatikus, de különösebb visszhang nélkül maradt dolgozatai után Yipnek a BIO ZOMBIE - BULLETS OVER SUMMER - JULIET IN LOVE hármasával sikerült meghódítania az egyedi hangvételű, minőségi HK-filmekre szomjazó közönséget és kritikusokat. Mindhármat egy bizonyos Matt Chow társ-írta, és ezzel felfedtem ennek a B-kategóriás „A HOLTAK HAJNALA találkozik a YOUNG AND DANGEROUS-szal” sikerének titkát: a forgatókönyv. A BIO ZOMBIE – bármekkora nagy ökörség is - baromi jól meg van írva.


A főcím az egyik legszellemesebb, amit hongkongi filmhez valaha kitaláltak. Mintha egy kalózmásolatot néznénk (’98 a filmipart tönkrevágó fekete piac éve), a moziterembe csempészett kamerával felvett stáblista a képbe belógó nézőkkel stílusos felkonfként szolgál a két VCD-betyárnak. Legyőzhetetlen Woody és Őrült Bee (Jordan Chan és Sam Lee – mindketten csúcsformában) a SHAUN OF THE DEAD playstationöző duóját éppúgy idézik, mint a RETURN OF THE LIVING DEAD no future punkjait, és maga a BIO ZOMBIE is ezeknek a filmeknek az ázsiai rokona.


Rolls, a szépségszalon könnyűvérű plázacicája, a feleségét lekezelő mobiltelefonárus, a sushibár nerdizmusban szenvedő felszolgálója, aki aztán öntudatos Romero-zombiként tér vissza udvarolni Rollsnak, vagy Crazy Bee, akinek az egyetlen életcélja, hogy negyven éves kora előtt legalább egy embert eltegyen láb alól - mindannyian telibe talált HK-sztereotípiák egy komikus zombiinvázióhoz.


Bár vannak ráutaló nyomok, összességében nem műfajparódia ez, hanem zombi-horror, HK-vígjáték és lúzer-romatika keveredéséből létrejött hibrid, melyben a lúzerségüket pozőrséggel leplező, rendkívül ellenszenves pozícióból startoló figurák útközbeni „megvilágosodása” legalább olyan fontos szerepet játszik, mint a zombiírtás akciókoreográfiája. A BIO ZOMBIE tulajdonképpen hasonló ívet jár be, mint a gengszterthrillerből karakterdrámába oda-vissza ugráló BULLETS OVER SUMMER, respektet és együttérzést mutatva a mások filmjeiben biztos megvetést kiérdemlő főhősök iránt. Lélekemelő sorsdrámára azért ne számítsunk, Bee & Woody sem válik mintapolgárrá, a befejezés komolyabb zombisztorikhoz méltóan nihilista.


Wilson Yip laza, még most is menőnek számító rendezése és a klipes operatőri munka számos apró finomsággal szolgál, az osztott képmezőtől kezdve a filmbe ágyazott videojáték-feliratokig. Legutóbb a  SHAUN-ban  SCOTT PILGRIM-ben láttunk ilyet - ez az Edgar gyerek nagy hózentróger, de legalább ő is bírta a BIO ZOMBIE-t...


Mindez egy szegényházi magyar produkcióéval egyenértékű költségvetésből kihozva, IIB címkével ellátva. A korhatárbesorolás és a speciális effektusokra kiutalt csekély összeg sajnos nem engedte meg egy HULLAJÓ szintű splatter-fesztivál létrejöttét, de azért becsúszik néhány szaftosabb geg, általában valamelyik élőhalott fejét célozva meg.


Tagadhatatlan, hogy a BIO ZOMBIE nem teljesen felel meg az elvárásoknak egy hasonló amerikai vagy európai film tükrében, túl sok időt szentelve élő karaktereinek, zombival az első fél órában csak elvétve találkozunk. Ám éppen helyi sajátosságai adják különleges zamatát, és aki egy hongkongi filmtriptől nem pont ezt várja el, az inkább maradjon otthon.

2012. május 24., csütörtök

OPERA (1987)

Dario Argento, olasz


A kollekció addigi legnagyobb költségvetésével elhalmozott darabja térül-fordul, mint egy szupermodell a Super 35mm-es formátumú thriller-kifutón, büszkén hirdetve a márkanevet: A Film By Dario Argento. Ha a direktori maníroktól duzzadó OPERÁt felfektetnénk egy pszichológus díványára, a "nárcisztikus személyiségzavar" alighanem előkelő helyen szerepelne a kórlapon. Távolról az opera mindig is hiú, öntetszelgő műfajnak tűnt, amit valószínűleg hiú, öntetszelgő emberek művelnek, úgyhogy Argentónál megfelelőbb figura nem is rendezhette volna ezt az opera világában ámokfutó giallót.


Az Operaház Perverz Fantomja („operarajongóknak nem fog tetszeni” – D.A.) Argento meghiúsult operarendezését követően lépett színre, és nem hivatalosan befigyel az itt asszisztens és színészként jelen lévő Michele Soavi méregerős debütje, a színpadi környezetben játszódó STAGEFRIGHT is. Maga a sztori Argento azóta jelképpé vált "segédeszközét" létre hozó dilemmát szolgálja: Hogyan tudnám elérni, hogy a közönség beszari, szemüket eltakaró tagjai is végignézzék a véres verejtékkel létrehozott legbrutálisabb jeleneteimet? - kérdezte magától a maestro, és dolgozni kezdett az agya.


A primadonna feldúltan távozik a Macbeth főpróbájáról. A horrorfilmekről az opera műfajára átnyergelt,   szadista hírében álló rendező (Argento alterego, naturalmente) modern felfogású adaptációja füstgépekkel és agresszív hollókkal soknak bizonyult az ünnepelt dívának, ráadásul kifele menet egy autó is elcsapja. Betty, a fiatal szoprán vonakodva bár, de elvállalalja Verdi híresen balszerencsét okozó zeneművének Lady Macbeth-jét, s hamarosan színpadra lép élete első főszerepében.


A beugró sztárpalántára és annak fellépőruhájára gerjedő mániákus gyilkos rögtön a premier alatt eltesz valakit láb alól, s miközben a rendőrség „nagy erőkkel nyomoz”, fekete kesztyűs barátunk szisztematikusan Betty nyomába ered. A lánynak letapasztott szájjal (ez a Fantom nem szereti az operát...), tűkkel kipeckelt szemekkel (...viszont kurvára eszelős) újra és újra végig kell néznie, ahogy maszkot viselő rajongója lemészárol valakit. Te érted ölök, nem ellened - a sajátos módon szerelmet valló férfi agyából kipárolgó emlékfoszlányok sejtetni engedik, hogy nem ma kezdte az ipart, és talán több köze van az övéhez hasonló rémálmokkal küzdő Bettyhez, mint gondolnánk.


A hetvenes években készült Argento-giallók élvezeti értékének fontos eleme volt a véletlenek összjátéka folytán szemtanúvá vált főhősök amatőr detektíveskedése, rajtuk keresztül rántva be a nézőt az egyre kuszább bűnügybe. A tetthelyen gúzsba kötözött, tűkre ültetett Betty esete első blikkre hasonlónak tűnhet, mint a THE BIRD WITH THE CRYSTAL PLUMAGE üvegfalak közé szorult férfié, de a poszt-slasher korszakban készült OPERA gondolatai máshol járnak. Elő a farbával: ’87-re Argento már befészkelte magát sorozatgyilkosa skizofrén agyvelejébe (ha már ott van, le is filmezi), onnan nézve a főszereplő csupán vitrinbe helyezett kiállítási tárgy (ez is szó szerint celluloidra kerül), ajzószer a fallikus eszközökkel hadonászó elkövető kezében.


Valójában a gyilkos is csak eszköz, egy fekete kesztyű, amit felhúzva Argento elkövethet néhány gyönyörűen kivitelezett szörnyűséget. Eltávolodva a giallók cselekményeinek szövevényességétől, az OPERA egyfajta letisztultságról árulkodik, címéhez méltóan az operák hiperstílusában celebrálva a gyilkosságok rituáléját. Ki a tettes? Kit érdekel?! A kés rozsdamentes acélján pásztázó kamera felébreszti a szépérzéket, az üvöltő speed metal az adrenalinszintet fokozza, a szemek alá ragasztott tűk ellentmondást nem tűrő rendezői instrukciót közvetítenek: pofa be és nézd! A Gyilkos és Betty – A Rendező és a Közönség. A tűk metafórája az utolsó szó a horrorfilmek és a nézők közti mazochista viszonyról.


Ahhoz, hogy elemi szinten egyáltalán működőképes legyen a naturalista erőszakban tobzodó nagyjeleneteket összekötő meskete (Betty, a hirtelen királynővé váló hercegkisasszony odüsszeiája a PHENOMENA és SUSPIRIA mesehőseinek nyomdokán halad), a forgatókönyv a szokásosnál is több "csalást" enged meg magának. A hollók koronatanúként való bevetése színtiszta krimiírói fantazmagória, ellenben a madarak szédítő operaházi keringője bőven megéri a tudománytalanság árát. Betty egy kritikus pillanatban szemcseppet használ, minekután nem látja/nem látjuk a lakásába belépő személyt, aki akár a gyilkos is lehet. Az ordas manipulációt a filmtörténet alighanem egyik legjobb kill-jelenete követi, úgyhogy ez is meg van bocsájtva. Mondják, ez volt Argento utolsó Nagy Filmje - a PROFONDO ROSSO geometrikus absztrakcióit túllicitáló vizualitást tekintve ez valóban igaz.


„Az OPERA legfontosabb alkotóeleme a kör.” mondta sejtelmesen a rendező, utalva a köröző madarakra, a flashback csigalépcsőjére, vagy a körívben forduló snittekre. A kör, illetve a körmozgás szimbolizálhatja a beteg gondolatoktól örvénylő elmét, a múlt és jelen egybefolyását, a giallók voyeurisztikus szemeinek állandó jelenlétét.


A lenyűgöző látványvilág csupa lesajnálható karakterrel van benépesítve, nem túl hízelgő színben tüntetve fel az operaházban és környékén sürgő-forgó emberszabásúakat. Aki ebben a kétségtelenül izgalmas és fotogén közegben az empátia és szeretet legcsekélyebb jelét mutatja, az pár perc múlva a saját vérében úszik. Az arrogánsak, a szívtelenek és a mániákusok - ők a nap nagy túlélői. Ez az első Argento-thriller, aminek végén a tettest nemes egyszerűséggel letartóztatja a rendőrség. A normális szexuális érintkezés csődjét regisztráló filmjének hideg szívét Argento az AIDS emberi kapcsolatokra is kiható térnyerésével magyarázza (alkalomadtán a gyilkos bőrkesztyűjére még egy átlátszó orvosi kesztyűt is húz), egy nyomasztó gondolat ha tudjuk, hogy a produkció árva nemzetközi sztárja, a rendezőt alakító Ian Charleson (TŰZSZEKEREK) is ebben a betegségben szenvedett a forgatás idején.


Az OPERA embertelenségéhez nagyban hozzájárul a technikára, a suspense-jelenetek kivitelezésére való összpontosítás is; Ms. Steadicam és Mr. Technokrán mellett a színészeknek csak halovány statiszta szerep jut. Ironikus módon a legnagyobb értetlenséget éppen a természetet átölelő érzelgős kóda váltotta ki. Vajon Betty a svájci hegyek legelőin New Age-grupiként újjászületett (PHENOMENA rewind)? Vagy a jungiánus logikát követve végleg átadta magát az őrületnek (fast forward THE STENDHAL SYNDROME)? A hollók nem azok, aminek látszanak...


A nyolcvanas évek slasherjein felnőtt horrorrajongók az OPERÁt kegyetlensége okán talán még jobban fogják imádni, mint Argento korábbi klasszikusait, ha pedig vesszük a fáradságot és bekukkantunk a felszín alá, ott egy olyan filmet fogunk találni, ami tökéletesen passzol a Borzalmas Anyákat felvonultató életműbe, a SUSPIRIA/INFERNO mitikus szintjén éppúgy, mint a BIRD/PROFONDO ROSSO személyes indíttatású pszicho-giallóit tekintve. A férjét gyilkosság elkövetésébe hajszoló Lady Macbeth árnyéka egy másik akaratos nőszemélyt takar, azt, aki a mániákust motiválja. Ennek a tükröződésnek a gondolata legalább olyan szép, mint a 180 fokban megpördülő kamera alkotta képsor.

-------------------------------------


Ha ez az éppen most futó hírdetés nem giallo-homázs akar lenni, akkor visszaadom az operabérletem. 


És hogy témánál maradjunk, az OPERA karmesterét a Magyar Állami Operaház tavaly leváltott főzeneigazgatója, Győriványi Ráth György játssza, nagy hitelességgel.

2012. május 19., szombat

LA LAMA NEL CORPO (1966)

„Michael Hamilton”, olasz-francia

Megkockáztatom, egy ilyen nehezen beszerezhető őskövülethez kizárólag azok fognak hozzányúlni, akik miután hosszú évek még hosszabb éjszakái alatt kivégezték a klasszikus olasz horror összes közjegyzett darabját, még mindig megszállottan keresik az utolsó parlagon felejtett ritkaságot, amin keresztül újra el lehet merülni a Mario Bava/Riccardo Freda szabadalmaztatta italo-atmoszférában. 

Ha másra nem is, erre a nemes célra valóban megfelel a LA LAMA NEL CORPO („Penge a testben”, angol cím: THE MURDER CLINIC), mely a szárnyait bontogató giallo műfaját tessékeli be a végnapjait élő gótikus horror fedele alá. A fedél egyébként ugyanaz, mint az egy évvel korábban forgatott NIGHTMARE CASTLE-ben. Az élet sötét oldalára száműzött doktoroknak otthont adó, dekadens grandeurt sugárzó villa és parkja igazi főnyereménynek bizonyult a többször használatos rémálmokkal dolgozó olasz filmeseknek.


Dr. Robert Vance (William Berger) isten háta mögött található pszichiátriai klinikáján hidegvérű gyilkosságok borzolják az idegeket. A gyógyulásra abszolút alkalmatlan intézményben a doktor szívbeteg feleségén és a személyzeten kívül mindössze három beutalt lakik: egy öregasszony kitömött macskájával („Ő az én egyetlen barátom, hát nem gyönyörű?”), az emeletről átszűrődő lépések zajától dührohamot kapó skizofrén férfi („Egy nap ránk fog szakadni a mennyezet!”) és Jane, a süketnéma fiatal lány („.....”). Lehet tippelni, ki lesz a tetőtől talpig feketébe öltözött borotvás gyilkos következő áldozati báránya.


A hajdanán sógornőjének megölésével vádolt, bíróság által felmentett Dr. Vance maradék hírnevét féltve nem hajlandó rendőrséghez fordulni, inkább egy közelben lévő barlangban saját maga hantolja el az előző éjszaka meggyilkolt holttestet. Pechjére a temetésnek szemtanúja lesz egy pár perccel korábban maga is gyilkosságot elkövetett nőszemély. A körmönfont szőkeség vendégként bebocsájtást nyer a klinikára, találkozik az emeleti szoba ortopéd cipőben sántikáló szörnyetegével, ötvenezer fontra megzsarolja a doktort, majd intim kapcsolatba kerül egy borotva pengéjével.


A megvilágosodásban a jó öreg flashback segít: a „szörnyeteg” nem más, mint a maró mészbe pottyantott sógornő, Vance egykori szeretője. A doktor bőrátültetéssel való állatkísérletezgetése elnyeri értelmét, de vajon tényleg a deformált sógornő a tettes? Vagy inkább a doktor? Esetleg az éles tárgyakkal hadonászó skizofrén páciens? Ernesto, Ernesto (Gastaldi), már megint a bolondját járatod velünk.


A XIX. századi Angliáról álmodó környezet, melodramatikus kriptaromantika, szürreális színkezelés és egy rettenetes titkot őrző doktor – az öszes bizonyíték a L’ORRIBILE SEGRETO DEL DR. HITCHCOCK irányába mutat, és ez nem pusztán a véletlenek összjátéka. A forgatókönyvíró, az operatőr, a házvezetőnő (Harriet Medin) pár éve még mindannyian Riccardo Freda alatt szolgáltak. „Michael Hamilton” álnév mögött azonban nem Freda rejtőzködik, hanem Elio Scardamaglia, más források szerint Lionello De Felice. Egy whodunit, amiről nem tudjuk, hogy whodunit – csodás!


Bárki is rendezte, az a bőr alá hatoló perverzitás, ami a DR. HITCHCOCK-ot kiemelte korának olasz és nemzetközi horror-mezőnyéből itt inkább kliséhalmozásként köszön vissza, egy pokolian olaszos befejezéssel és csipetnyi szánt szándékot feltételező camp-pel nyakon csapva. "Én... csak a tengerimalacot jöttem megnézni" mondja a titkos laboratóriumban rajtakapott nővérke. Ekkor össznépi kacaj hallható a hangsávon, ti. valaki egy kibaszott diktafonnal vette fel a hozzám került kópia olasz hangját.


Ernesto Gastaldi banalitásba mártott tollából származó kosztümös giallóban érdekes mód már felismerhetjük a későbbi Gastaldi/Sergio Martino pszichothrillerek kontúrjait. Sorozatgyilkos, saját démonaival küzdő, hozzá közel álló személy által manipulált protagonista és egy erős női karakter, aki ugyan pórul jár, de a passzív figurák között az ő aktivitása szolgál kulcsként a rejtély nyitjához. Ha minden igaz, ez volt az első giallo, amelyben a gyilkos választott fegyverneme a borotva, ám látványos vérengzésre itt még ne számítsunk, ahogy az erotika is kimerül egy-egy lenge hálóingben.


Amint azt a bevezetőben jeleztem, a film igazi sztárja - William Berger tiszteletre méltó játékát elismerve - a XIX. századi szellemtanyát megidéző légkör, a valódi helyszíneken aprópénzből megteremtett kulissza. Marcello Masciocchi operatőr néhány jól elhelyezett reflektor és színes szűrő segítségével olyan képeket produkál, hogy le sem lehet venni róluk a szemet. Éppen ezért kár, hogy a német vhs-kazettáról digitalizált kópia 1.66-ra vágja le a Techniscope széles vásznát, pont attól a vizuális élménytől fosztva meg 1/3 részben a nézőt, amiért igazán érdemes lenne megnézni. Arrivedercsi, egy szép remaster reményében.

2012. május 12., szombat

VHS-archívum: márkás kazettára másolva


svájci-török-olasz koprod., r.: Sergio Bergonzelli







PSYCHOS IN LOVE (1987)




Köszönet Függővárosnak és pereputtyának ("bátyám giallo buzi barátom meg legjobb barátja vhs horror buzik mind kecseg"), valamint jó öreg Vidcap.

2012. május 5., szombat

SLEEPAWAY CAMP 2: UNHAPPY CAMPERS {A HALÁL ANGYALA +1} (1988)

Michael A. Simpson, USA


A hazai videoforgalmazás kegyetlen fintoraként a SLEEPAWAY CAMP-sorozat rögtön a második részével debütált a magyar vhspiacon. A sarki kölcsönző kuncsaftjai emiatt csak pisloghattak: kinek a fiaborja ez az Andzsela? És mi a faszom történt az Arawak táborban, amiről a szereplők egyfolytában hadoválnak? Az előzmény ismerete nélkül az SC 2 még azt a csekély értelmét is elveszti, ami volt nekije. A DVD - a legjobb dolog, amit a parizer óta feltaláltak - ezt a kapitális problémát orvosolja, a Navigátor Film Kft. lemezén ugyanis az alapmű is helyett kapott mindenki okulására, így most már pontosan tudjuk, ki mit tett tavaly nyáron. (Vagy ha nem, három hónappal ezelőtt ITT leírtam.)


Born in the USA, Die in a Summer Camp - Az első részben megismert Angelát kiengedték az ideggyógyintézetből, és most Angela álnéven az Arawaktól pár mérföldnyire eső Rolling Hill táborban dolgozik, mint felügyelő. Nem is tudom, melyikük érdemel több dicséretet: a forgatókönyvíró, aki ezt kitalálta, vagy a casting director, aki Pamela Springsteenre, Amerika leghíresebb rockénekesének húgára osztotta a Halál Angyala szerepét. A konzervatív értékrendet valló szűzlány mindent megtesz, hogy ismét hasznos tagja legyen a tini-társadalomnak, de ahol fát vágnak (isznak-basznak-drogoznak), ott hullik a forgács. Az erkölcsi tyúkszemére rátaposó táborlakókat Angela ellentmondást nem tűrve „hazaküldi”. Az eszközök között találunk egyszerű husángot vagy bicskát éppúgy, mint akkumulátorsavat, fúrógépet, gitárhúrt, és egy kabint az erdőben, amibe a maszkmester elmondása szerint a költségvetés jelentős hányadát belezsúfolták. Final girl: Renée Estevez (tudodkinek a húga). Hát ennyi, barátaim. Tudom, nem sok, de állítólag benne van a slasher szolgálati szabályzatában, hogy a forgatókönyv terjedelme nem haladhatja meg a 13 oldalt.

FREDDY VS. JASON
been there, done that

Mivel a suspense-tartalom eleve zéró - ennyire feszültségmentes slashert tán még sose láttunk -, a készítők nagyon helyesen rögtön az elején néven nevezik a játékot: szűk egy évtizeddel a SCREAM előtt ez a kis hülyeség poszt-modernkedő műfajszatírában utazik. Hogy ráijesszenek társukra, két gyerek Freddynek és Jasonnek öltözik be, aztán jön Bőrpofa, és lemészárolja őket láncfűrészével :) Az egyik lány hangosan gyanakodni kezd a táborból hirtelen eltávozottak sorsát illetően, miközben a vele egy szobában tartózkodó Angela célnak megfelelő gyilkos szerszám után kutat :)) A pöcegödrös „kreatív gyilkosság” a szójátékosságával funny egy shit :))) Ha azok közé tartozol, akik szmájlikkal pakolják tele az emiljeiket, magyarán rendkívül kifinomult a humorérzéked, fetrengeni fogsz a röhögéstől ;)


mis-en-scéne, vagyis a Le Rendezés büszkén vállalja Hitchcock szellemi örökségét, Hitchcock szellemi öröksége ellenben mereven elhatárolódna a látottaktól. „Megnéztem minden idők legjobb és legrosszabb horrorfilmjeit, hogy lássam, mi működik és mi nem.” – nyilatkozta a forgatásra kilátogató Fangoria magazinnak a rendező-stróman. Szakfordítás: fingom sincs, hogyan kell horrort csinálni, de majd csak lesz valahogy. Simpson a filmiskolában (tegyük fel, hogy járt ilyesmibe) csak egyetlen fogást tanult meg alaposan, az úgynevezett „lassú svenkelés a kamerával”-t, azt viszont orrba-szájba alkalmazza, szubjektivitástól függetlenül. A legjobb, amikor a női vécében szeretkező pár lábát egyperces megszakítatlan snittben követi nyomon egy tacskó nézőpontjából. ’80s direct-to-video bravúr a köbön!


Ej, de szeretjük az ilyen olcsó B-mozit a mi ungárise nyomorúságunk magas lován ülve pökhendin kikacagni, s közben megfeledkezünk arról, hogy valójában emberi létünk három legfontosabb, örökérvényű elemével szembesít minket: Élet, Halál, Heavy Metal.


Krisztus után 1988. évben járunk (lásd THE BLOB), a hajmetál olyan retro-hangminőségben bömböl a dvdén, mint Hitachi magnóból az Elektromos Krokodilban vásárolt Anvil kazetta. A főcímdalt eljátszó kanadai banda mellett az Obsession és a Hurricane egy-egy megfizethető jogdíjú slágere is elhangzik. A legtöbb maszületett báránynak úgy el fog menni a feje felett, mintha ott se lett volna, ezért jegyezzük le, hogy a lánykörlet falán a nyálas-tupíros Poison együttes képe virít (ha jobban megnézed, látszik, hogy a lemezborító van felszögelve - na, ilyet tényleg csak azok a hülye lányok csináltak),

míg a gyilkos búvóhelyét egy kőkemény thrash-legenda, a Flotsam And Jetsam teszi ijesztőbbé.

Még néhány cicivillantós trágárkodás, egy lefordítatlanul maradt, önirónikus cserkésznóta („I’ll Camp Till I Die”) és nagyjából megvagyunk. A Teenage Wasteland képes slashertörténeti krónikában említést sem érdemlő SLEEPAWAY CAMP 2 lehetett volna akár instant kulthorror is, ha mondjuk véresebbre sütik, és Sam Raimit kérik fel a rendezésére. De mivel gore fronton nem elég erős (csak hasonlítsd össze az évfolyamtárs INTRUDER-rel), a rendezés meg olyan, amilyen, az egész meglehetősen fajsúlytalanul lebeg műfajának sémáktól bűzlő pöcegödrében. Mégis, ha templomba járnék, biz' isten meggyónnám: Atyám, vétkeztem. Én élveztem a SLEEPAWAY CAMP 2-őt.


Mert a csodával és 80 perces játékidejével határos módon egyáltalán nem unalmas. Mert hiányzik belőle az a futószalag professzionalizmus, ami a stúdiók H és P betűs slasher-frencsájzait oly ellenszenvessé teszi. Mert olyan, mint egy csillogó szemű kis korcs: egyszerűen képtelenség úgy istenigazából megorrolni rá.