2008. december 29., hétfő

KOLCHAK:THE NIGHT STALKER (1974-75)

Perfekt pitch: Carl Kolchak, a mitugrász riporter trademark szalmakalapjában, fényképezőgéppel, diktafonnal és egy újságíró-igazolvánnyal felfegyverkezve ered a nagyvárosi éjszakában portyázó kreatúrák után. Kolchak kiderít és leleplez, de kétszáz éves vámpírokról, alakváltó farkasemberekről, vagy csontvelőt szívó ufókról sem szkeptikus főszerkesztője, sem a rendőrség nem hajlandó tudomást venni, így hát scoopjai rendre a papírkosárban végzik, jöhet egy újabb epizód. Csak hogy történelmi kontextusba tegyük a dolgot: a Nixon-érában járunk, a Watergate-botrány kellős közepén. Az egyik visszatérő karakter, a rendőrfőkapitány sajtótájékoztatót tart: "A nagy buzgalmukban, hogy a nyilvánosság elé tárják a tényeket, néha megfeledkeznek arról, hogy ezzel az igazságszolgáltatás menetét akadályozhatják, és ami még fontosabb: elveszthetik a saját újságírói szavahihetőségüket."


Az ABC egész estés tévéfilmje, a THE NIGHT STALKER (1972) minden addigi nézettségi rekordot megdöntött az Egyesült Államokban. A csatorna zavarában először egy szintén nagyfilm hosszúságú folytatást rendelt (THE NIGHT STRANGLER,1973), majd rittyentettek egy majdnem két évadot (20 részt) megélt sorozatot THE NIGHT STALKER címen. A show úttörő high-concept formátumával televíziótörténelmet írt - Twin Peaks (Cooper ügynök); X-Akták referenciává vált.

A tévéfilmek zsenialitása két dologban rejlett, az egyik maga Kolchak géppuskalábú, kolombósan leharcolt figurája, Darren McGavin tökéletesen hiteles alakításában. A sikerrecept másik fontos tényezője Richard 'I AM LEGEND' Matheson televízióra alkalmazott forgatókönyvei, melyek erőfeszítés nélkül és rendkívül szellemesen hozták össze a creature feature-t a detektívnoirral.

Sajnos az eredeti kreatívok hamar elhagyták a fedélzetet, Mathesonnak már semmi köze a sorozathoz, Dan Curtis producer szintén kiszállt, John Llewellyn Moxey (CITY OF THE DEAD) rendező helyét Petrocellit és Starsky&Hutchokat jegyző betanított tévémunkások vették át, akiknek a fantasztikumhoz szemmel láthatólag nem sok affinitásuk volt. Az első két epizód, a "The Ripper" (az eredeti Hasfelmetsző Jack Chicagóban randalíroz) és a "The Zombie" (egy vudu-történet, chicagói gengszterközegbe ágyazva) nagyjából olyanok, mint az American International Pictures akkori trash-horrorjai, persze szex nélkül. A "The Devil's Platform" kapcsán ismét a Watergate-ügy dereng fel: a politikai riválisait kiiktató, korrupt szenátorjelölt a választások előtt eladta a lelkét az Ördögnek, hogy bejusson a Fehér Házba. Az első valóban kiváló részt {"The Spanish Moss Murders"} a fantasztikum területén tapasztalt rókának számító Gordon Hessler vendégrendezi. A kortárs amerikai tévésorozatok langyos színvonalát így is simán megugorja szinte bármelyik Kolchak-sztori, az eredeti koncepció megmaradt, McGavin végig nagyon jó. A szériára jellemző szarkasztikus humor is kipipálva, de valahogy mégsem sikerült az ötvenperces epizódokkal olyan emlékezetes katód-csodát kreálni, mint a korai THE TWILIGHT ZONE vagy a THE OUTER LIMITS. A szöget Stephen King találta a fején, aki a Danse Macabre-ben arról ír, hogy a KOLCHAK-sorozat népszerűségének titkát gyermekded szofisztikálatlanságában kell keresni (aha, olyan ez, mint a LINDA). Ha a pazarra sikerült két pilot után alacsonyabbra tekerjük az elvárásokat, néhány epizód megtekintése után a Kolchak-jelenség akár függőséget is okozhat.

2 X tévéfilm:

A sorozat:

--------------
"Horror in the Heights"
A szezon közepe táján az egyre csökkenő nézettséget produkáló sztorik érdekesebbé tételéhez angol szakembereket hívtak segítségül. A "The Spanish Moss Murders"-t jegyző Gordon Hessler (THE OBLONG BOX, SCREAM AND SCREAM AGAIN) után a 11. epizódban tűnik fel ismét egy ismerős név: Jimmy Sangster. A "Horror in the Heights" írójának meghatározó szerepe volt a Hammer stúdió felvirágoztatásában, forgatókönyveivel (FRANKENSTEIN, DRACULA) lényegében új fejezetet nyitott a horrortörténelemben. Sangster olyan bizarr sztorit agyalt ki Kolchaknak, hogy papíron olvasva legfeljebb ízléstelenül buta viccnek tartaná az ember, a képzelet azonban győzedelmeskedik a hülyeség felett: a széria egyik legjobb, vagy legalábbis legemlékezetesebb epizódja ez.
Chicago lepusztult zsidó negyedében valaki, vagy valami, elevenen falja fel az öreg Weiszbácsikat és Goldsteinnéniket. Az egész akkor kezdődött, amikor a negyed közepén megnyílt egy titokzatos indiai vendéglő, ahová vendég sosem tette be a lábát. A környéket hamarosan ellepik a horogkeresztes graffitik, a provokáció mögött mégsem a neonácik állnak, hanem egy "rakshasa"*, a zsidókra vadászó hindu démon, ami jól megtermett szőrmókból képes átváltozni azzá a személlyé, akiben áldozata legjobban megbízik.
A zsidó angstból szörnyfilmet kerekítő epizód ijesztő, humoros és szociálisan empatikus (a kerületben élő időseket és környezetüket elhanyagoló városvezetés többször is szóba kerül), egyedül a sorozaton átokként ülő elkapkodott finálé ejt csorbát az amúgy kóser ötven percen. Már most mondom: ha Spielberget utoléri az öregkori szenilitás, el fogja készíteni a riméket.

* http://en.wikipedia.org/wiki/Rakshasa

2008. december 24., szerda

Hé,Miszter Hóember,ma éjjel...

Hogy mit kapott Deliria karácsonyra? Klikkenzi IDE és ODA.

2008. december 22., hétfő

Masters of Horror:THE BLACK CATs

"Nem várom és nem is kívánom, hogy elhiggyék ezt a fölöttébb képtelen, de mégis nagyon egyszerű történetet."

Élt ugyanabban a városban két szerencsétlen flótás. Az egyik a kertvárosban, a másik a régi kereskedő negyedben tengette szürke hétköznapjait. A sors keze mindkettőjüket ugyanazzal verte meg.
Egyiküknek felesége egész álló nap húzta a hegedűt, másiknak neje a zongorát verte napkeltétől napnyugtáig, és még azon is túl.
De ami igazán pokollá tette mindkettőjük életét, azok asszonyaik fekete macskái voltak. Ezek az átkozott kreatúrák mindenhová követték őket a lakásban, le nem véve róluk sátáni tekintetüket.
"Gonosz gondolatok lettek egyedüli meghitt barátaim - a legsötétebb, leggonoszabb gondolatok."
A felettébb kínzó gondolataikat csak az iszákosság ördöge tudta feledtetni velük , egy ideig...
Hirtelen pokolinál is pokolibb gonosz indulat szállta meg őket, amely kimondhatatlan cselekedetekre ösztönöztek : először a macskákkal végeztek...
...majd asszonyaikkal.
E borzalmas gyilkosságok elkövetése után nyomban azon kezdték törni fejüket, miképp rejtsék el a holttesteket. A megoldás hátborzongatóan kézenfekvő: befalazni, de úgy ám, hogy senki a világon gyanús dolgot ne vegyen észre majd.
Így is történt, egészen a negyedik napig, mikoris házkutatásra került sor. Egyikük a gipszkartonból készült falazattal, másikuk az igen szolíd téglafallal hencegett a hatóság előtt. "Ezek a falak... - mennek már, uraim? Ezek a falak ugyancsak tömörek, magam csináltam!" A hatóságnak több se kellett, azon nyomban kérték az építési engedélyt, minek híján nekiláttak a falbontásnak. Ó, kárhozat démonai!
"Pedig nem vagyok őrült - és az is bizonyos, hogy nem is álmodom..."
"...de holnap meghalok, és ma szeretnék könnyíteni lelkemen."

2008. december 20., szombat

Mysteries of Vatera

("Pour l'amour d'une femme" van a kazettára írva)

2008. december 18., csütörtök

2008. december 16., kedd

IL GIUSTIZIERE SFIDA LA CITTÁ (1975)

Umberto Lenzi, olasz zsaruvér & csigavér

I don't want to hear that, man.
It's my script and I know all my lines.
Tomas Milian belovagol Kawasakiján a városba, felgöngyölít egy gyerekrablásos ügyet, lapátra tesz két szervezett bűnbandát és közben divatot teremt piros kötöttsapka/piros ing összeállításával. Ezt az egyszemélyes hadsereget úgy hívják Rambo. Rambo két dolgot nem hajlandó: megalkudni és mosakodni. Új euro-hős született.

Az elképesztően brutális MILANO ODIA (ALMOST HUMAN) és a társadalomkritikus L’UOMO DELLA STRADA FA GIUSTIZIA (MANHUNT IN THE CITY) után Lenzi majdhogynem budspenceri irányba céloz ezzel a minden olasz kisgyerek álomapukáját megtestesítő Rambo fazonnal. Ő az a nagybácsi, aki csak egy évben egyszer jön, de olyan a dumája, hogy azt karácsonyig lehet idézgetni, és amikor pár nap múlva továbbáll, odatesz az ablakod alá egy vadiúj motort ajándékba. Vincenzo Mannino funkcionális, tisztességesen megírt sztorija szerencsére tartja a kellő távolságot Steno matinéitől, 18-as karika nélkül csakis hathatós cenzori segítséggel lehetne bemutatni (Femi Benussi exitje különösen durvára sikeredett). A géppisztolylövéseknél csak azok az egysorosak szólnak nagyobbat, amikkel Rambo osztja le a westernekből ismerős rosszarcú karakterszínész-válogatottat.
-The boss must pay you pretty poorly.
-Why do you say that?
-You all look so... disagreeable

Rambo banális "légy önmagad" krédója rendben van (Miliannak elhisszük), de az akkori olasz kritikusok azért nem felejtették el hangoztatni, hogy a magányos, törvényen kívül álló westernhős modernizálása felesleges illúziókat kelthet a nézőkben. Rambo nem zsaru (csak ex-), de megtartotta szolgálati fegyverét, amit minden cécó és felelősségre vonás nélkül használ, totálisan függetlenedve az állami szervezetektől. A helyi Mondialpol gárdájához sem akar csatlakozni - köszöni szépen, de ő kizárólag akkor lő, amikor a kedve tartja.

Kannibál-kalandjai miatt sokat szapult Lenzi a 120km/h tempóban száguldó zsarufilmjeivel jutott hosszú pályafutásának csúcsára. Az IL GIUSTIZIERE (aka. SYNDICATE SADISTS) pár lépcsőfokkal a top alatt helyezkedik el, de sikere garantált lesz azoknál, akik ki tudják mondani, hogy "polizieschi".