2008. december 14., vasárnap

BUIO OMEGA (1979)

Aristide Massaccesi, olasz


Dacára annak, hogy mindenki mindenkit kopírozott, szoros értelembe vett remake-et alig készítettek az olaszok. A szabályt erősítő kivétel a BUIO OMEGA (BEYOND THE DARKNESS), az 1966-os IL TERZO OCCHIO újrája. Mino Guerrini fekete-fehér poszt-PSYCHOdrámájában az anyakomplexusban szenvedő Franco Nero előbb barátnőjét veszíti el, majd a sumák házvezetőnő az imádott anyját is eltakarítja az útból, hogy aztán senki se állhasson kettejük boldogsága közé. A fiú addigra már végleg elvesztette az eszét, szerelme holttestét kiássa és preparálja, új nőismerősei pedig rendre a kertben végzik takarmányként.


Talán az eredete miatt, a BUIO OMEGA klasszikus olasz horrorfilmekből merítkezik, ellentétben az egy évre rá elkészült, amerikai bodycount trendet követő ANTROPOPHAGUS-szal és annak folytatásával (ROSSO SANGUE/ABSURD). Massaccesi egy rondaságában is elegáns, komoran ünnepélyes filmet forgatott Riccardo Freda/Mario Bava nekromantikus gótikája és saját horrordebütje, a LA MORTE HA SORRISO ALL'ASSASSINO (1973) nyomdokain.

{BUIO OMEGA/ LISA AND THE DEVIL}

Ez a klasszicizmus van becsomagolva a kora nyolcvanas évek ultragore-jába: szadizmus, kannibalizmus, nekrofília - jelenetek, amelyektől rögtön hírhedté vált. Pedig nem ezek teszik a legjobb "Joe D'Amato" opusszá, hanem az a beteges aurát árasztó melankóliafelhő, ami levakarhatatlanul rajta ül, egészen az utolsó, kimerevített képkockáig.