2008. december 14., vasárnap

BUIO OMEGA (1979)

Aristide Massaccesi, olasz

Dacára annak, hogy mindenki mindenkit kopírozott, szoros értelembe vett remake-et alig készítettek az olaszok. A szabályt erősítő kivétel a BUIO OMEGA, az 1966-os IL TERZO OCCHIO újrája. Mino Guerrini feketefehér poszt-PSYCHOdrámájában az anyakomplexusban szenvedő Franco Nero előbb barátnőjét veszíti el, majd a sumák házvezetőnő az imádott anyját is eltakarítja az útból, hogy aztán senki se állhasson kettejük boldogsága közé. A fiú addigra már végleg elvesztette az eszét, szerelme holttestét kiássa és preparálja, új nőismerősei pedig rendre a kertben végzik takarmányként.

Talán az eredete miatt is, a BUIO OMEGA klasszikus olasz horrorfilmekből merítkezik, ellentétben az egy évre rá elkészült, amerikai bodycount trendet követő ANTROPOPHAGUS-szal és annak folytatásával (ROSSO SANGUE/ABSURD). Massaccesi egy rondaságában is elegáns, komoran ünnepélyes filmet forgatott Riccardo Freda/Mario Bava nekromantikus gótikája és saját horrordebütje, a LA MORTE HA SORRISO ALL'ASSASSINO (1973) nyomdokain.
{BUIO OMEGA/ LIZA AND THE DEVIL}
Ez a klasszicizmus van becsomagolva a kora nyolcvanas évek ultragorejába: szadizmus, kannibalizmus, nekrofília - jelenetek, amiktől rögtön hírhedté vált, pedig nem ezek teszik a legjobb "Joe D'Amato" opusszá, hanem az a beteges aurát árasztó melankóliafelhő, ami levakarhatatlanul rajta ül, egészen az utolsó, kimerevített képkockáig.