2009. április 28., kedd

HORROR RISES FROM THE TOMB (1972)

Carlos Aured, spanyol


A katalán Lon Chaney, az ibériai Coffin Joe, vagy ahogyan én hívom: a spanyol Jacinto Molina hatodszorra tűnik fel az oldalon, így az önismétlés már egyre nehezebben kerülhető el, hiszen megint 89 percnyi (a Naschy filmek percre pontos átlaghossza) egyensúlyozásról van szó a kínos dialógusok és zsigerterror szegélyezte borotvaélen.

A XV. századbéli prológban egy gonosz sátánista hadurat (feltehetően farkasember) és annak boszorkány szeretőjét (feltehetően vámpír) viszik a vesztőhelyre. Mielőtt Alaric de Marnac (P.N.) és szeretője, Mabille de Lancré (Helga Liné, a mitikus LORELEY) feje a porba hullana, századokra előre megátkozzák kivégzőik felmenőit. A történet pikantériája, hogy de Marnac exekútorai közt ott van bátyja is, így tulajdonképpen saját vérvonalát átkozza el, ugyanakkor biztosítva van a kettős Naschy-főszerep a főcím stáblistája után is!

A jó-Naschy/rossz-Naschy örök harca '72-ben folytatódik, mikor is az éppen aktuális leszármazottaknak jut eszébe az a remek ötlet, hogy barátnőkkel együtt utazzanak el néhány napra a De Marnac birtokra, és keressék meg az ott eltemetett ükapa földi maradványait. A kincsesládikóban prezervált, vörös ködöt kibocsájtó fejhez hamarosan csatlakozik a test, és a szintén frissen re-animált szeretővel közösen hozzákezdenek századokkal korábban tett ígéretük beváltásához.

Naschyt igazán elemében találta ez a mindenféle horror-mitológiát összekotyvasztó rémkondér, amit majdnem teljes egészében saját hétvégi házában és annak környékén főztek ki, fillérekért. Ezúttal a szúrós tekintetű, jóltáplált hadirokkant figurája is passzol hozzá, limitált színművészeti képességéről pedig egy piszkos kis trükkel tereli el a figyelmet: olyan férfiszínészt választott maga mellé, aki még nálánál is rosszabb! No problemo, mert a nézői érdeklődést főként a tüneményes és gyakorta mezítelen nők, valamint a meglehetősen explicit kaszálás tartja fent.


Az akkoriban a kontinensre érkezett zombi-divatnak köszönhetően élőhalottak is feltűnnek a színen, az audiokommentár (Horror Rises From The Önfényezés) szerint spanyol filmben itt először, elfeledkezve arról a kis semmiségről, amit mi VAKRÉMÜLET-nek hívunk. Az viszont tény, hogy a majdani Fulci-zombikra hasonlító vízihullák inváziója a spanyol horror egyik nagy pillanata közé tartozik.

Jelentős önálló karrier híján csak Naschy-entitásként elkönyvelhető Carlos Aured is arra a megfoghatatlan ürességet árasztó atmoszférára esküszik, ami szinte minden Naschy-horrorban ott van, bárki is rendezze azokat.

A sivár tájkép, teátrális párbeszédek és az ordenáré orgonazene (hasonló, mint amit a LELKEK KARNEVÁLJÁban is hallani) együttese egy ponton túl valóban megteremti azt a közeget, ahol sem az idő, sem a tér nem játszik többé szerepet, csakis Naschy "horror maximusza", aminek gyökerei egészen a műfaj kezdetéig nyúlnak vissza, kiegészülve az erotika és erőszak speciálisan európai fúziójával.

2009. április 23., csütörtök

2009. április 22., szerda

Melville redux


Aki le akarja cserélni A VÖRÖS KÖR dvdjét (a rádiókabarés, szandis szinkronnal), az tokkal együtt postázza a kiadó címére a defektes lemezt. Egy hét múlva kapni fog egy javított kiadást, amin már magyar felirat is van. Egy rövid köszönőlevelet és a saját címünket nem árt mellékelni. Ave Caesar!


CAESAR FILM
Törökbálint
Torbágy u. 20.
2045

2009. április 21., kedd

THE BLUE EYES OF THE BROKEN DOLL (1973)

Carlos Aured, spanyol

"...és megszületett a spanyol thriller." - P.N.

Paul Naschy megint a spanyol viaszt találta fel, ugyanis már a hatvanas években megjelentek a spanyol giallo-kezdeményezések, gondoljunk csak a BLOOD AND BLACK LACE nyomán készült EL ROSTRO DEL ASESINO-ra (1965, "A gyilkos arca"/Hungarovideo). A következő évtized derekán egy tucat spanyol thriller látott napvilágot olyan evokatív címekkel, mint EL PEZ DE LOS OJOS DE ORO ("A hal arany szemekkel"), UNA LIBÉLULA PARA CADA MUERTO ("Egy szitakötő minden halottnak"), EL ASESINO ESTÁ ENTRE LOS TRECE ("A tizenhárom között van a gyilkos"), 7 MURDERS FOR SCOTLAND YARD (egy Naschy-giallo még a BLUE EYES előttről). Másodosztályú krimikről van szó, melyek közül A törött baba kék szemei (munkacím: A kristálynyelű vasgereblye hétszer csap le) sem tudja felvenni a versenyt egy közepesnél kicsivel is jobb olasz giallóval, annak ellenére, hogy hazai pályán az egyszerű imitáción túlmutató pszichodrámájával tisztességes munkának számít. Egyedüllét - szorongás - frusztráció - féltékenység, ezek a fő mozgatórugói Naschy ügyetlenül megírt, de kellően elvetemült szkriptjének, mindamellett hozza a katalán horrortól elvárható minimumot is, vagyis vannak benne szexi szenyoriták és kétes ízlésű az art direction. Van, amikor mindkettőből kapunk egyszerre:Gilles (Naschy), a börtönviselt vándor egy faluszéli háznál kap kertészi állást, majd nemsokára szőke, kék szemű nők velőtrázó sikolyai adnak szerenádot a rezidencia környékén garázdálkodó pamutkesztyűs gyilkosnak. A gyanú érthető okokból az újdonsült kertészre terelődik, ő az, akinek rögtön ökölbe szorul a keze, ha lőtávolságba kerül egy femina predatorisz. Gilles amolyan nőgyilkos féle volt előző életében, és a rehabilitációja sem mondható száz százalékosnak (hihetetlen flashbackjei vannak!), a házban lakó három nővérhez képest azonban a férfi szinte már beszámítható. Az egyik frigid, a másik nimfomán (ez nem a nyúl és a sapka esete?), a legidősebb pedig tolószékben ül - horrorfilmben ez tudjuk, mit jelent. Ezzel le is lőttem a végét, de csak majdnem, mert olyan meglepetést tartogatnak a végére, amit minden józan gondolkodású néző meg fog emlegetni.
A félmeztelenül pozőrködő Naschy szokásához híven ágyba viszi társulata legjobb nőit, mi meg újfent megállapíthatjuk, hogy a kortárs horrorhoz ő túlságosan old-school, túlságosan naiv, mondhatni bárgyú figura, emiatt nem is igazán fekszik neki a bűnügyi thriller, még úgy sem, ha az egészet egy ódon gótikus házba csomagolja be. Ha kivesszük a kötelező krimi-elemeket és azt az iszonytató disznó-snuff képsort (állatbarátok tapadjanak az FF-gombra), a megmaradt csontváz leginkább egy klasszikus farkasemberes történetre hasonlít tragikus/romantikus antihőssel, kinek ezúttal még az sem adatott meg, hogy végső elkeseredésében vérfarkassá változzon.
Carlos Aurednek fogalma sincs, hogyan kell thrillert rendezni, így ahogy lehet, ő is "waldemárosra" veszi a figurát. A Naschyról készült közelik láttán feláll a szőr a háton, pedig még telihold sincs, a vége fele úgy megkergetik emberünket a helybeli parasztok a havason, mintha valahol Transzilvániában lennének. Mindezt Naschynál tekinthetjük szerzői védjegynek is, elébe menve a többi negatív észrevételnek. Objektíven hozzáállva azonban kénytelenek vagyunk konstatálni, hogy ez az amúgy érdekes kis film bizony jobban működött volna nélküle, esetleg egy másik rendezővel, mert létezik egészen kiváló spanyol példa is az ilyen "őrült nővérek háza" féle horrorra (A CANDLE FOR THE DEVIL, 1970 - Eugenio Martín).
De térjünk vissza az említett disznóvágáshoz és kapcsoljunk át a rendezői kommentárra. Miközben a visító malacból ömlik a vér, Naschy és Aured a lavórt tartó fiatal szőke lányra tesznek elismerő megjegyzéseket. Ehhez gondolatban társítsuk, hogy filmjük szimpatikus főhőse egy szexoffender, és többé nem lehet kétségünk a projekt auteursége felől. Broken Dolls, Broken Minds.

Próbafelvétel #1:
Próbafelvétel #2:

2009. április 14., kedd

Tom Felleghy: Háromezer kilométer spagetti (1987)

Ha van az olasz zsánerfilmnek olyan emblematikus figurája, aki a kezdetektől (CALTIKI - Riccardo Freda,1959) egészen a végéig (VOICES FROM BEYOND - Lucio Fulci,1991) ott volt, akkor az Tom Felleghy. Az elképesztő számú (200!) film ellenére csak néhányban jutott főszerephez, később gyakran megesett, hogy ki se írták a nevét a stáblistán. Ha kellett egy doktor, seriff, katonatiszt vagy íróasztal mögött pipázgató rendőrfelügyelő, akkor a tiszteletet parancsoló, sármos külsővel felfegyverzett Felleghyt hívták, ő pedig ment, mert mindene volt a színjátszás. És a dolce vitá.
"Egymás után kaptam az ajánlatokat, különösen amikor megtudták, hogy a gázsi nálam nem számít."
Fellegi Tamás közkedvelt pesti operettszínész volt (ezekre az időkre a "Ki ez az őrült?" című könyvében emlékezik), majd '56-ban dobbantott és Rómában kezdett új életet. Főszerep a legelső spagetti-weszternben (LA SCERIFFA,1959), majd még több wesztern, peplum, giallo, horror, zsarufilm és porno - ha a Delirián szóba kerül egy olasz film, abban jó eséllyel Felleghy is feltűnik legalább néhány másodpercre.

"Liz Taylornak még a macskája is napidíjat kapott."
230 oldalas memoárja olyasmi, mint egy olasz tragikomédia a három számmal nagyobb cipőben megérkező, örökoptimista, kicsit balek magyar disszidensről, aki kitartásának és egy televíziós kvízshownak köszönhetően bekerül a Cinecittá pixisébe. Maciste-kalandfilmben alvó izomembert talál egy barlangban, Bartha Jánossal magyarul káromkodik weszternfilmekben, kölcsönad a hálátlan Bartók "BLOOD AND BLACK LACE" Évának, majd elhívják főszerepelni egy norvég drámába, aminek a teljes stábja professzionális alkoholista.

"Egy gengszterfilmben az irodába belépve legépfegyverezek mindenkit egy perc alatt. Ennyi volt a szerepem és még meg is kellett köszönnöm nekik!"
Pestiesen bugyuta írásmódja olyan gyöngyszemeket tartalmaz, mint (az olasz nők hajviseletéről:) "A rövid, fiús haj a jobbik eset. Ilyenkor csak meg meg kell győződni udvarlás előtt, hogy biztosan nő-e az illető, mert lehet homoszexuális is, nőnek öltözve. Előfordult már!" vagy (olasz kollégáiról:) "A vérükben van a komédiázás, csak az agyukból hiányzik a kulturáltság."
"Aztán egy náci témájú filmben szerepeltem a júliusi hőségben. Alaposan megizzasztott a meleg ruházat és a sok meztelen nő látványa."
Hogy milyen volt Argentoval, Di Leoval vagy Sergio Martinoval dolgozni, azt nem tudjuk meg könyvéből. Talán Felleghy úgy gondolhatta (amúgy teljes joggal), hogy a kutya sem kíváncsi Magyarországon ezekre a fazonokra. Ennek ellenére a szavain keresztül felvázolódik az a kicsinyes stiklikkel teli B'filmvilág, amiben ha nem fizetik ki előre a gázsit, könnyen ebéd nélkül maradhat az éhes cowboyszínész.
"Mindenki jól járt, főleg én."
(aki megtalálja Felleghyt a DEEP RED-ben, annak respekt)

2009. április 12., vasárnap

A halál műanyagpalackban érkezik (2009,Húsvét)


Süsü és a Gyermekrákalapítvány bemutatja:
Főbb szerepekben:

Keresse a jobb élelmiszeráruházakban!

(X)

2009. április 11., szombat

EMANUELLE NERA NO.2 (1976)

Bitto Albertini, olasz


Bitto Albertiniről annyit érdemes tudni, hogy ő volt az, aki elindította útjára az olasz Emmanuelle-koppintásokat (EMANUELLE NERA, 1975). A címszereplő Laura Gemsert rögtön lenyúlta Massaccesi a saját Emanuelle-szériájához, úgyhogy Albertininek új lány után kellett néznie. Shulamith Lasri aka.rommondani Sharon Lesley testét egy afrikai istennő mintájára faragták ki, a kisugárzása vetekszik egy gumimatracéval, mindennek tetejébe egészen csapnivaló a színjátéka. Perfekt!
A fotómodell Emanuelle-t egy magánklinika luxus-zártosztályán próbálják memóriazavaros állapotából kigyógyítani. Az amnéziát okozó traumát a páciens flashbackjein keresztül kell keresni, és mivel Emanuelle nem volt otthonülő típus (még a Palesztin háborúban is részt vett!), visszaemlékezései majdnem a film felét kiteszik. A lány ráadásul mindenre rosszul emlékszik, az apját összekeveri volt férjével, de még abban sem biztos, hogy leszbikus vagy hetero (ezt majd a végén eldönti). A doktor dolgát nehezíti, hogy otthon várja egy kielégítetlen feleség, Mrs. Dagmar Lassander. Ha engem Dagmar várna odahaza, akkor el sem mennék otthonról...
A forgatókönyv freudi analitikájától még egy első éves egyetemista is hátast dobna - Freud-idézettel indítunk, Lassander Freudot olvas az ágyban, az Emanuelle-t megerőszakoló motorosok Freud feliratú bukósisakot viselnek (na jó, csak tűzpiros színűek, de értjük az allúziót). A film nevetséges ál-pszichológiája szerint az összes nő tulajdonképpen szexre kiéhezett bestia, a kúra pedig csakis a teljes szexuális liberáción keresztül vezethet eredményre. Előre elvtársnők!
Just Jaeckin ugyanezt az upmarket Vogue-előfizetőkkel etette meg az originál EMMANUELLE-ben (már kapható nálunk dvdén), az olasz gyártású produkciók (egyikse kapható nálunk dvdén) a kevésbé finnyás grindhouse közönséget vették célba. Aki valamivel többre vágyik, mint szoftszex köntörfalazás, esetleg egy rendes erotikus thrillerre, annak ott van a normál filmként is működőképes EMANUELLE E FRANCOISE.
Hogy Albertinibe szorult némi kreatív energia, azt az eme írást illusztráló főcím bizonyítja, amihez hasonlóan frappánsat már rég láttam. Az öt szekvenciából álló képsorban ugyanaz a két színész különböző kosztümökben néz farkasszemet egymással, miközben a férfi azt ordibálja a nőnek (öt különböző nyelven!), hogy "Beszélj!". Csak később jövünk rá, hogy a férfi Emanuelle pszichológusa, a különböző karakterek pedig a lány összezavart emlékezetét hivatottak megjeleníteni. Az egész valami eszméletlenül jó zenével van aláfestve (a wesztern slágereket gyártó Don Powell itt Emanuelle apjaként egy nagyobb szerepben is látható), az utolsó snitt pedig oszkárdíj:
a lányt vallató detektív lekapcsolja az asztalon lévő lámpát,a hirtelen elsötétült vásznon feltűnik a rendező (ál)neveHa legalább ilyen jó ritmusérzékkel lenne összetéve a maradék, akkor a széria egyik jobban sikerült darabjaként ajánlanám megnézésre, viszont erről szó sincs. Az egészen uralkodó inkoherencia láttán legfeljebb a sokat látott euroszex-mániákusok nem fognak megütközni, nekünk ugyanis "intellektuális kihívás" egy ilyet végignézni.