Massimo Dallamano, olasz - német
1969-ben az Edgar Wallace sorozatot gyártó német Rialto megrendel Herbert Reineckertől egy forgatókönyvet, mely Wallace A görbe tű című detektívregénye alapján íródik. "A zöld gombostű titka" nevezetű projekt végül nem valósul meg, ám három évvel később ismét előkerül a cím a fiókból. Ezúttal az akkor már bűnügyi fronton az élvonalba került olasz szakemberekre hárul a feladat, hogy újraírják és levezényeljék a 37. Wallace Krimit (a 38., egyben utolsó a szintén német-olasz HÉT VÉRFOLTOS ORCHIDEA).
A Wallace-stílust alaposan áthangszerelő giallóban egy londoni katolikus lányiskola tanulóiból szemezget magának a gyilkos. Emberünk nem csak istenkáromló (papruhában dolgozik), de nőgyógyászatilag is inkorrekt: egy tekintélyes méretű kést döf áldozatainak vaginájába. A hölgyek közül néhányan összeszorított combokkal próbálták elhagyni a mozitermet...
Az internátus egyik tanulója (Christina Galbo) éppen olasztanárával (Fabio Testi) cserél nyálat a Temzén csónakázva, mikor szemtanúja lesz iskolatársa meggyilkolásának. Mivel a férfit házassági kötelék fűzi az intézmény szigorú tanítónőjéhez (Karin Baal, DER HUND VON BLACKWOOD CASTLE – Wallace #25), és a kiskorú diáklánnyal fennálló kapcsolata sem vetne jó fényt rá a tantestületnél, a szerelmespár megpróbál kibújni a Scotland Yard nyomozó (Joachim Fuchsberger, tizenhárom Edgar Wallace adaptáció inspektora, köztük a szintén katolikus/lányiskolás DER MÖNCH MIT DER PEITSCHE-ben) kényes kérdései elől. A bestiális gyilkosságok folytatódnak, a gyanú árnyékába került Testi magánnyomoz, és lassan fény derül a tettes dilemmájára is: „Mit műveltetek Solange-zsal?”.
A letagadhatatlanul a THE BIRD WITH THE CRYSTAL PLUMAGE nyomdokain haladó SOLANGE hangneme Morricone „kristálytollas” zenéje ellenére is pár oktávval eltér Dario Argento Állat-trilógiájától. A mystery nagyrészt mentes a banális trükközésektől, a színészvezetés (Galbo és Baal csodásak) és a forgatókönyv a szokásosnál nagyobb odafigyeléssel, néhol kifejezett érzékenységgel kezeli a konfliktust. Talán emiatt sem válik a sleaze, a meztelenkedés olyannyira öncélúvá, mint például a Dallamanót is lenyúló STRIP NUDE FOR YOUR KILLER féle italo-szennyekben. És ez a szorongástól terhes film olyan szép tud lenni, mint egy Ady vers -
Londonba tegnap beszökött az ősz
A Hyde Parkban suhant nesztelen...
A korszak egyik legjobban fényképezett Techniscope giallójához van szerencsénk; akik Joe D’Amatót (BUIO OMEGA) pornográfusként tartják számon, azok rácsodálkozhatnak, milyen jó szeme volt a kompozíciókhoz, amikor még Aristide Massaccesiként operatőrködött.
Furamód éppen gerincessége okán akadhat fent a műfaj eredettörténetét ignoráló, a giallóban csupán a slasher olasz megfelelőjét felfedezni vélők rostáján. A hetvenes évek sárgaláza előtt már gialló-szerűséget forgató (LA MORTE NON HA SESSO, 1968) Dallamano ugyan nem retten meg a szex és erőszak ábrázolásától (az Angliában készült filmet ki is tiltották Angliából), de oknyomozó/álszakállas bűnügye még nincs teljesen tisztában azzal, hogy hogyan és milyen mértékben fog „slasherizálódni” az irányzat, ellentétben Mario Bavával, aki már a ’71-es BAY OF BLOOD-ban maga mögött hagyta a nyomozósdit.
A gondosan lebonyolított történet és a rejtély kulcsát képező „hot topic” (mely Olaszországban csak az évtized végére kerül legalizálásra) önmagában kevés is lett volna ahhoz, hogy a műfaj legjobbjai között említsük - ehhez kellett Dallamano profizmusa, ami még a kötelező tusolós jeleneteknél sem veszíti el a fejét. Az operatőrként induló rendező (ő fényképezte Sergio Leone első két westernjét) szakmai értelemben csupán egy iparos volt a sok közül, vagyis nem volt rest elvállalni azt, amivel producerei éppen megbízták, legyen az western, erotika, giallo, poliziesco vagy ördögűzős horror. Dallamano munkáinak ismertetőjegyeit ne is a visszatérő motívumokban keressük (bár a SOLANGE később trilógiává bővül, lásd WHAT HAVE THEY DONE TO YOUR DAUGHTERS), sokkal inkább az állandóságban: a lehetőségekhez képest mindent igyekezett magas színvonalon, kompromisszumoktól mentesen megművelni. Ha nem ilyen kétes hírű szórakoztatásra szakosodott volna, talán még a filmlexikonok is szentelnének neki egy nyúlfarknyi bekezdést...
A film módszeresen követi végig egy rendőrfelügyelő és a helyettes államügyésznő közös nyomozását az iskoláslányokat futtató prostihálózat után. Egymás mellé felsorakozott "vörös heringek" helyett megtalált hangszalagok, névjegyzékek és telefonhívások szolgálnak bizonyítékul. Damiano Damiani politikai krimijei óta pedig tudjuk, hogy ha egy államügyész is csatlakozik a nyomozáshoz, akkor Olaszországban a szálak a legfelsőbb körökig érnek, oda, ahová a Stelvio Cipriani ütemeire cikázó kék Alfa Romeóknak sincs behajtási engedélyük.
A giallo-felelős ezúttal egy bőrszerkós, bukósisakos assassino bazinagy hentesbárddal, hirtelen feltűnése az amúgy sem lanyha tempót ötödikbe kapcsolja. A hajnali látogatás a kórházban (egy szenzációs splatter-momentummal) és az ügyésznő elleni merénylet a giallo-action magasiskolája. Az egész film annyira jól van megcsinálva (kameramunka, vágás, fókuszált szkript), hogy második nekifutásra - amikor már tudjuk, hogy nem tradicionális giallóról lesz szó - fel sem tűnik azon dolgok hiánya, amelyek példának okáért a SUSPECTED DEATH-et oly szórakoztatóvá tették. Humornak híre-hamva, a felügyelő kivételesen nem egy félfasiszta egyszemélyes hadsereg, a szex/erőszak/akció szentháromsága is szigorúan a történet menetét szolgálja, leszámítva egy várost átszelő motoros-autós hajszát, viszont az is pazarul van levezényelve.
Az ugyanilyen profi 
