HOUSE (1977)

Nobuhiko Obayashi, japán

Bízd a japánokra, hogy tető alá hozzák minden idők legcukibb horrorfilmjét. A felkészületlen néző kawai-tűrőképességét alaposan próbára tévő HOUSE (ejtsd: Háuszu) gyártási évszáma ne tévesszen meg senkit: a szintén '77-es SÓHAJOK-kal egyetemben ez a movie (movie - ki is írják az elején, nehogy valaki nyalókának nézze) egy másik dimenzióban született, ott, ahol a képzelőerőnek nem szab gátat se producer, se költségvetés, se a giccsrendőrség. Milyen szép lenne, ha ennyiben maradnánk, de manapság telepakolják a DVD-ket extrákkal, lerombolva a filmekkel kapcsolatos maradék illúzióinkat is. Így tudtam meg, hogy Nobuhiko Obayashi a japán Sas István, akinek történetesen Mario Bava az egyik kedvenc olasz rendezője.

A hetvenes évek közepére a felkelő nap és óriásszörnyek országának filmipara mély válságba került. A kaiju eiga kifulladt, a jakuza és szamuráj sorozatokat a fiatalok unalmasaknak találták, a közönség a külföldi premiereket, illetve a televíziót kezdte előnyben részesíteni. Ezzel egy időben a gazdasági fejlődés egy másik celluloidot használó iparágnak, a reklámpiacnak kedvezett. Egy-egy harminc másodperces szpot több technikai újítást, megjegyezhető dallamot és világsztárt tartalmazott, mint maga a főműsor, amit a reklámblokk után vetítettek a mozik. 1970-74 között egy kvázi kortárs, európai stílusú szellemházas horrorsorozattal (Michio Yamamoto Hammer epigon vámpír-trilógiája) már egyszer próbálkozó Toho stúdió végső kétségbeesésében fordult a korszak leginnovatívabb reklámfilmeséhez, a stúdió reklámfilmes részlegében dolgozó Obayashihoz, hogy náluk készítse el első nagyjátékfilmjét. A merev szabályok szerint működő stúdiórendszer történetében először fordult elő, hogy egy Toho-produkciót "külsős" rendezhetett meg.

A két évig érlelődő blockbuster-projekt produceri teendőit is ellátó Obayashi egy ma már bevett szokássá vált, de akkor forradalminak számító mixed media kampányt eszelt ki: a színészek még a kamerák elé sem álltak, a forgatókönyv alapján készült rádiójáték, képregény, számtalan újságcikk és az előre rögzített popdalokat tartalmazó nagylemez már országos méretű hájpot generált a HOUSE köré. A hírverés megtette a hatását, különösen a kiskorúak körében, akik vonzónak találták, hogy egy japán filmnek angol címe van, tele optikai trükkökkel és velük egyidős szereplőkkel. Akárcsak a hongkongi SZELLEMHARCOSOK, Japán válasza Spielberg Cápájára (emberevő ház!) egy tömegfilmes zsánerek, úgysmint horror / vígjáték / dráma / kungfu bódító kaleidoszkópjából álló távol-keleti B-film, telis-tele kirobbanóan látványos effektusokkal, hátborzongató izgalmakkal, románccal és nagyszerű figurákkal. Ezt az élményt sohasem felejted el! (Ezt a szöveget az íróasztalon felejtett DANTE POKLA dvd borítójáról másoltam át. Legalább a hasznát vettem valamire...)

A rendező 11 éves kislányának ötletei alapján megírt forgatókönyv kísértetkastéllyal, démoni macskával, élőhalott öregasszonnyal a régi japán kaidan-történeteken tesz gyengéd erőszakot. A középiskolás Angel osztálytársaival a nyári vakációját tervezgeti, mikor az édesanyját évekkel ezelőtt elvesztő lány apukája váratlanul előáll egy új feleségjelölttel.  A parfümreklámból kilépett mostoha (tökéletes smink, szélgép, lassított felvétel) láttán ödipális konfliktusba került Angel úgy dönt, otthagyja "hűtlen" apját, és halott anyja emlékének adózva rég nem látott anyai nagynénjénél fogja eltölteni a szünidőt, barátaival közösen. Egy titokzatos perzsamacskával a sarkukban a társaság (Disneynél hét törpe, Kurosawánál hét szamuráj, Obayashinál hét tinilány) útra kel a vidék lágy ölére, ahol aztán a furcsa házinéni még furcsább házában a bukolikusnak induló kirándulás groteszk rémálommá változik.
Tegyük fel, hogy az EVIL DEAD 2-es Sam Raimi a kreatív ereje teljében lévő Tsui Harkkal közösen vászonra adaptál egy shojo horror-mangát. És akkor még mindig csak halvány gőzöd van, milyen is ez a manapság cinefileknek árusított dizájner drog.

Obayashi a reklámjainak, videoklipjeinek formanyelvével dolgozik (tipizált figurák, esztétizált környezet), nem elhanyagolható avantgárd/underground filmes tapasztalatait is kiaknázva. A kollázstól az animációig, a stop-motiontől a step-motionig a kép/hang, tér/idő manipulációk tömkelegét felvonultató expresszionista ötletparádéból kiemelendő a vonatút megvalósítása - nincs az a filmbuzi, aki ne olvadna el a némafilmes flashback láttán, melyet a szereplők úgy kommentálnak, mintha velünk együtt néznék a képsorokat. Mire megérkezünk a kísértetház kapujába, a film már megteremtette a maga pop-artos, szürreális világát. Hogy szemfényvesztésről volna szó? Nem egészen. Az első megtekintéskor egy hosszúra nyúlt vidámparki szellemvasutazás benyomását keltő HOUSE szívében (freudi?) tündérmese lakozik a háborúban elesett jövendőbelijét hiába hazaváró nagynéniről, akit a soha be nem teljesült szerelem utáni vágyakozás a hosszú, magányos évek alatt gonosz szellemmé változtatott, a házával együtt. A berendezés sem marad ki a mókából, így aztán a zongora, lámpabúra, ágynemű, ingaóra sorban falják fel az életvidám, még érintetlen, alkalomadtán mezítelenre vetkőztetett lánykákat. Utóbbira mit lehet mondani - Made in Japan! Komolyabb megközelítésből vizsgálva a HOUSE-ra ugyanúgy rávetül a háború pusztító emléke, mint a Godzilla-filmekre - a hiroshimai születésű rendező hét éves volt, amikor ledobták az atombombát.

Ahogy a hiábavaló vágyakozás keltette életre a Házat, úgy bizonyos szereplők sorsát is a saját szenvedélyük határozza meg: a duci, állandóan éhes Sto-Mac ízletes dinnyévé változik, a zenéért bolonduló Melody a zongora gyomrában végzi, a simulékony Sweetie-t pihe-puha párnák csapkodják a másvilágra, a hiú Angelt (az eredetiben Oshare, vagyis Divatos) a tükör előtt szépítkezve keríti hatalmába fantom-nagynénikéje. Minden jó, ha jó a vége? Egy ilyen szabályok nélküli, anarchikus vigyorral megvalósított mese nem adhatja be a derekát a fejlődéstörténetek kliséinek, nem lovagolhat be fehér lován a várva várt herceg (hanem, írd és mond: banánná változik), helyette egy tragikusan/parodisztikusan gyönyörű befejezéssel int búcsút. A mozgalmas éjszakát követő reggelen immáron Angel fogadja a ház következő látogatóját. A szélgépe és egy nyálas popdal kíséretében felbukkanó mostoha (szenzációs, ahogy Obayashi beágyazza a hirdetések sztereotípiáit) az elfogadás vágyával érkezik, s rövid úton őt is felemészti a Ház, mely legalább annyira a halhatatlan szerelem örök ígéretének romantikus helyszíne, mint félelmetes szellemtanya.

Hogy ez a szándékoltan művi speciális effektekkel élő gyermekdedség a Criterion Collection, illetve annak angol megfelelője, a Masters of Cinema DVD-sorozatában jelent meg, nem a véletlen műve. A tömeg-, vagy ha úgy tetszik trash-kultúra is kitermelte a maga magasművészetét, a HOUSE az egyik ilyen gyöngyszem.

-----------------------------

Az eredeti GODZILLA után íme a virágzó magyar - japán kulturális kapcsolatokra utaló újabb gesztus:

A Fantasyt alakító színésznő egy matyó blúzban játssza végig a filmet.

Hallom ám a kérdést, mi volt az 1954-es Gojirában?

Ha nem jön közbe Godzi, ezek ketten a Japánban turnézó "Budapest Vonósnégyes" koncertelőadására mentek volna.