Sergio Martino, olasz
(Korabeli újsághirdetés)
Minden évben az olasz mozi ad önnek egy kivételes giallót. Ebben az évben ez a...
Pietro Perugino XV. századi perugiai festő a korai reneszánsz nagymestereinek a stílusát vette át. Vallásos témájú olajképeit erőteljes színvilág, szépen megkomponált harmónia, tiszta, leegyszerűsített áhítatosság jellemzi. Ugyanakkor a művészettörténettel foglalkozó kritikusok úgy tartják, a sok megbízás miatt a kvattrocsento jeles képviselője iparossá vált, figurái sematikusak, a motívumok ismétlődnek, az áhítat rutinból lefestett. Hogy mindennek mi köze a (Perugiában játszódó) TORSO-hoz? Miután tisztába lettünk az elkövető kilétével, felejtsük el mondvacsinált indítékát, és inkább tekintsük/hallgassuk meg újból az első öt perc művészettörténeti eszmecseréjét. Következtetés: ha olasz filmben szóba kerül egy műalkotás, az általában nem a véletlen műve.
Sergio Martino, a populáris moziműfajok Peruginója négy, a nagymesterek (Hitchcock, Bava és Argento) stílusát átvevő giallo-alkotással a háta mögött az iparosokra jellemző rutinos, magabiztos ecsetvonásokkal dolgozik. A Carlo Ponti (NAGYÍTÁS) producelte TORSO mégis korszakváltást jelentett számára, mivel a korszak is változott. Martino krimijeinek visszatérő sztárvendégei – Edwige Fenech, George Hilton, Anita Strindberg, Ivan Rassimov – távol maradtak, a gyilkossági jelenetek folkrockos hangzású zenéjét új arcokra bízták. A Bud Spencer vígjátékok felől érkező Guido és Maurizio De Angelis fivérek először hangszereltek giallót és csak egy évtized múltán, a
A BLADE IN THE DARK alkalmával tértek vissza a műfajhoz.
Az olasz cím egyenesen rögbrutál: "A holttestek nemi erőszak nyomait mutatják". Figyeljük meg, megjelenésében a gyilkos mennyire hajaz a zsarufilmek símaszkot, dzsekit viselő bankrabló terroristáira; a rémfigura intuitív módon az óloméveit élő Itália rettegését személyesíti meg. Az itt az utolsó vérbeli giallóját elkészítő Martinónak ugyanebben az évben fogják bemutatni első poliziescóját, rákövetkező krimije (SUSPECTED DEATH OF A MINOR) már ebbe az új trendbe illeszkedik.
Az ihletet egy morbid újsághír adta: római férfi otthonában fűrésszel feldarabolta családját, majd miközben bejárt dolgozni munkahelyére, éjszakánként a testrészeket egyenként ásta el a kertjében. Felismerve, hogy a hagyományos giallók csillaga leáldozóban van, a rendező és forgatókönyvírója, a giallo-specialista Ernesto Gastaldi a korábbiaknál durvább hangvételt engedtek meg maguknak, tovább radikalizálták a stílusjegyeket, mint Argento később a DEEP RED-del. A hangsúlyosan jelen lévő erotika, karöltve a szubjektív nézőpontokkal bűvészkedő kamerakezeléssel a kukkoló bőrébe bújtatja a nézőt.
Mario Bava
BAY OF BLOOD-jával együtt a TORSO-t az amerikai slasher olasz ősének tartják, kidolgozott stalk n’ slash jeleneteit, mint például a köd lepte mocsárban játszódót, a PÉNTEK 13. sorozat bármelyik részébe be lehetne illeszteni. A
slasher italiano a katolikus extázis-kín / felszabadítás-elfojtás operációs rendszerén fut: kívánatos nőkkel felajz, kegyetlen gyilkosságokkal büntet. Olaszországban nem volt közönségsiker, a tengeren túli grindhouse/autósmozi hálózatokban viszont éveken át műsorra volt tűzve, általában a TEXASI LÁNCFŰRÉSZES-sel együtt. Három óra fűrészelés az idegeken, alkonyattól pirkadatig.
Amikor az őrület spirálját nem lóvá tett jet-set feleségek, eldugott dollármilliók működtetik, hanem kizárólag a szex és erőszak közös többszöröse, akkor bűnügyi krimi helyett már valóban horrorfilmről beszélhetünk. Lépjen be a pszichoszexuális elme bizarr világába – invitál a reklámszöveg. Odabent, az alantas külső mögött meglepően művelt mozi pereg, egy art-giallo, ha nem is a szó művészfilmes értelmében.
"Gyakorlatilag nézhetetlen (...) A film gyönyörű nők elpusztításának az izgalmait használja ki."
- Aurum Film Encyclopedia
A főcím alatt művészettörténet szakos diáklányok meztelenkednek szexfotózáson, miközben Perugino mártírhalál halt Szent Sebestyénjének megkínzott, meztelen testét ábrázoló festményéről hallunk kiselőadást. A mester egyik leghíresebb képéről van szó, pontosabban képeiről, mivel egy tucatszor festette meg ugyanazt a témát.
Összetett a párhuzam: a Hitchcock/Argento epigonként számon tartott szórakoztatóiparosok a filmben alaposan lehordott "ateistaként szenteket és madonnákat ábrázoló" festő örököseinek tekintik magukat, egyszersmind – minő provokatív eszmetársítás! - az eljövendő mészárlás szakrális hátteret kap, a giallo vásznán a nem éppen szentéletű szereplők mártírokként végzik. És ide kapcsolható a bűnügy rejtett motivációja, a szenvedés szépelgéstől mentes, drámai ábrázolása. Ami nem ment Peruginónak, azt a "gyilkolás művésze" tökélyre viszi.
A TORSO jó ideig feszesre húzott, az átlagosnál véresebb, de kiemelkedőnek nem igazán nevezhető giallo-bonyodalomként zajlik, egy apró, de fontosnak bizonyuló részletre rosszul visszaemlékező szemtanúval (©Argento). Feltűnő, hogy a karakterek mennyire meg lettek fosztva az egyéniség legapróbb jelétől is. A sandán viselkedő férfiak és felháborítóan szexi lányok - "idióta hús-vér babák", ahogy a sorozatgyilkos tekint rájuk - kapcsán egy Martinóval készült interjúra emlékszem vissza, melyben rákérdeztek, miért olyan rideg, gépies a színészvezetése. Valami olyasmit válaszolt, hogy a suspense műfajában a szereplők az író/rendező irányította gépezet részei, egyetlen elvégzendő feladatuk a cselekmény kiszolgálása. "Igen veszélyes, ha egy színész túlságosan intelligens, mert elkezdheti önmagát rendezni.” Ezek már Michelangelo Antonioni szavai (Máté Judit A Cinecittá szalonja című könyvében).
A film akkor válik igazán érdekfeszítővé, amikor a cselekmény-mechanika a játékidő közepén kattan egyet, és az egész úgy, ahogy van egy hegy tetején álló, külvilágtól elzárt házba költözik. A még útban lévő szereplők gyors eltakarítása után a holtestek feldarabolásával foglalatoskodó tettes és a csapdahelyzetbe került
final girl (Suzy Kendall, Argento
első giallójának női sztárja) közti párbajra összpontosul a figyelem. A hirtelen váltás kifizetődőnek bizonyul, a néző szeme attól fogva garantáltan a vászonra fog tapadni. Hogy ma már közkedvelt, toplistákon szereplő giallo, leginkább ennek a máig felemlegetett (MAGASFESZÜLTSÉG) utolsó fél órájának köszönheti. A hitchcocki szituációt Martino világszínvonalon rendezi, még ha hozott anyagból is dolgozik - lásd a Mia Farrow főszerepésével ’71-ben bemutatott BLIND TERROR-t, valamint az 1949-es keltezésű amerikai Cornell Woolrich adaptáció, a THE WINDOW kulcs-jelenetét,
amit Martino szinte egy-az-egyben átvett. Lehet, hogy koppintok, lehet, hogy provinciális a művészetem, de legalább baromi jól csinálom.
Stendhal után szabadon, nevezzük ezt Perugino szindrómának.
