2010. szeptember 11., szombat

THE BIRD WITH THE CRYSTAL PLUMAGE (1970)

Dario Argento, olasz


Az 1970 elején mozikba került L'UCCELLO DALLE PIUME DI CRISTALLO sikere az egész itáliai filmipart meglepetésként érte. Az adaptálásra szakosodott közeg nem sokáig tétlenkedett, pár hónappal a bemutató után már a legtöbb valamire való olasz B-filmes és annak nagybátyja, szeretője és legkisebb unokája is giallózni kezdett. Sergio Martino, Luciano Ercoli vagy Aldo Lado dvdén megjelent színvonalas krimijei alkalmat nyújtanak arra, hogy kitörjünk az agyonanalizált fenomén bűvköréből ("Kolonializmus és Tömegpszichózis Dario Argento filmjeiben", kötve-fűzve 1250 oldal), egyszersmint hátat fordítva annak a leegyszerűsített sommázatnak, miszerint Argentóból csak egy van, a többiek fantáziátlan kopimacskákként legyeskedtek a zsáner főnixmadara körül (az erőltetett állat-trilógia utalásért elnézést kérünk - szerk.).
Nos meg kell hagyni, Argentoból tényleg nem született még egy, első rendezése pedig a legfontosabb olasz közönségfilmek egyike, kétséget kizáróan a modern giallo megteremtője, továbbá a slasher előfutárainak tartott pszicho-horrorok príma példánya (keresd, és megtalálod benne a HALLOWEEN-t is). Ezúton emelem kalapom a minap 70. esztendejét betöltő maestro előtt.


„Ha filmekről írsz (kritikát), az olyan, mintha egyetemre járnál. Közelről megvizsgálod őket, megismerkedsz különböző rendezők munkásságával, majd néhány évvel később befejezed a tanulmányaidat és készen állsz arra, hogy te magad is filmeket csinálj.” (D.A.) Az egykori esztéta a VOLT EGYSZER EGY VADNYUGAT (1968) forgatókönyvének megírásakor az összes keze ügyébe kerülő weszternt végignézte, és alighanem hasonló módszert alkalmazott első thrillerjére készülvén is. A mások tollazatával ékeskedő BIRD és 29 éves debütáns szerzője bámulatos magabiztossággal játssza ki Hitchcocktól Edgar Wallace-on át Antonioni-ig terjedő lapjait, a posztmodern időkhöz igazítva a whodunit formanyelvét, s eközben teljes mértékben tiszteletben tartja, sőt egyenesen megdicsőíti műfaját.


A történet alapötlete egy 1949-ben publikált (majd ’58-ban megfilmesített) amerikai noir ponyva, „A Sikoltó Mimi” és Mario Bava 1962-es THE GIRL WHO KNEW TOO MUCH című giallójának keresztezéséből született.  Sam, a kreatív válsága elől Olaszországba zarándokolt amerikai író kétéves semmittevés után éppen visszatérni készül szülőhazájába, amikor megtörténik vele a legjobb dolog, ami egy giallóban a főhőssel megeshet: bűntény szemtanúja lesz. Hogy mit is látott valójában az art-galéria üvegfalába szorulva, arról kétségei vannak, és miután a rendőrség informálja, hogy az egész várost rettegésben tartó sorozatgyilkos negyedik akciójának részesévé vált, ellenállhatatlan késztetést érez arra, hogy saját maga járjon utána a rejtélynek. 

Argento szubjektivitással spekuláló filmjének zsenialitását abban kell keresni, ahogyan új megvilágításba helyezi a giallót. Ez akár szó szerint is veendő, a szemléltetésre pedig kiválóan alkalmas a BIRD - GIRL dramaturgiailag egybevágó kulcsjeleneteinek összevetése. Mindkét esetben az amerikai outsider főszereplő Róma utcáit járva botlik bele egy késelésbe, magatehetetlenül végignézve azt:




Jóllehet ugyanazokat a kellékeket használja, amiket Bava már egyszer felvonultatott (fekete kesztyűs/kalapos gyilkos, kegyetlen gyilkosságok), Argento folyamatos kontrapunktokkal sarkítja, modernizálja Bava barokkos deliriumát. Imigyen Vittorio Storaro képein keresztül a gótika (gyertyafényes, ködös) szintetizálódik egy modern nagyváros szögletes formáival; a kulcsfontosságú bűneset nem az éjszaka leple alatt történik, hanem egy kiállítóterem neonfényes terében. Egy brilliánsan editált jelenetben hősünket sárga dzsekis bérgyilkos próbálja levadászni, majd egy szempillantás alatt az üldözött válik üldözővé. Ennio Morricone disszonáns akkordokat kontráz mézédes melódiákkal - eztán a jobb giallókban (rendszerint Morricone vagy zenei rendezője, Bruno Nicolai tolmácsolásában) a kompozíciók már nem szimplán aláfestenek, hanem a dramaturgia fontos fegyvertényévé is válnak. Mindezen virtuóz formai és tartalmi megoldásokkal Argento eléri végcélját: a néző nem csupán szemlélőként van jelen, hanem mintha maga is részesévé válna a sötét machinációknak.


A színes epizódfigurákkal teli, a hivatalos nyomozati közeget okosan a háttérbe száműző forgatókönyvben megtaláljuk szinte az összes olyan Argento-rögeszmét, amit viszontlátunk az egyre absztraktabbá váló (hopelessly insane, hogy a szóban forgó klasszikusból idézzek) életműben. Van itt képbe rejtett megoldás (PROFONDO ROSSO), a házasság intézményének ördögi köre (4 FLIES), életveszélyes műtárgy (TENEBRE) és nem utolsó sorban egy művészi szintre glorifikált gyilkos. A befejezés PSYCHO-nonszensze Argento egyik kedvenc szex-topikjának a poénját is lelövi, a tettes effektíve nemet vált ahhoz, hogy olajozott gyilkológéppé válhasson. De fenébe a szerzői teóriákkal, a BIRD akkor is egy lebilincselően izgalmas, humort sem nélkülöző horror-thriller marad, ha függetlenítjük alkotójától. Bring in the perverts!