Mario Bianchi, olasz
A tavaly jobblétre szenderült producer egyetemi szinten oktatott épülettervezést és művészettörténetet, díszlettervezőként olyan Cinecittá szuperprodukciókba dolgozott be, mint a Liz Taylor főszereplésével készült KLEOPÁTRA (1963). Talán éppen ez a szakmai háttér – na és egy lefizetett portás - játszhatott közre abban, hogy a zéróhoz közeli költségvetésből kigazdálkodott SATAN’S BABY DOLL belső jeleneteit a híres római Braschi-palotában vehették fel.
Producerként Crisanti harmadvonalbeli rendezőket alkalmazva készítette spagettiwestern, maffiaszex, erotikus vígjátékait -
Később, a nyolcvanas évek közepétől, az olasz filmgyártással együtt marginalizálódva sokkoló célzatú dokumentumfilmek forgalmazásával próbált a felszínen maradni.
A szintén szebb napokat látott Stelvio Massival (
EMERGENCY SQUAD) karöltve egy latin-amerikai expedíciót finanszírozott. Az ott forgatott anyag és a különböző helyekről összegereblyézett archív felvételek négy szexet, erőszakot és egyéb humán és állati atrocitásokat összekutyuló
mondo filmre voltak elegendőek. „Vasból van a gyomra? Akkor nézze meg a Kutyavilág legújabb részét!” - hirdette a MONDO CANE OGGI (1986) plakátja. A vágóhídi sertésfeldolgozást megörökítő képeket egy Aids-ben meghalt férfi felboncolása követi.
La veritá, tutta la veritá...
Liz Taylor és az aidszes hulla között útba esett az Italo Gore ’80, amiből Crisanti is kivette a részét. Az olasz horror legkeményebb éveiben egymás után öt filmet készíttetett, melyek közül a hírhedt GIALLO A VENEZIA krimit leszámítva ma már mindegyik hozzáférhető dvdén (hurrá!). A BURIAL GROUND-ot is magába foglaló időszak a MALABIMBA-val kezdődött (Andrea Bianchi, 1979) és azzal is ért végett, hiszen a SATAN’S BABY DOLL nem más, mint a MALABIMBA remake-je.
„Újra leforgatni a Malabimbát egy hülye ötlet volt. Nem akartam részt venni a szexjelenetekben, úgy éreztem, kihasználnak és megaláznak.” – Mariangela Giordano (Mrs. Crisanti)
A gyógyíthatatlan skizofréniában szenvedő „Sátán bébidollja” (pokoli képzavar ez az angol cím) egyszerre akar szexfilm lenni és egy olyan pszichedelikus-gótikus olasz horror, mint amilyen egy dekáddal azelőtt a NUDE FOR SATAN vagy a REINCARNATION OF ISABEL volt. A huzatos kriptahangulatért a legelső olasz horrorban (I VAMPIRI, 1956) is közreműködő Piero Regnoli a felelős, aki Crisanti alapból értelmetlen sztoriját próbálta forgatókönyvvé varázsolni.
A várkastély heroinista, impotens ura (Aldo Sambrell, ex-spagettiwestern bandita) feleségét gyászolja. A kastély alatti katakombákban fekvő friss holttest (Marina Frajese, olasz pornósztár) a lánygyermeküket megszállva áll bosszút a haláláért felelős férjen és annak rokonain. A mozgássérült sógor kukkolja a leszbikus apácát (a 40 pluszosan is dögös Mariangela Giordano), a családorvos az emésztőgödörben végzi, a komornyik (nemtom ki játssza, de nagy arc!) csirkét áldoz az oltáron. Mivel elég nagy a Sátán állatkertje, belefér még egy zombi is.
A vásznon téblábolók degeneráltsága arra enged következtetni, hogy a rendező Mario
Bianchi bizonyára a szintén Crisanti-bérenc Andrea
Bianchi (
STRIP NUDE FOR YOUR KILLER, BURIAL GROUND) közeli rokona. Valójában nincs közük egymáshoz, de ez nem azt jelenti, hogy a főállásban pornográfus Mario családjában ne lett volna legalább egy sleaze-maestro, ugyanis édesapja rendezte a RIVELAZIONI DI UN MANIACO SESSUALE AL CAPO DELLA SQUADRA MOBILE-t.
A mumifikált zombin kívül tulajdonképpen nincs horroreffekt vagy splatter, így a BURIAL GROUND-ot még éppen hogy elviselők hamar elunhatják. Pornográfiának szintén nem elég explicit, leszámítva azt a két Frajese-szifonpatront, amiket csak az XXX-es változtban (német dvd?) láthatunk. Van tehát egy filléres fumettik és Jess Franco erotikák minimalizmusát magáévá tévő, zavarba ejtően ambíciótlan pszeudo-pornóhorrorunk - akkor meg mi a jó ebben a búbánatban?
Sorolom: a Goblint megszégyenítő főcímzene; a nonszensz párbeszédek delíriuma; az alkalomadtán egész tetszetős képeket produkáló fényképezés; a 74 percnyi erkölcsi fertőre nagy kegyesen pontot rakó finálé és az utána maradó "mi a faszom volt ez?" fíling. Ezek azok, amik megfizethetetlenek, minden másra ott van a Mastercard, amivel példának okáért megvehetnéd nekem a MALABIMBA DVD-t. Ördög látja lelkem, de nekem az is kell!
Az eredeti, Richard 'PSYCHO 2' Franklin rendezte történetben a fiatal címszereplő másvilágra küldi anyját és annak szeretőjét, majd az elkövetkezendő három évben egy magánklinikán kómában vegetál. Egy csinos ápolónőnek sikerül felébresztenie a férfi nemi ösztöneit, és vele együtt azt a gyilkos féltékenységet, ami miatt idáig fajultak az események. Az ekkor már erőműként funkcionáló hatodik érzékével Patrick újra lecsap.
Az olasz változatban Patricket nemes egyszerűséggel kupán vágják egy sörösüveggel, így kerül az apja vezette wellneszszállóba (a BURIAL GROUND-kastély). A paranormalitás italo-splatterbe torkolló következményekkel jár: az egyik vendégből rántotta lesz a medence forró vizében, egy másiknak rozsdás kampó vágja át torkát, a harmadik te magad légy, Mariangela Giordano, piszkavassal a muffodban.
Az olasz splatter Jeanne d’Arcjának a GIALLO A VENEZIA-ban levágják a lábát, a BURIAL GROUND-ban masztektómián esik át, itt meg... mamma mia, megint neki jut a legelvetemültebb képsor! Az ellene kitervelt bestiális gyilkosságok mögött csak nem a férj, Gabriele Crisanti, ezeknek a filmeknek a producere állt?
Beszéljünk inkább az intelligenciáról, ami akkor illan el, amikor az első színre lépő szereplő kinyitja a száját ("I can't wait to take a shower!"). Igaz, hogy az egész arra a néhány kreatív gyilokra van kihegyezve, amikre egy örökkévalóságig kell várni (az első és második közt negyven perc telik el), de micsoda cinema deliria folyik közben! A színészek vergődése a nonszensz cselekménnyel számtalan bizarr dialógust szül, a forgatókönyvnek nevezett valami még egy angol kémtörténet csökevényét is tartalmazza (a hitelesség kedvéért a karakterek olyan brit neveket kaptak, mint Lyndon Cough, Miss Randolph, Lidya Grant és... Mr.Suniak!). A hely szelleme és az ismerős arcok miatt állandóan az az érzése az embernek, hogy bármelyik pillanatban előugorhat egy zombi a bokorból. Sajnos nem, viszont sokkal jobban van fényképezve az a bokor, mint a BURIAL GROUND-ban - ennyit ér egy jó dp, jelen esetben Franco Villa, Fernando Di Leo legendás gengszterfilmjeinek operatőre.
Szex. Míg az ausztrál Patrick virágcserepeket vagdosott a falhoz, olasz rokona nem rest telekinetikus erejét vetkőztetésre használni, ha szívszerelme, a helyes kis recepciós a látóterébe kerül. A többiek önszántukból válnak meg ruhadarabjaiktól, úgysincs mit csinálniuk az egész napos alkoholizálást leszámítva (akkoriban a wellnesz teljesen más jelentéssel bírt). A befejezésnek semmi értelme, vagyis tökéletes lezárása egy eleve értelmetlen filmnek.
A PATRICK 2.0 legalább olyan erős agyhullámokat bocsát ki, mint a nálánál profibb ausztrál modellje, de a frekvenciát csakis italo-trash antennával rendelkezők tudják venni. Ők a végére alfaállapotban fogják skandálni: Patrick él és élni fog!
