2015. január 25., vasárnap

VHS-archívum: Hong Kong speciál I.

















Folytköv!

Köszönet: Vittorio, Lovasi Gergő, Cabcab és a VHS-triádok

2015. január 22., csütörtök

Derrick: Az Edgar Wallace kapcsolat

 
- Képzeld Harry, tegnap munkaügyben el kellett mennem egy szexklubba!


- A nyomozás során egész végig az volt az érzésem, mintha évekkel azelőtt már jártam volna ott...

 

- Mit szólsz, hát nem furcsa?
- Stephan, baszod, az egész őrs tudja, hogy 1968 óta minden héten oda jársz.

Derrick: Halott madár nem énekel / rendezte Alfred Vohrer
Edgar Wallace: DER GORILLA VON SOHO / rendezte Alfred Vohrer

2015. január 18., vasárnap

TORSO (1973)

Sergio Martino, olasz

(Korabeli újsághirdetés)
 Minden évben az olasz mozi ad önnek egy kivételes giallót.  Ebben az évben ez a... 

Pietro Perugino XV. századi perugiai festő a korai reneszánsz nagymesterek stílusát vette át. Vallásos témájú olajképeit erőteljes színvilág, szépen megkomponált harmónia, tiszta, leegyszerűsített áhítatosság jellemzi. Ugyanakkor a művészettörténettel foglalkozó kritikusok úgy tartják, a sok megbízás miatt a kvattrocsento jeles képviselője iparossá vált, figurái sematikusak, a motívumok ismétlődnek, az áhítat rutinból lefestett. Hogy mindennek mi köze a (Perugiában játszódó) TORSO-hoz? Miután tisztába lettünk az elkövető kilétével, felejtsük el mondvacsinált indítékát és inkább tekintsük/hallgassuk meg újból az első öt perc művészettörténeti eszmecseréjét. Következtetés: ha olasz filmben szóba kerül egy műalkotás, az általában nem a véletlen műve.


Sergio Martino, a populáris moziműfajok Peruginója négy, a nagymesterek (Hitchcock, Bava és Argento) stílusát átvevő giallo-alkotással a háta mögött az iparosokra jellemző rutinos, magabiztos ecsetvonásokkal dolgozik. A Carlo Ponti (NAGYÍTÁS) producelte TORSO mégis korszakváltást jelentett számára, mivel a korszak is változott. Martino krimijeinek visszatérő sztárvendégei – Edwige Fenech, George Hilton, Anita Strindberg, Ivan Rassimov – távol maradtak, a gyilkossági jelenetek folkrockos hangzású zenéjét is új arcokra bízták. A Bud Spencer vígjátékok felől érkező Guido és Maurizio De Angelis fivérek először hangszereltek giallót és csak egy évtized múltán, a A BLADE IN THE DARK alkalmával tértek vissza a műfajhoz.  


Az olasz cím egyenesen rögbrutál: "A holttestek nemi erőszak nyomait mutatják". Figyeljük meg, megjelenésében a  gyilkos mennyire hajaz a zsarufilmek símaszkot, dzsekit viselő bankrabló terroristáira; a rémfigura intuitív módon az óloméveit élő Itália rettegését személyesíti meg. Az itt az utolsó vérbeli giallóját elkészítő Martinónak ugyanebben az évben fogják bemutatni első poliziescóját, rákövetkező krimije (SUSPECTED DEATH OF A MINOR) már ebbe az új trendbe illeszkedik.


Az ihletet egy morbid újsághír adta: római férfi otthonában fűrésszel feldarabolta családját, majd miközben bejárt dolgozni, éjszakánként a testrészeket egyenként elásta a kertjében. Felismerve, hogy a hagyományos giallók csillaga leáldozóban van, a rendező és forgatókönyvírója, a giallo-specialista Ernesto Gastaldi a korábbiaknál durvább hangvételt engedtek meg maguknak, tovább radikalizálták a stílusjegyeket (mint Argento később a DEEP RED-del), a hangsúlyosan jelen lévő erotika, karöltve a szubjektív nézőpontokkal bűvészkedő kamerakezeléssel a kukkoló bőrébe bújtatja a nézőt. 


Mario Bava BAY OF BLOOD-jával együtt a TORSO-t az amerikai slasher olasz ősének tartják, kidolgozott stalk n’ slash jeleneteit, mint például a köd lepte mocsárban játszódót a PÉNTEK 13. sorozat bármelyik részébe be lehetne illeszteni. A slasher italiano a katolikus extázis-kín / felszabadítás-elfojtás operációs rendszerén fut: kívánatos nőkkel felajz, kegyetlen gyilkosságokkal büntet. Olaszországban nem volt közönségsiker, a tengeren túli grindhouse/autósmozi hálózatokban viszont éveken át műsorra volt tűzve, általában a TEXASI LÁNCFŰRÉSZES-sel együtt. Három óra fűrészelés az idegeken, alkonyattól pirkadatig. 


Amikor az őrület spirálját nem lóvá tett jet-set feleségek, eldugott dollármilliók működtetik, hanem kizárólag a szex és erőszak közös többszöröse, akkor bűnügyi krimi helyett már valóban horrorfilmről beszélhetünk. Lépjen be a pszichoszexuális elme bizarr világába – invitál a reklámszöveg. Odabent, az alantas külső mögött meglepően művelt mozi pereg, egy art-giallo, ha nem is a szó művészfilmes értelmében.

"Gyakorlatilag nézhetetlen (...) A film gyönyörű nők elpusztításának az izgalmait használja ki."
- Aurum Film Encyclopedia


A főcím alatt művészettörténet szakos diáklányok meztelenkednek szexfotózáson, miközben Perugino mártírhalál halt Szent Sebestyénjének megkínzott, meztelen testét ábrázoló festményéről hallunk kiselőadást. A mester egyik leghíresebb képéről van szó, pontosabban képeiről, mivel egy tucatszor festette meg ugyanazt a témát.

 

Összetett a párhuzam: a Hitchcock/Argento epigonként számon tartott szórakoztatóiparosok a filmben alaposan lehordott "ateistaként szenteket és madonnákat ábrázoló" festő örököseinek tekintik magukat, egyszersmind – minő provokatív eszmetársítás! - az eljövendő mészárlás szakrális hátteret kap, a giallo vásznán a nem éppen szentéletű szereplők mártírokként végzik. És ide kapcsolható a bűnügy rejtett motivációja, a szenvedés szépelgéstől mentes, drámai ábrázolása. Ami nem ment Peruginónak, azt a "gyilkolás művésze" tökélyre viszi.  


A TORSO jó ideig feszesre húzott, az átlagosnál véresebb, de kiemelkedőnek nem igazán nevezhető giallo-bonyodalomként zajlik egy apró, de fontosnak bizonyuló részletre rosszul visszaemlékező szemtanúval (©Argento). Feltűnő, hogy a karakterek mennyire meg lettek fosztva az egyéniség legapróbb jelétől is. A sandán viselkedő férfiak és felháborítóan szexi lányok - "idióta hús-vér babák", ahogy a sorozatgyilkos tekint rájuk - kapcsán egy Martinóval készült interjúra emlékszem vissza (remélem jól), melyben rákérdeztek, miért olyan rideg, gépies a színészvezetése. Valami olyasmit válaszolt, hogy a suspense műfajában a szereplők az író/rendező irányította gépezet részei, egyetlen elvégzendő feladatuk a cselekmény kiszolgálása. "Igen veszélyes, ha egy színész túlságosan intelligens, mert elkezdheti önmagát rendezni.” - ezek már Michelangelo Antonioni szavai (Máté Judit A Cinecittá szalonja című könyvében).


A film akkor válik igazán érdekfeszítővé, amikor a cselekmény-mechanika a játékidő közepén kattan egyet, és az egész úgy, ahogy van egy hegy tetején álló, külvilágtól elzárt házba költözik. A még útban lévő szereplők gyors eltakarítása után a holtestek feldarabolásával foglalatoskodó tettes és a csapdahelyzetbe került final girl (Suzy Kendall, Argento első giallójának női sztárja) közti párbajra összpontosul a figyelem. A hirtelen váltás kifizetődőnek bizonyul, a néző szeme attól fogva garantáltan a vászonra fog tapadni. Hogy ma már közkedvelt, toplistákon szereplő giallo, leginkább ennek a máig felemlegetett (MAGASFESZÜLTSÉG) utolsó fél órájának köszönheti. A hitchcocki szituációt Martino világszínvonalon rendezi, még ha hozott anyagból is dolgozik - lásd a Mia Farrow főszerepésével ’71-ben bemutatott BLIND TERROR-t, valamint az 1949-es keltezésű amerikai Cornell Woolrich adaptáció, a THE WINDOW kulcs-jelenetét,
amit Martino szinte egy-az-egyben átvett. Lehet, hogy koppintok, lehet, hogy provinciális a művészetem, de legalább baromi jól csinálom. Stendhal után szabadon, nevezzük ezt Perugino szindrómának.

2015. január 14., szerda