2010. január 3., vasárnap

A BLADE IN THE DARK (1983)

Lamberto Bava, olasz

Eme tévéfilmnek készült, 16mm-re forgatott slasher/giallo túl brutálisnak bizonyult a katódcsőnek, így kerülhetett a mozikba felnagyított kópián, hogy aztán botrányt okozzon szerte Európában (controversy, ez van ráírva a dvdborítóra).


A bugyután eljátszott történetnek gyanúsan 'a producerünk odaadta a nyaralóját pár napra, írjunk gyorsan köré valamit' szaga van: egy zeneszerző kibérli a frankó, úszómedencés házat, hogy ott komponálja meg élete fő művét egy ócska horrorfilmhez. Onnan tudjuk, hogy ócska, mert az abból vett részlettel nyit a film, és amit látunk/hallunk, az bizony nem túl meggyőző ("You're a feeeemale!"), bár a muzsikus szerint rettentően félelmetes. Miközben a zongoráján fáradhatatlanul pötyögi el ugyanazt az átkozott témát, sorban toppannak be hozzá ismeretlen nők, s válnak rögtön áldozataivá a ház körül sündörgő gyilkosnak. Kérem a gyanúsítottakat: a kertész, a rendezőnő, a szőke barátnő, vagy netán Michele Soavi?
A valódi elkövető most is megússza, sőt, még fizettek is neki. Dardano Sacchettiről van szó, aki ismét hozza formáját egy, a műfajjal szemben empatikus, de azon kívül hasznavehetetlen forgatókönyv képében. Csodák csodájára az ifjabb Bava mindebből stílusos, némi TENEBRE utánérzésű kamarahorrort készített Giallia egyik legjobb gyilkosságával (az Á L'INTÉRIEUR-ben majd visszaköszönő fürdőszobajelenet). Hála a filmes közegbe helyezett sztorinak, sok rendező titkos rémálma is végre megvalósulhat: a legszebb halál saját filmünkbe belehalni.
A rossz munkáit (SZÖRNYCÁPA, GRAVEYARD DISTURBANCE) a legdörzsöltebb sztárügyvédek sem tudnák megvédeni, de az itt, és még néhány másik filmjében tapasztalható műfaji játékosság bizonyítja, hogy a mi Bavánk mégsem esett annyira messze a fájától, mint azt gondolnánk. A BLADE-re ráfért volna egy kis gatyába rázás, mert a közel két óra feleslegesen soknak bizonyul, külcsín szempontjából pedig szürke kisegérként cincoghat a fénykorban készült giallók mellett. A Bava-skálán valahol a gyengébb LE FOTO DI GIOA és az energikus MORIRAI A MEZZANOTTE közé lehetne belőni; van valami megmagyarázhatatlan vonzereje, amitől az ember újra és újra leveszi a polcról, próbálva megfejteni a titkát. “Linda was obsessed with balls... tennis balls.”