Mario Caiano, gotico italiano
A bevállalós Severin kiadó (a THE SINFUL DWARF nevű nemi betegség terjesztője) közleményben adta hírül: egy római pincében megtalálták a NIGHTMARE CASTLE vágatlan negatívját, hamarosan jön a DVD! Azon nyomban összedobtak egy meglehetősen randa borítót, rajta az interneten talált aranyköpéssel:
Hogy ez a spagettiwestern-szakik által összehozott film valóban "annyira jó - ha nem jobb -, mint Mario Bava bármelyik gótikus meséje", azzal vitatkozni sem érdemes, de az tény, hogy Amerikában létezik néminemű kultusza. Huszonöt „felesleges” percétől megszabadítva gyakori vendége volt a tengerentúli mozik dupla és tripla-billjeinek, később pedig a helyi televíziók public domain horrorokból csemegéző késő éjjeli matinéiben kapott bérelt helyet. Egy NIGHT OF THE DOOMED címen megjelent videokazettának hála, itt Európában a 105 perces eredeti változat terjedt a gyűjtői körökben, így uncutsága nem okoz akkora meglepetést. Meg kell hagyni, Severinék alaposan kisuvickolták a családi ezüstöt, a fekete-fehér eszementül jól néz ki a dvdjükön.
Egy giallót leszámítva (L’OCCHIO NEL LABIRINTO) ez volt a tetemes mennyiségű produktummal (sorrendben: peplum, western, poliziesco) előálló Mario Caiano egyetlen horrorisztikus rendezése; ebből is látszik, hogy tehetségét nem e téren tudta - vagy akarta - kamatoztatni. Bava virtuóz művei mellett a szerényebb másodosztály benyomását keltő AMANTI álomszerű, Poe-tikus hangulata visszaidézi nekünk az italo-horror első fénykorának legsötétebb éjszakáit. Letűnt idők eleganciájával a film annak az útnak az elejét tapossa, mely végül olyan szadi olasz horrorokhoz vezetett, mint a BUIO OMEGA.
A mozgástér szűkös – 1 ódon villa, 5 színész –, ambícióból azonban nem szenved hiányt: a gótika mellett találunk benne tudományos fantasztikumra és pszichothrillerre utaló nyomokat (mindkettő egyenesen Riccardo Fredától kölcsönözve), szépművészeti ihletettségű pillanatokat (egy álomjelenet a belga szürrealista festő, Magritte "Szeretők" című tablóját idézi), valamint latens módon ugyan, de egy kis erotika is felüti a fejét. Mindez olyan angol nyelvjárással szinkronizálva, amit a dialógokért felelős Fabio De Agostini (RED NIGHTS OF THE GESTAPO) tán valamelyik XIX. századi rémnovellából másolt ki, ad verbatim.
A Hampton-villában („Robert Hampton” álnéven jegyezte két legjobb horrorját Freda) Barbara Steele csalja a kísérleteibe belefeledkezett férjét a jóvágású kertésszel (eme szituáció az Antonio Margheriti rendezte CASTLE OF BLOOD-ból ismerős). Az inflagrantit kiadós kínzás követi a pincében, melynek morbid tetőpontján a felszarvazott férj – árgus szemekkel figyeljük Paul Müller játékát! – a vaságyhoz kötözött Steele-re sósavat csöpögtet, szeretőjével együtt magasfeszültséggel megpörköli, kivágja szívüket, ex-neje vérét lecsapolva pedig Helga Linét varázsol a ragyás képű szobalányból.
S mint aki jól végezte dolgát, a gonosz tudós elveszi feleségül az egyetlen örököst, Steele labilis idegrendszerű ikertestvérét. You see, a terv az, hogy őrületbe kergessék az ikret, mivel ha valaki nem beszámítható, a tulajdonlapot át lehet íratni az önkormányzatnál. Ám a szellemek közbeszólnak...
---------------------------
Barbara Steele
A Cinecittá Sikolykirálynője
A Cinecittá Sikolykirálynője
Barbara Steele Aczél Barbara néven született az erdélyi Vilmoskörtén, nem messze attól a falutól, ahol Lugosi Béla is meglátta a holdvilágot. Apja jómódú könyvkötő, anyja boszorka. Az 1956-os román boszorkányüldözések elől a család Olaszországba menekül, ahol a tinédzser Barbara, befejezve a fekete mágia területén megkezdett tanulmányait kártyakeverőként egy cigány javasasszony mellett kap állást. Emellett fotómodellkedik is.
----------------------------
Az AMANTI D’OLTRETOMBA perverzitástól fűtött nyitányával csábít el, majd saját melodramatikus levében főve szinte fétistárggyá emeli az ismét angyal/démon doppelgangerként tündöklő Barabara Steele utánozhatatlan (de egy hétre bérbe vehető) arcberendezését. A helyzet tragikomikuma, hogy Itáliában még a rengeteg premier plán sem garancia arra, hogy ne írják el a főszereplő nevét a stáblistán. (ÉS a plakáton - lásd fentebb.)
Az operatőri szerepben mutatkozó Enzo Barboni (azaz E.B. Clutcher – be kell mutatni valakinek?) chiaroscuro stílusú bevilágítására árnyékot vet az alacsony büdzsé, néhol azonban kifejezett művészi igényességgel játszik a kontrasztokkal. Az AMANTI volt az utolsó fekete-fehérben forgatott olasz horrorfilm, és az első, aminek Ennio Morricone szerezte a síron túlról visszatérő leit-motívummal operáló zenéjét.
A 'hogyan rémítsük halálra Barbarát' passzus csiga lassúságú terrorja könnyen kikészítheti a figyelemhiányos hiperaktivitásban szenvedők idegrendszerét. Bánatpénzként ott a vad zombi-finis, melyről a nyolcvanas évek horrorjain edződötteknek a CREEPSHOW egyik epizódja ugorhat be. A tv-függő King bizonyára találkozott a filmmel, úgyhogy könyveljük el a Leslie Nielsenre frászt hozó hűtlen feleség és szerető hasonlóan képregényes sztoriját nemhivatalos inspirációnak.
