2017. július 23., vasárnap

Steadicam VB: BUD THE CHUD vs. HARD-BOILED


Turbózombi, véruszkár, született C.H.U.D. II: BUD THE CHUD. Az első CHUD-ról itt írtam (RIP John Heard), a másodikról majd akkor, ha kifogytam a gyógyszerből és zárva a patika. 

De álljunk meg egy stílusbravúrra!

Az 1988-ban készült horrorvígjáték a filmszakmában sportértékkel bíró mutatvánnyal indít: a főcím megszakítatlan képfolyamában a kamera (steadicam) a kórház emeletéről a liften keresztül az alagsorig követi a szereplőt. A jelenet alapos tanulmányozását követően, stopperrel a kezében a hongkongi akciómester, John Woo megpróbálta túlszárnyalni a bravúrt a szintén kórházban játszódó HARD-BOILED-ben. 

3, 2, 1, Start:

 

  


  




Snitt hossza (24fps)
BUD THE CHUD: 2 perc 46 másodperc
HARD-BOILED: 2 perc 37 másodperc

Sorry, Mr.Woo, maybe next time...

2017. július 17., hétfő

Első fázis: AZ ÉLŐHALOTTAK ÉJSZAKÁJA - George A. Romero interjú

Az alábbi interjút a Mad Movies magazin Romero-különszámából fordítottam.


A fantasztikus mozi iránti érdeklődése mikor kezdődött?

Ezt a műfajt mindig is szerettem. Kisgyerekként az összes horrorképregényt elolvastam, és ezzel egy időben felfedeztem magamnak Val Lewton filmjeit. A CAT PEOPLE-t és az I WALKED WITH A ZOMBIE-t újra műsorra tűzték a mozik, csakúgy, mint a Universal klasszikus szörnyfilmjeit. Ezeken kívül a HOFFMANN MESÉI (Powell-Pressburger) és a THE THING FROM ANOTHER WORLD (Howard Hawks) tartoznak a felejthetetlen moziélményeim közé. Teljesen padlót fogtam ettől a két filmtől. Rohantam is az egyik nagybácsimhoz kölcsönkérni a 8mm-es kameráját, hogy leforgassak pár rövidfilmet.

A gyerekkorban látott filmek hatással voltak Önre rendezőként?

Nem hiszem, legalábbis tudatos módon nem. Ami kreatív szempontból meghatározó volt számomra, az a festészet és rajz területén folytatott tanulmányaim. Azért költöztem Pittsburgh-be, hogy művészetet és spanyol kultúrtörténetet hallgathassak az egyetemen. A spanyol festészet nagyobb hatást tett rám, mint ez vagy az a rendező munkássága. Azért van egy kivétel: Orson Welles és az ő Shakespeare-adaptációi. A MACHBETH és az OTHELLO fekete-fehér árnyjátékai nagy hatással voltak rám. Ha drámákban ennyire nyugtalanító tud lenni ez a képi világ, akkor egy horrorban még hatványozottabban fejtené ki hatását. Az ÉLŐHALOTTAKhoz ezt a stílust próbáltam adaptálni. Be kell valljam, hogy a televízió is nagymértékben befolyásolt. Na nem a fikciós adások, hanem a híradó és a riportműsorok. Minden fekete-fehérben ment akkoriban. 


A Legenda vagyok és az ÉLŐHALOTTAK közti párhuzamot sosem rejtette véka alá.

Így van, kedvelem Richard Matheson könyveit. Az alapötlethez a Legenda vagyok témáját használtam: egy új rend, amely a régi helyébe lép, az anarchia és őrület lebontja a racionális, jól megszervezett társadalmunkat. Ez az, ami néha a való életben is megtörténik. Matheson könyvének koncepcióját nemigen tudták filmre adaptálni, bár a THE LAST MAN ON EARTH Vincent Price-szal végül is nem annyira rossz, mint mondják.

1968-ban szinte az összes fantasztikus film színesben készült. Művészi indíttatásból forgatott fekete-fehérben?

Két lehetőségünk volt: vagy 35mm-es fekete-fehér nyersanyagra dolgozunk, vagy 16mm-es színesre. A fekete-fehért azon egyszerű megfontolásból választottuk, hogy olcsóbb volt. Félúton már összejött annyi pénz, hogy színesben is meg tudtuk volna csinálni; el is gondolkodtunk azon, hogy nem-e lenne érdemes újrakezdeni az egészet. Két hetünk volt hátra a forgatásból, ami rövid idő, de ha nagyon akartuk volna, megcsináljuk. Addigra azonban a fekete-fehér már meghatározó részét képezte a filmnek. Nemcsak az esztétikáját szerettem benne, de azt a realitást is, amit a filmnek kölcsönzött. A televízióadások miatt a világkép akkoriban fekete-fehérben tárult a nézők elé, ez volt a valóság színe.


Eredetileg egy sokkal nagyszabásúbb, túlságosan ambiciózusnak bizonyult treatmentet írt.

Három, egymástól jól elkülöníthető fejezetre volt osztva a történet. Az első felvonás megegyezik az elkészült film kezdetével, ebben lett felvázolva a szituáció és a szereplők. A második, jóval rövidebb rész a főhős halálát mutatja be, akit éppen az a Nemzeti Gárda lő le, aminek ő maga is a tagja volt. A harmadik fejezet az élő-halottakra koncentrál, akik hadsereget alkotva jönnek le a környező hegyekből. Csak a végén fedtem fel, hogy ezek a zombik valójában emberek irányítása alatt állnak, a hadsereg domesztikálta és használta fel őket a saját céljaira. Ennek a harmadik fejezetnek néhány fontos elemét később A HOLTAK NAPJÁhoz használtam fel.


Az ÉLŐHALOTTAK terrorja mögött meghúzódik valami más is… Mi volt az igazi célja ezzel a filmmel?

Megpróbáltam lefesteni egy politikai és szociális téren változásban lévő társadalom portréját. Nem akartam semmilyen üzenetet belesulykolni, csupán odatartani egy tükröt egy robbanás előtt álló rendszer elé, felnagyítva az egyének közti dialógusok hiányát, a kommunikációképtelenséget. Hihetetlen tudományos értekezéseket olvastam a filmről, olyan dolgokat tudtam meg, amikről nem is gondoltam volna, hogy beleraktam! Azt hiszem, az egész a tudatalattimból törhetett a felszínre.

Bizonyára nem a véletlen műve, hogy a főszerepre egy fekete bőrű színészt választott. A filmet a Wattsi-i faji zavargások után két évvel forgatta.

Pedig nincs semmi köze hozzá. Ben szerepét két okból osztottam Duane Jones-ra: jó barátom volt, és ő bizonyult a legjobbnak a meghallgatásokon. Miután megkapta Duane a szerepet, egy szót sem változtattam a dialógusokon. A forgatókönyv úgy volt megírva, hogy Ben egy középosztálybeli fehér férfi, és az is maradt. Kétséget kizárólag ezért tudott hatást gyakorolni a film, ezért működött a forgatókönyv. Sok szempontból persze tükrözte a korát: egyik este, amikor pakoltuk a kocsiba a tekercseket, hogy levetítsük a filmet a forgalmazóknak, a rádióból tudtuk meg, hogy meggyilkolták Martin Luther Kinget.


Figyelemre méltóan van összerakva a forgatókönyv, ahogy a maga egyszerűségével útnak indítja a történetet. 

A nyitó jelenetek, egészen addig, amíg Barbara bemenekül a házba, döntő fontosságúak. Az akkori közönség teljesen összezavarodott, fogalmuk sem volt, mi történik valójában. Valaki odakint veszélyt jelent, ez világos, de az a valaki valami más. Ezek a hétköznapinak mutatkozó emberek rendkívül ellenségesen viselkednek. A történetben állandóan átcsúszunk a hétköznapiból a rendkívülibe. Azt hiszem, a film sikerét részben az is magyarázza, hogy milyen típusú félelmet kelt. Ez a fajta félelem teljesen szakított a korral. Ősi félelem a túlvilágtól, a haláltól. Rettegés attól, hogy elszigetelődve egyedül maradunk, akár egy közösségen belül. Régóta tréfálkozom a szomszédi viszonyokról, hogy a közelben lakók tudnak a legfélelmetesebbek lenni a világon. Az ÉLŐHALOTTAKban ez nem vicc. Valaki, akit felismersz közeledik feléd, és neked fogalmad sincs, mekkora veszélyt jelent. Szerintem ez a rettegés netovábbja.


Amikor befejezte a filmet, gondolt rá, hogy hamarosan klasszikus lesz, hivatkozási alappá válik?

Dehogyis! Egyébként ha megnézem, késztetést érzek arra, hogy ezt vagy azt megváltoztassak rajta. Vagyis egyáltalán nem tartom tökéletesnek. Ha nem is fogtam fel, mekkora visszhangot vált majd ki, azt azért tudtam, hogy messzebbre mentünk el vele, mint a korabeli fantasztikus filmek többsége. Teljesen tudatában voltam, hogy egy dühöt kifejező, zsigeri alkotás. Egyszerű exploitation filmként jött ki teljes anonimitásban, néhány külvárosi mozi és drive-in játszotta. A bevételei elég jók voltak - mondtuk is magunknak: "Nagyszerű, ez az üzlet rentábilis!"  Számunkra, akiknek néhány héttel korábban még hamburgerre se tellett, ez hihetetlen volt. Amikor a reputációja elkezdett nőni, már mindenki mással foglalkozott, új filmbe fektette a pénzt. Az ÉLŐHALOTTAK más miatt is beszédtémává vált: az erőszak. Rendszeresen szerepelt olyan listán, ami azokat a filmeket vette számba, amik miatt szigorúbb cenzúrára lenne szükség. Összességében a hólabda-hatás érvényesült, előre megjósolhatatlan módon történtek a dolgok.


Időről időre újra megnézem. Minden egyes alkalommal terápiának fogom fel, egy módszer, amivel levezetem a gyilkos ösztöneimet! 

2017. július 8., szombat

2017. július 2., vasárnap

EVILSPEAK (1981)

Eric Weston, USA


A horrorfilm, amelyik lerántotta a leplet az Apple és Lucifer között megkötött paktumról. A nyolcvanas évek nyitányán egyre több és realisztikusabb speciális effekttel sokkoló horror-vonattal érkezett EVILSPEAK legalább négy-öt különböző műfaji trendet igyekezett ötvözni. Nevezzük mondjuk okkult témájú, tinédzser-orientált sci-fi slashernek. A HALLOWEEN III-ban a gonosz a televíziókészülékeken keresztül vette célba a gyereket, az EVILSPEAK az újdonság félelmetes varázsával körbevont PC-technológiát, a személyi számítógépet ruházta fel hasonló proxy funkcióval. 


Stanley Coopersmith egy katonai akadémia főállású nördje. Nem elég, hogy diáktársai egész nap csesztetik, a tantestület, a káplán, a fociedző együttesen veti (és alkalom adtán veri) meg az előnytelen külsejű, árva kadétot, akit a gyámhatóság juttatott be az elit intézménybe. "Cooperdick" éppen az iskola kápolnájának pincéjét takarítja, amikor felfedez egy titkos termet tele sátánista relikviával. A pincébe csempészett számítógép segítségével (stáblistán: special thanks to Apple Computers) a fiú nekilát lefordítani egy érdekesnek tűnő, pentagrammával díszített latin nyelvű könyvet. A középkori Spanyolországból az Újvilágba száműzött sátánista pap gonosz szelleme a kompjúteren keresztül felhatalmazza Coopersmith-t arra, hogy megregulázza az őt emberileg porig alázó közösséget.


A computer geek jelenség korai mozis megnyilvánulása az informatikával próbálta upgradelni az okkult szüzsé klasszikus, mondhatni elcsépelt mivoltát, ennél több szerepet a PC nem volt hivatott betölteni. A CARRIE-t sunyiban fiúkollégiumra adaptáló cselekménynek otthont adó akadémia ellenben szimbolikus amerikai helyszín, karikatúrája mindazon elitnevelő intézménynek (katonaság, iskola, versenysport, egyház), melyek könyörtelenül kirekesztik a gyengéket, az oda nem illőket. A rendszer által mártírizált kamasz bosszúhadjáratában a kampusz hátsó udvarán tartott vaddisznók lesznek a tettestársak. Az EVILSPEAK kabalaállatához fűződik a korszak egyik nagy horrorfilmes pillanata – ha Mr. Hitchcock tudta volna, hová fogják a PSYCHO zuhanyjelenetét korcsosítani ezek a perverz disznók…


Az első óra viszonylagos középszerűségét a végjáték feledteti. Ekkor végleg elszabadul a pokol, a véres trükkjelenetek kedvelői a mennyekben érezhetik magukat. "A destruktivitás orgiájában" (©Király Jenő) szinte eggyé válunk a felhalmozott frusztrációját szabadjára engedő antihőssel, abba a tinédzserkori tudatállapotba kerülve, ami szerint a világ igazságtalanságaira csakis a totális káosz, a mindent felemésztő pusztítás lehet a válasz.


Sympathy for the Nerd / Sympathy for the Devil. A templomi tomboláskor két kitaszított karakter közös bosszúja megy végbe, a megkínzott lelkű tinédzseré és a teológiai vitáját lerendező boszorkánymesteré. A kisördög azt súgja, itt határátlépés történik. Képzeljük el azt az ÖRDÖGŰZŐt, amiben a megszállt kislányt korábban verte az anyja, molesztálta a pap, kortársai megalázták. Az abszolút értelembe vett jó és rossz küzdelme relatívvá válik, a közönség elkezd az ördöggel cimborálni. Az ÓMEN kórusművét koppintó EVILSPEAK persze nem a sátán műve, inkább ateisták szórakoztak/szórakoztattak a maguk humorérzéket is feltételező módján. A pokol közvetlenül a kápolna alatt található, a szentélyt vadkanok túrják fel, Krisztus feltámadása a kereszten egy splatter-gegbe torkollik. "Pusztítja azt a vaddisznó, és legeli a mezei vad" (Zsoltárok könyve), és sehol egy nyomorult ördögűző, aki megpróbálná menteni a nyájat. Mert ez az aljas, képmutató nyáj eleve pusztulásra ítéltetett, méghozzá az egyetlen isten által, amelyik jelenlétével meg szokta tisztelni a horrorfilmeket. Kórus: Satanas! Satanas!


Az excentrikus executive producer, Sylvio Tabet {BILITIS, TUSK (Jodorowsky), THE BEAST MASTER, KÉT TEST EGY LÉLEK} produkcióját egy elsőfilmes rendezte, korrektül. Mintegy ellensúlyozva a kamera mögötti tapasztalatlanságot, a felnőtt szerepekre hollywoodi fősodorból kiöregedett vagy tévébe száműzött színészeket szerződtettek le, a pár mondatos konyhás is egy KERESZTAPA-veterán arc. És micsoda arcok! Charles Tyner (a szadista igazgató) ábrázata maszkmesteri bravúrnak illik be, Hamilton Camp (a latintanár) nevéhez méltón adja elő magát, Joe Cortese (a papruhája felett katonai egyenruhát viselő káplán) képmutatásra született. B-filmekben ilyen gazdag karakterszínész-készlettel tényleg csak az amerikaiak rendelkeztek akkoriban. De az alakítás, amire mindenki emlékszik a film kapcsán, az a nördé.


A szakmai rutinra gyerekszínészként szert tett Clint Howard (Ron öccse) oly mély beleéléssel játssza Coopersmith-t, mintha az élete (karrierje) lett volna a tét. Hogy a film valamilyen szinten ma is működőképes, menthetetlenül elavulttá vált számítástechnikai vonatkozásával együtt, az nagyban Howard érdeme. És a vaddisznóké.