2012. január 29., vasárnap

THE UNHOLY THREE (1930)

Jack Conway, USA



Íme a tárgyi bizonyíték: már a hangosfilm hajnalán is léteztek remake-ek. A THE UNHOLY THREE egy öt évvel azelőtt készült, azonos című némafilm újrája. A film(ek) alapjául szolgáló novella a FREAKS írójától származik, ezért bizonyára nem a véletlen műve, hogy itt-ott találhatunk közös nevezőt nevezett mesterművel.

Vásári cirkuszban feldühödött törpe fejberúgja az őt cukkoló kisgyereket. Az incidenst követően a hatóság bezáratja a kócerájt.  A hasbeszélő Visszhang, Herkules, az erőművész és Tweedledee, az agresszív törpe a munkanélküliség elől a bűnbe menekül - "Mostantól mi leszünk a Szentségtelen Hármas!". A cirkuszból magukkal hozzák Rozit, a kleptomán zsebtolvajlányt meg a gorillát (jó lesz az még valamire), alapítanak egy ál-családot (a hasbeszélő a "nagymama", a törpe a kisunokája) és nyitnak a belvárosban egy madárkereskedést.


A díszes kis társaság tehetős kuncsaftoknak papagájokat ad el, hogy aztán a reklamáló vevőket felkeresve (a papagájok csak a boltban szólalnak meg, hála a hasbeszélőnek) kirabolják őket. Ebben a kamu-közegben, amiben senki sem az, aminek látszik, az egyetlen tiszta lelkületű karakter Hektor, a bolt mit sem sejtő pénztárosa, aki mit sem sejtve belezúg Roziba. Az ördögi trió Rozikáért szintén bolonduló vezére nem nézi jó szemmel a két fiatal között bimbódzó románcot, s amikor a törpe és Herkules által elkövetett gyémántrablás gyilkossággal végződik, Visszhang szerencsétlen Hektorra keni a gaztettet.


A THE UNHOLY THREE gyakorta felbukkan horror-lexikonokban, talán az akkortájt sok rémfilmben szereplő gorillája miatt, ám összességében inkább groteszk suspense-komédiáról van szó, ami aggastyán kora ellenére a mai napig remek szórakozást nyújt. A sokszor abszurd színházi előadásra emlékeztető darab működőképességét - az eszelős sztorija mellett - az „ezerarcú” Lon Chaney karakterből ki-be ugráló színészi játéka garantálja. Egyetlen hangosfilmjében Chaney óriásit alakít, gesztusai, mimikája, interakciója a körülötte lévőkkel párját ritkítja, hangutánzó képessége alapján pedig biztosak lehetünk abban, hogy ha nem viszi el a torokrák a premier előtt, gond nélkül folytathatta volna fényes karrierjét a hangosfilmek korában is.


A FREAKS-ből ismerős Harry Earles sem babapiskóta. A szivarozó, szitkozódó törpéből szempillantás alatt gügyögő, édibédi karonülővé változó Tweedledee (vagy Törp, ahogy bűntársai hívják) egyfelől rendkívül mulatságos tud lenni, ugyanakkor a hollywoodi pre-kód korszak egyik legelvetemültebb gonosztevőjét is üdvözölhetjük személyében. Ha rákattintasz a fenti képre, akkor azt is megtudhatod, melyik rajzfilmfigurának szolgált inspirációként.


Most már illene megemlítenem, hogy az elhangzott „abszurd" vagy "groteszk” jelzőket, valamint a korpa közé keveredett, szívmelengetően emberi pillanatokat (Hektor és Rozi közös jelenetei) kinek is köszönhetjük: az 1925-ös változatot Tod Browning rendezte. A közönségsikert aratott némafilm 1930-as felújításához az MGM stúdió Browningot szerette volna megnyerni, de a mester akkor már a Universalnál forgatott DRACULA előkészületeivel volt elfoglalva. Bár nem volt szerencsém a forrásműhöz, az abból származó képeket látva világossá vált, hogy a Browning helyébe beugró Jack Conway, az MGM szorgos iparosa, megpróbálta leutánozni a FREAKS rendezőjének pénz – nők – csillogás hollywoodi dogmát perverz módon a visszájára fordító, hátborzongatástól sem mentes bűn-melodrámáinak különös stílusát. Jelentem, sikerült, még akkor is, ha a papagájok azt csiripelik: az eredeti – ahogyan az általában lenni szokott - még jobb.

Don't mess with Tweedledee!
Kivágott jelenet az 1925-ös változatból.

2012. január 22., vasárnap

THE QUEEN BEE (1973)

Ting Shan Si, 香港


Ting Shan Si, a Kínában született, tanulmányait a Tajvani Művészeti Akadémián elvégző forgatókönyvíró/rendező elsősorban hazafias háborús filmjeivel (THE EVERLASTING GLORY; 800 HEROES; THE BATTLE FOR THE REPUBLIC OF CHINA) vált ismerté. Pályafutása során megannyi díjat besöpörve tavaly - posztumusz - megkapta az egyik legnagyobb elismerést, amit kínai rendező kaphat: a Golden Horse Awards életműdíját.

A kamera mögött: Ting Shan Si.
Ahogy a képen is látható, a mester már a forgatás alatt
 elkezdte összekalapozni a következő filmjéhez szükséges pénzt.

Ting egy másik rendezőóriás, Li Han Hsiang (THE ENCHANTING SHADOW) szárnyai alatt kezdett dolgozni a tajvani filmipar berkeiben, majd a Kuomintang anti-kommunista rezsimje idején Hong Kongba utazik szerencsét próbálni, ahol megírja a híres Shaw Brothers-wuxia, a THE KING CAT forgatókönyvét. Pár évvel és húsz filmmel később (Tajvan és HK között szabadúszó emberünk igen termékeny volt) az exploitation térnyerése közepedte kezd horrorokkal foglalatoskodni. A Golden Harvest stúdióban készült THE QUEEN BEE filmtörténetileg két okból tartható figyelemre érdemesnek: 1. ez volt a GH első horrorisztikusnak nevezhető produktuma; 2. a mozi abnormális szexuális viselkedést illusztráló toposza úttörőnek számított a hongkongi filmgyártásban, legalábbis a korabeli promóanyagok ezzel a ténnyel (?) próbálták felhívni rá a figyelmet. Szó se róla, valóban egy pszicho-szexuáliához van szerencsénk, bár az úgynevezett „méhkirálynő-szindrómát” fel- és átdolgozó thrillerben meztelenkedést nagyítóval sem fogunk találni.


Az Amerikából származó "Queen Bee" kifejezés a film gyártásának évében, 1973-ban került be a köztudatba. Méhkirálynőként azokat a vezető beosztású hölgyeményeket illetik, akik kizárólag náluk jóval butább (ergo pozíciójukra nem veszélyes) nőket tűrnek meg maguk körül, miközben férfi alkalmazottaikból valóságos háremet alakítanak ki.


A poliziesco zenére (Morricone: AZ ERŐSZAK VÁROSA) induló filmben butuska vidéki lány jelentkezik az újságban meghirdetett szakácsnői munkára. A modern luxusvilla körül már gyülekeznek az aspiránsok, a lányoknak-asszonyoknak a jól fizető állás elnyeréséhez először a házat őrző vérszomjas németjuhászokkal kell megkűzdeniük – kutya világ ez a kapitalizmus, üzeni nekünk a rendező úr. A manőver egyedül a nekifutással próbálkozó Xiao Yennek sikerül, az álommunka azonban csakhamar rémálommá változik.


A deformált arcú, púpos gondnok még csak hagyján, de a konyha ablakával szemközti cselédszobában ott  agonizál az előző szakácsné, aki valami titokzatos okból - „Mester! Mester!” - elvesztette a maradék józan eszét is. Careful with that axe, Xiao! (A film finom suspense-ecsetvonásaira jellemző, hogy a Pink Floyd hasoncímű számának crescendója  brutális hangerőre mixelve többször is felordít.)


A ház ura - egykori vívóbajnok, most deréktól lefelé rokkant - az emeleten lévő elsötétített szobájában egész álló nap házimozizik, filmszalagra rögzített párviadalát bámulja újra és újra (mintha magamat látnám, csak nálam a NIGHTMARE CITY pereg), miközben a feleség fűvel-fával és a sofőrrel csalja a szomszédos hálószobában. Húsz perc sem telik el és megtudjuk: a karosszékben üldögélő férj már évek óta halott (© PSYCHO), a hirtelen eltűnt sofőr megüresedett posztjára pedig már fel van adva az álláshírdetés. Vajon a ház úrnőjében egy valódi Méhkirálynőt tisztelhetünk, vagy a forgatókönyvíró még egyszer előhúzza a narratív csavarhúzót, hogy csavarintson egyet - vagy inkább kettőt – az akciójelenettel (vívás!) véget érő történeten?


Az innen-onnan összemismásolt, szerzői jogdíjakra fittyet hányó tajvani kommerszfilmekkel párhuzamba állítható THE QUEEN BEE enyhén szólva bizarr jószág, mondhatni különleges csemege. Azzal a gyanúperrel élek, hogy magát a rendező-forgatókönyvírót is meglepetésként érhette a horror-krimire szóló megbízás, s egy kis gondolkodási idő után elhatározta, mindent beledob a levesbe, amit erről a műfajról látott/hallott. A forgatókönyv emiatt tele van balszélről beadott banális ötletekkel, a whodunit végkifejlet épületes, de mindezek csupán részletkérdések Ting Shan Si szürrealizmussal határos, extravagáns rendezése mellett. Bár valószínűleg a kényszer szülte a helyszínt, egy antik gótikus kisértet-thrillert szögletes Bauhaus épületbe költöztetni jó választásnak bizonyult, Ting - a giallók után szabadon - a modern  pop-art képzőművészetet és lakberendezést állítja a nyugtalanítás szolgálatába.


Nemrég olvastam egy neves operatőrrel készült interjúban, hogy a mai 2.35-ben forgatott filmek többsége dramaturgiailag azért nem használja a szélesvászon legszélső szegletét, mert a kamera nézőkéjébe gyárilag beletettek egy 16:9-es keretet, emlékeztetve az operátort, hogy ami azon kívül esik, az nem tévébiztos ("not safe for tv"). A THE QUEEN BEE kamerájának lételeme a szélesvászon, a Scope kompozíciók térbeosztásának láttán percenként dobtam el a maradék agyamat.


Slusszpoén: Steppenwolf bejegyzésével együtt immáron két magyar nyelvű írás is megemlékezik erről a Joy Sales kincsestárának alján felfedezett leletről - ez pontosan kettővel több, mint ami jelen pillanatban a neten található róla, bármilyen nyelven. Ha nem hiszed, járj utána.

2012. január 10., kedd

Danny Lee in THE KILLER : A Better Lehelet 4




Alex Cheung (COPS AND ROBBERSnem sokkal a THE KILLER bemutatása után készítette ezt a John Woo stíljét utánzó Clorets Breath Freshener reklámot. Valószínűleg az egyetlen tévészpot, amiben pisztolyt szegeznek egy nő fejéhez, kétszer.

2012. január 4., szerda

HANDS OF THE RIPPER (1971)

Peter Sasdy, angol



Sásdy Péter 1956-ban, 21 évesen hagyta el Magyarországot*. Kényszerű távozásának végül az angol horrorfilmgyártás lett a nyertese: nagy-britanniai karrierjét sikeres televíziós rendezőként megalapozó Sasdy első három nagyjátékfilmje a Hammer stúdiónak készült. A TASTE THE BLOOD OF DRACULA (DRAKULA VÉRÉNEK ÍZE, 1969), a Báthory Erzsébet legendáját feldolgozó COUNTESS DRACULA (1970) és a HANDS OF THE RIPPER  kosztümös történeteiben az elnyomást jelképező apa/anya figurák a fiatalságon, a következő generáción keresztül tartják életben a „dicső múlt” perverzitását. Sasdy, aki maga is egy paternalista önkényuralmi rendszer menekültje, legjobban sikerült munkája KAMERALEShez fogható keserűséggel illusztrálja, hogyan száll apáról fiúra (ez esetben lányra) az a megfoghatatlan valami, ami a Deliriát is születése óta hatalmában tartja. [inzert sátáni kacaj]


Egyik éjjel a hasfelmetszésből hazatérő Jacket kérdőre vonja felesége. Sorozatgyilkosunk nem a szavak embere, magyarázkodás helyett inkább tőrt ránt és szívtájékon szúrja a kotnyeles asszonykát. Hasfelmetsző Jack - mert hogy róla, a whitechapeli rémről van szó - még utoljára átöleli a gyilkosságot végignéző kislányát, Annát, majd elhúzza a csíkot.


Az árvaházban nevelkedett, csodaszép kamaszlánnyá cseperedett Anna az eltelt tizenöt év alatt sem volt képes kilépni kámforrá vált apja árnyékából. A kés pengéjének villanása és az atyai búcsúcsók együttes megidézése felszínre hozza Jack szellemét, az öntudatlan állapotba kerülő Annát apuci szörnyű tettek elkövetésére buzdítja...


A szerencsétlen sorsú teremtést egy Freudra esküdő pszichológus, a középkorú, idejekorán megözvegyült Dr. Pritchard veszi pártfogásába. Míg mások, mint például az egyik gyilkosság részesévé vált konzervatív parlamenti képviselő kötél után kiált, a páciense múltjáról mit sem sejtő doktor meg van győződve róla, hogy egy kis agyfürkészéssel rálelhet a lány antiszociális viselkedésének okaira, esélyt teremtve a gyógyulásra. Mellékhatás: Pritchard környezetében Hammer filmekben is ritkán látható kegyetlenséggel halnak szörnyet az emberek.


A negyedóránként hatást vadászó gyilkossági jelenetek, karöltve a gyerekkori traumával Dario Argento munkásságát idézik (különös párhuzamot mutatva a STENDHAL SZINDRÓMA tematikájával), ám ezt a Hammert mindenek felett a hibátlanul eljátszott karakterei adják el, és az az ambivalencia, amivel a forgatókönyv viseltetik irántuk. A tűzzel Frankenstein doktor módjára játszó Prichard haladó szellemisége képmutatást, meggondolatlan viselkedése egy újabb rögeszméktől sújtott apafigurát takar.


A ripper gonosz tréfájának köszönhetően a történet Szörnye (Anna) a morálisan legtisztább szereplő. A múltja kísértetétől szabadulni képtelen lány a KAMERALES Markjához hasonlatos freudi áldozat, kinek egyszerre szeretetre méltó és életveszélyes volta adja a film horror-faktorának élét.

A századfordulós korra jellemző témák megjelenítéséhez is szokatlan kétértelműség társul, a spiritizmus vagy pszichoanalízis mellet még a szüfrazsettek** is tiszteletüket teszik egy sikátor falára felpingált jelmondat erejéig - a „Votes For Women” kissé ironikusan hangzik egy gyilkolászó nőszemélyről szóló moziban, nemde? Sasdy a végső konklúziót sem zárja kulcsra, nagyvonalúan a néző képzeletére bízza, fantasztikumot látott-e vagy orvosi esettanulmányt.


A rendező szakmai múltjából fakadó drámatagozatos BBC-szofisztikáltság mellett jól megfér a suspense és a vér – ezek a klasszikus Hammer-stílusjegyek teszik a Hasfelmetsző Jack legendáját eredeti módon újrahasznosító pszicho-horrort szép, kerek 82 perces egésszé. Apropó, újrahasznosítás: a londoni miliő a SHERLOCK HOLMES MAGÁNÉLETE, Billy Wilder nagyköltségvetésű produkciójának hátrahagyott díszletei között lett megteremtve, kifogástalanul.

Ami már korántsem ilyen csodálatra méltó, azok Sasdy Hammertől való távozása után készült horrorfilmjei.
Nehéz elhinni például, hogy a Rosemary gyermeke és a Kannibál bébi születik szentségtelen keresztezéséből világra jött, bűnrossz I DON'T WANT TO BE BORN (1975 - aka. THE DEVIL WITHIN HER)  ugyanennek az embernek a keze munkája. Sasdy 1980-ban tért vissza a Hammer brandhez, a HAMMER HOUSE OF HORROR tévésorozat három epizódját ő jegyezte.

Sásdy ebben a magyar nyelven készült interjúban mesél emigrációjának mikéntjéről és az angliai kezdetekről:
BBC Vasárnapi Interjú

** A szüfrazsettek a századeleji Anglia radikális feministái voltak. A nőknek korlátozva voltak a jogaik, ebből fakadóan a HANDS OF THE RIPPER-ben a gyengébbik nem háztartásbeli - cseléd - kurva szerepkörben van jelen, más karrierválasztási lehetőség ugyanis nem nagyon volt számukra. A párhuzam Anna karaktere és az egyre agresszívebb nőmozgalmak között egy új értelmezési lehetőséget ad a filmnek; erről a későbbiekben Aranka, a Deliria nőtagozatának vezetője fog értekezni, amint megadom neki a hozzászólás jogát.