Suzuki Seijun, japán
"Újrafogalmazta a japán bűnügyi drámát" - harangozza be a műsort a Blu-ray borítója nekünk, laikusoknak. A meghívott szakértő visszafogottabban nyilatkozik: csupán egy az akkoriban tucatjával készült B-filmek közül, formula alapján megírt forgatókönyvből. A Nikkatsu stúdió mókuskerekében dolgozó rendezőnek évente négy-öt filmje került a double-bill előadásokat játszó japán mozikba. Igen ám, de mi van, ha még nem láttunk egyetlen hatvanas évek elején bemutatott Nikkatsu bűnügyi drámát sem? Akkor irány a DETECTIVE BUREAU 2-3, bastards!
Az öntörvényű magándetektív - mellesleg válogatott sportlövész - amint hírét veszi egy fegyverrablásos ügynek, felajánlja segítségét a rendőrségnek. Hamis személyazonossággal beépül az egyik alvilági bandába, hogy aztán a lebukás állandó veszélye mellett nyomára akadjon a két másik jakuza-frakciót is lázban tartó fegyverszállítmánynak.
A japán hardboiled irodalom úttörője, Haruhiko Oyabu novella-sorozatán alapuló DETECTIVE BUREAU (a 2-3 nem folytatást jelöl, hanem a nyomozóiroda ajtószámát) nyugatiasra fazonírozott főhősével egy vesztes háború gyermekeinek a kegyeit kereste. Nem volnánk Japánban, ha nem lenne a stílusnak saját elnevezése: mukokuseki. Szó szerint hontalan vagy nemzetietlen - olyan filmek, zenék, képes magazinok popkulturális gyűjteményéből összeállított fantázia, amit szándékosan megfosztottak nemzeti, etnikai jellegzetességeitől. (Ez időtájt hogy, hogy nem, a németek álltak elő hasonlóval: Edgar Wallace-sorozat) A sztár Joe Shishido plasztikai műtétekkel felfújt arcberendezése élő példa erre a jelenségre. A privát kopó úgy öltözködik, mint egy gentleman, brit sportkocsival közlekedik, ha kell, táncra perdül és asszonyt ver. Partnernőjének akkora gyomrost küld be, hogy az menten fülig belészerelmesedik. Ezzel a magatartással nyugaton aligha jutna messzire (Emma Peel azonnal a helyére tenné egy The Avengers epizód elején), de Japánban pont az ilyen totálisan elidegenedett antihősök lesznek egyre népszerűbbek.
Suzuki Seijun rendező a gengszterfilm avantgardistájaként vált ismerté vájt szemű cinefilek körében, két utolsó munkája a Nikkatsunak (TOKYO DRIFTER és BRANDED TO KILL 1966/67-ből) olyannyira avantgárdra sikeredett, hogy a művészkedő iparosnak főnökei kiadták az útját. Egy Suzuki-filmben simán előfordulhatott, hogy miközben szereplők éppen komoly sztoriban vannak egymással, valaki a háttérben hangosan vihorászva Hahotát olvas. 1963-ban a rendező formabontó kedvére az extravagáns képi megoldások utalnak ---
és az a szabadfogású hangvétel, ami merő tiszteletlenségből szinte paródiát csinál a forgatókönyv formuláiból. Jakuzatámadást egyenesben közvetíti a tévé, a legizgalmasabb részt reklámblokk szakítja meg. A katolikus templomban álruhás rendőrök tartanak misét. A pocokképű detektív két idétlen beosztottjával és a gengszterek mintha a Macskafogóból szöktek volna át.
A nonszensz fordulatokban bővelkedő cselekmény fő helyszíne éjszakai mulató, ennél fogva több zenés-táncos betét tarkítja az alapjáraton is nagyon menőre hangszerelt filmet. Az est fénypontja a detektív és ex-barátnőjének rögtönzött charleston-duettje, dramaturgiai funkciót ellátó dalszöveggel.
Ebbe a "nemzetietlen" fantáziavilágba a japán valóság az utcai felvételekről figyel be. A világháború (vagy Godzilla-támadás?) után a ’64-es olimpiára újjáépülő Tokióban a jakuza fegyverkereskedelemmel próbálkozik, a nyomozóiroda zsarolással keresi a mellékest, a Nikkatsu ilyen és ehhez hasonló produkciókkal üzletel. A DETECTIVE BUREAU 2-3 kívül-belül annak a profitérdekelt masinériának az öntudatos (és talán önkritikus) terméke, ami a romokból gazdasági csodát fog teremteni.
