2011. augusztus 21., vasárnap

L’AMANTE DEL VAMPIRO (1960)

Renato Polselli, olasz


A BLACK SUNDAY-t nem kell bemutatni, a MILL OF THE STONE WOMEN-ről már regéltem, de volt egy harmadik 1960-as keltezésű, a két alapműnénél jóval kevésbé ismert euro-csecsebecse is, amit hiba lenne figyelmen kívül hagyni, ha az olasz horror kezdeteiről beszélünk. A hazájában Mario Bava etalonjánál pár hónappal előbb (!) bemutatott L’AMANTE DEL VAMPIRO nemcsak az első igazi olasz vámpírfilm volt, de a néhányunk számára oly kedves másodvonalbéli cinema deliria all'Italia is itt teszi meg az első tánclépéseit.


A két és fél évtizedig beváltható recept egyszerűnek hangzik: végy egy nemzetközi sikert - jelen esetben a Hammer Drakuláját –, adj hozzá a megszokottnál több erotikát és/vagy erőszakot, szerződtess le néhány kalandvágyó színészt és könnyűvérű színésznőcskét. Ha minden jól megy, a kecske (néző) is jól lakik és a káposzta (bevétel) is megmarad.


A filozófia szakos provokatőr, Renato Polselli (REVELATIONS OF A PSYCHIATRIST ON THE PERVERSE WORLD OF SEX – ihaj!) mellett Ernesto Gastaldi, az olasz zsánerfilmet széltében-hosszában meghatározó forgatókönyvíró a kulcsfigurája ennek a szerény, de úttörő - na jó, inkább csak kisdobos -  jelentőséggel bíró műnek.
A majdani gótikus horror (WHIP AND THE BODY, L'ORRIBILE SEGRETO DEL DR. HICHCOCK) és giallo-specialista (Sergio Martino krimijei) Gastaldit azzal a feladattal bízták meg, hogy az Itáliában is rendkívül sikeres DRACULA ’58 nyomán írjon valami hasonló vámpírtörténetet. Első hivatalos filmforgatókönyvét jegyezvén a lehető leglátványosabb módon akart eltávolodni a Hammer féle változattól – ez olyannyira jól sikerült, hogy a nyílvánvaló áthallások ellenére Gastaldi rémületének alaphangulata teljesen más tészta, mint az angol minta. Üdvözlünk a spagetti-gótika világában:


A helyi uradalom egyik cselédjét egy fekete szerelésben (giallósan?) lopakodó vámpír becsteleníti meg, ő már a harmadik áldozat ebben az évben. Az elalélt lányt a közelben lakó doktor házába viszik, ahol történetesen egy tánckar is el van szállásolva. Az eset iránt kiváncsiskodó balerináknak a doktor elmeséli a vérszívók legendáját: a szemünk előtt megelevenedik a vadregényes múlt... mármint a lelki szemeink előtt, ugyanis drágán megvalósítható flashback helyett egyetlen színész és néhány elkerekedett szempár közreműködésével van letudva a kötelező eredettörténet, 


...és még egy "szexi" táncjáték előadására is jut idő!


Az erdőben eltévedt táncos lábú fiatalok a helyiek által rettegett kastélyban találnak menedéket a vihar elől. Az őket teára invitáló, szigorú arcvonású  Alda grófnő és annak 400 éves képmása a falon azt sugallja, hogy Drakula női változatához, esetleg Báthory Erzsébet egyik reinkarnációjához van szerencsénk, ám ez csak részben bizonyul igaznak. Gastaldi thrilleres szerepcserét eszközölve Hermant, a kastély szolgáját teszi meg fővámpírnak, ő az, aki éjjelente a szomszédos faluban portyázik. A tea felszolgálása után – szörnyalakot öltve - rá is cuppan az egyik balerinára, míg a grófnő titokban randevút kér a társaság férfi tagjától.


Herman évszázadokkal ezelőtt fertőzte meg Aldát a vámpírkórsággal, és azóta is szerelemtől fűtve dominálja egykori úrnőjét. A vérszomjas állapotában ocsmánysággá változó férfi a fiatal nők vérét saját testén keresztül adja tovább a mások kóstolgatásától eltiltott grófnőjének –  morbid szeretlek/gyűlöllek kapcsolatuk Renato Polselli hetvenes évekbeli pszichoszex őrületeinek a tükrében nyeri el logikáját.


Ezekben a gyakorta cenzúrázott vagy be sem mutatott opuszokban (DELIRIO CALDO, MANIA, OBSCENITY, THE REINCARNATION OF ISABEL) az itt még úgy-ahogy meglévő narratíva koherenciája végleg köddé foszlik, s helyét átveszi a súlyos komplexusokkal leterhelt főszereplő (általában egy egoista, szadista hajlamú férfi) demenciáját tükröző pszichedélikus/szürreális szexhorrorjelenetek lázálomszerűen összefüggéstelen sorozata. Na ezt olvasd el mégegyszer, vagy fedezzük fel a beállítás és a DELIRIO CALDO plakátja közti szubverzív összefüggést:


Az öröklét kiváltságát csak magának és élettársának tartogató Herman tehát a Polselli-pszichopaták tárházát gazdagítja, egy olyan ego-vámpír, aki saját kezüleg (vagyis fogilag) vámpirizált áldozatát is képes kiásni a sírból, hogy karót szúrva annak szívébe az többé ne térhessen vissza.
Az Én világomban Én vagyok, 
és Én is leszek az egyetlen úr!”. 
A vámpírságára féltékeny vámpír mindenesetre érdekes olvasata a mítosznak.


Ehhez szorosan illeszkedik a film másik tetten érhető vonása, a szexuális frusztrációból fakadó benső konfliktus és a test fizikai értelemben vett megbomlásának explicit "árukapcsolása". Ez már kezdetektől fogva (az 1957-es I VAMPIRI) a testiséget zászlajára tűző olasz horror - ideértve a giallót is - egyik meghatározó rögeszméje, egészen a végállomást jelentő kannibál- és zombifilmekig, melyekben a testet már frusztrálni sem kellett, bomlott az magától.
A L'AMANTE korabeli megfelelőjére a vele párhuzamosan kivirágzó latin-amerikai gótikusokban lelhetünk, Chano Urueta EL BARÓN DEL TERROR (BRAINIAC) című, a sci-fit a vámpírtematikával összekutyuló el bizarro mesterműve például egy Hermanhoz hasonlóan elfajzott vérszopót vonultat fel.

Brainiac akcióban (EL BARÓN DEL TERROR - 1961)

A mexi-horrorokra emlékeztető produkcióba kétségkívül nem fektettek bele túl sok lírát (értsünk ezen pénzt vagy irodalmiságot), fekete-fehér, expresszionista képi világa azonban kimunkáltságról árulkodik, a belefektetett nők valami szentségtelenül érzékien vannak fotografálva ---


Talán az egyik leghatásosabb képsor a film elején „elhalálozott” cseléd temetése. Igaz ugyan, hogy a koporsóban fekvő lány szemszögéből felvett jelenet az 1932-es VAMPYR felejthetetlen álomszekvenciáját játssza újra, de az olasz gótika fénykorából úton-útfélen idézgető DELLAMORTE DELLAMORE már konkrétan ennek a VAMPIRO-nak a képeit homázsolja kameramunkájával.



Polselli balerina-horrorja bizonyos tekintetben a SÓHAJOK előképe is. A rémmesevilág illúzióját, az „időnkívüliséget”  - hasonlóan Argento barokkos tánciskola-mikrokozmoszához – ez a hatvanas években, tehát elvileg kortárs közegben játszódó film  úgy teremti meg (akarva vagy akaratlanul, ez most mindegy), hogy kizárólag a városból érkezett szereplőinek ad korának megfelelő karaktert, körülöttük minden és mindenki egy másik századot idéz meg, azokat a pre-modern időket, amikor a boszorkányok, vámpírok és egyébb természetfelettiségek még kellő létjogosultsággal rendelkeztek.


A varázslatot a történetbe kétszer is szűk tornadresszben betáncikáló lányok törik meg (különösen az első, klasszikus balettből hirtelen burlesque-be váltó intermezzo hat kijózanítólag), egy olcsó vaudeville tulajdonságával ruházva fel (vagy inkább le) a gótikát. Ezzel a manőverrel - mely bizonyára fontos szerepet játszhatott a közönségsikerben - az olasz gótikus horror "opportunista szexploitation" spektruma is le van fedve (lásd BLOODY PIT OF HORROR).


A nézőszám két "folytatást" generált: L’ULTIMA PREDA DEL VAMPIRO (Piero Regnoli - THE PLAYGIRLS AND THE VAMPIRE) és a LA STRAGE DEI VAMPIRI (Roberto Mauri - SLAUGHTER OF THE VAMPIRES).


Az 1960-62 között készült vámpír-trió közös nevezőjeként a pihegő dekoltázsokkal teli fekete-fehér képi világ és az első kettőben vámpírt, az utolsóban főhőst alakító Walter Brandi jelölhető meg. A STRAGE angol verziójában hangzik el a következő, halhatatlan Drakula-aranyköpés:

Hurry, my life is at stake!