Renato Polselli, olasz
A BLACK SUNDAY-t nem kell bemutatni, a MILL OF THE STONE WOMEN-ről már regéltem, de volt egy harmadik 1960-as keltezésű, a két alapműnél jóval kevésbé ismert euro-csecsebecse is, amit hiba lenne figyelmen kívül hagyni, ha az olasz horror kezdeteiről beszélünk. A hazájában Mario Bava etalonjánál pár hónappal előbb (!) bemutatott L’AMANTE DEL VAMPIRO nemcsak az első igazi olasz vámpírfilm volt, de a néhányunk számára oly kedves másodvonalbéli cinema deliria all'Italia is itt tette meg az első tánclépéseit.
A két és fél évtizedig beváltható recept egyszerűnek hangzik: végy egy nemzetközi sikert - jelen esetben a Hammer Drakuláját –, adj hozzá a megszokottnál több erotikát és/vagy erőszakot, szerződtess le néhány kalandvágyó színészt és könnyűvérű színésznőcskét. Ha minden jól megy, a kecske (néző) is jól lakik és a káposzta (bevétel) is megmarad.
A filozófia szakos provokatőr, Renato Polselli (REVELATIONS OF A PSYCHIATRIST ON THE PERVERSE WORLD OF SEX – ihaj!) mellett Ernesto Gastaldi a kulcsfigurája ennek a szerény, de úttörő - na jó, inkább csak kisdobos - jelentőséggel bíró műnek.
A majdani gótikus horror és giallo-specialista Gastaldit azzal a feladattal bízták meg, hogy az Itáliában is rendkívül sikeres DRACULA ’58 nyomán írjon valami hasonló vámpírtörténetet. Első hivatalos filmforgatókönyvét jegyezvén a lehető leglátványosabb módon akart eltávolodni a Hammer féle változattól – ez olyannyira jól sikerült, hogy a nyilvánvaló áthallások ellenére Gastaldi rémületének alaphangulata teljesen más tészta, mint az angol minta. Üdvözlünk a spagettigótika világában:
A majdani gótikus horror és giallo-specialista Gastaldit azzal a feladattal bízták meg, hogy az Itáliában is rendkívül sikeres DRACULA ’58 nyomán írjon valami hasonló vámpírtörténetet. Első hivatalos filmforgatókönyvét jegyezvén a lehető leglátványosabb módon akart eltávolodni a Hammer féle változattól – ez olyannyira jól sikerült, hogy a nyilvánvaló áthallások ellenére Gastaldi rémületének alaphangulata teljesen más tészta, mint az angol minta. Üdvözlünk a spagettigótika világában:
A helyi uradalom egyik cselédjét egy fekete szerelésben (giallósan?) lopakodó vámpír becsteleníti meg, ő már a harmadik áldozat ebben az évben. Az elalélt lányt a közelben lakó doktor házába viszik, ahol történetesen egy tánckar is el van szállásolva. Az eset iránt kíváncsiskodó balerináknak a doktor elmeséli a vérszívók legendáját: a szemünk előtt megelevenedik a vadregényes múlt... mármint a lelki szemeink előtt, ugyanis drágán megvalósítható flashback helyett egyetlen színész és néhány elkerekedett szempár közreműködésével van letudva az eredettörténet,
és még egy szexi táncjátékra is jut idő!
Az erdőben eltévedt táncos lábú fiatalok a helyiek által rettegett kastélyban találnak menedéket a vihar elől. Az őket teára invitáló, szigorú arcvonású Alda grófnő és annak 400 éves képmása a falon azt sugallja, hogy Drakula női változatához, esetleg Báthory Erzsébet egyik reinkarnációjához van szerencsénk, ám ez csak részben bizonyul igaznak. Gastaldi thrilleres szerepcserét eszközölve Hermant, a kastély szolgáját teszi meg fővámpírnak, ő az, aki éjjelente a szomszédos faluban portyázik. A tea felszolgálása után szörnyalakot öltve rá is cuppan az egyik balerinára, míg a grófnő titokban randevút kér a társaság férfi tagjától.
Herman évszázadokkal ezelőtt fertőzte meg Aldát a vámpírkórsággal, azóta szerelemtől fűtve dominálja egykori úrnőjét. A vérszomjas állapotában ocsmánysággá változó férfi a fiatal nők vérét saját testén keresztül adja tovább a mások kóstolgatásától eltiltott grófnőjének – morbid szeretlek/gyűlöllek kapcsolatuk Renato Polselli hetvenes évekbeli pszichoszex őrületeinek a tükrében nyeri el logikáját.
Ezekben a gyakorta cenzúrázott vagy be sem mutatott opuszokban (DELIRIO CALDO, MANIA, OBSCENITY, THE REINCARNATION OF ISABEL) az itt még úgy-ahogy meglévő narratíva koherenciája végleg köddé foszlik, s helyét átveszi a súlyos komplexusokkal leterhelt főszereplő (általában egy szadista hajlamú, egoista férfi) demenciáját tükröző pszichedélikus/szürreális szexhorrorjelenetek lázálomszerűen összefüggéstelen sorozata. Na, ezt olvasd el még egyszer, vagy fedezzük fel együtt a beállítás és a DELIRIO CALDO plakátja közti szubverzív összefüggést:
Az öröklét kiváltságát csak magának és élettársának tartogató Herman tehát egy olyan ego-vámpír, aki saját kezűleg (fogilag) vámpirizált áldozatát is képes kiásni a sírból, hogy karót szúrva szívébe az többé ne térhessen vissza.
Ehhez szorosan illeszkedik a film másik tetten érhető vonása, a szexuális frusztrációból fakadó benső konfliktus és a test fizikai értelemben vett megbomlásának explicit "árukapcsolása". Ez már kezdetektől fogva (az 1957-es I VAMPIRI) a testiséget zászlajára tűző olasz horror egyik meghatározó rögeszméje, egészen a végállomást jelentő kannibál- és zombifilmekig, melyekben a testet már frusztrálni sem kellett, bomlott az magától.
A L'AMANTE korabeli megfelelőjére a vele párhuzamosan kivirágzó latin-amerikai gótikusok között turkálva lelhetünk. Chano Urueta EL BARÓN DEL TERROR (BRAINIAC) című, a sci-fit a vámpírtematikával összekutyuló el bizarro mesterműve például egy Hermanhoz hasonlóan elfajzott vérszopót vonultat fel. A mexi-horrorokra emlékeztető produkcióba kétségkívül nem fektettek bele túl sok lírát (értsünk ezen pénzt vagy irodalmiságot), fekete-fehér, expresszionista képi világa azonban kimunkáltságról árulkodik, a belefektetett nők valami szentségtelenül érzékien vannak fotografálva ---
„Az Én világomban Én vagyok,
és Én is leszek az egyetlen úr!”
A vámpírságára féltékeny vámpír érdekes olvasata a mítosznak.
Ehhez szorosan illeszkedik a film másik tetten érhető vonása, a szexuális frusztrációból fakadó benső konfliktus és a test fizikai értelemben vett megbomlásának explicit "árukapcsolása". Ez már kezdetektől fogva (az 1957-es I VAMPIRI) a testiséget zászlajára tűző olasz horror egyik meghatározó rögeszméje, egészen a végállomást jelentő kannibál- és zombifilmekig, melyekben a testet már frusztrálni sem kellett, bomlott az magától.
A L'AMANTE korabeli megfelelőjére a vele párhuzamosan kivirágzó latin-amerikai gótikusok között turkálva lelhetünk. Chano Urueta EL BARÓN DEL TERROR (BRAINIAC) című, a sci-fit a vámpírtematikával összekutyuló el bizarro mesterműve például egy Hermanhoz hasonlóan elfajzott vérszopót vonultat fel. A mexi-horrorokra emlékeztető produkcióba kétségkívül nem fektettek bele túl sok lírát (értsünk ezen pénzt vagy irodalmiságot), fekete-fehér, expresszionista képi világa azonban kimunkáltságról árulkodik, a belefektetett nők valami szentségtelenül érzékien vannak fotografálva ---
Talán az egyik leghatásosabb képsor a film elején „elhalálozott” cseléd temetése. Igaz ugyan, hogy a koporsóban fekvő lány szemszögéből felvett jelenet az 1932-es VAMPYR felejthetetlen álomszekvenciáját játssza újra, de az olasz gótika fénykorából úton-útfélen idézgető DELLAMORTE DELLAMORE már konkrétan ennek a VAMPIRO-nak a képeit idézi kameramunkájával.
Polselli balerina-horrorja bizonyos tekintetben a SÓHAJOK előképe is. A rémmesevilág illúzióját, az „időnkívüliséget” - hasonlóan Argento barokkos tánciskola-mikrokozmoszához – ez a hatvanas években, tehát elvileg kortárs közegben játszódó film úgy teremti meg, hogy kizárólag a városból érkezett szereplőinek ad korának megfelelő karaktert, körülöttük minden és mindenki egy másik századot elevenít fel, azokat az időket, amikor boszorkányok, vámpírok és egyéb természetfelettiségek még kellő létjogosultsággal rendelkeztek.
A varázslatot kétszer is megtörik a történetbe szűk tornadresszben betáncikáló lányok, különösen az első, klasszikus balettből hirtelen burlesque-be váltó intermezzo hat kijózanítólag. Ezzel a manőverrel - mely bizonyára fontos szerepet játszhatott a közönségsikerben - az olasz gótikus horror "opportunista szexploitation" spektruma is le lett fedve (lásd BLOODY PIT OF HORROR).
A nézőszám két folytatást szült: L’ULTIMA PREDA DEL VAMPIRO (THE PLAYGIRLS AND THE VAMPIRE) és a LA STRAGE DEI VAMPIRI (SLAUGHTER OF THE VAMPIRES).
Az 1960-62 között készült vámpír-trió közös nevezője a pihegő dekoltázsokkal teli fekete-fehér képi világ és az első kettőben vámpírt, az utolsóban főhőst alakító Walter Brandi. A STRAGE angol verziójában hangzik el a következő, halhatatlan Drakula-aranyköpés:
Az 1960-62 között készült vámpír-trió közös nevezője a pihegő dekoltázsokkal teli fekete-fehér képi világ és az első kettőben vámpírt, az utolsóban főhőst alakító Walter Brandi. A STRAGE angol verziójában hangzik el a következő, halhatatlan Drakula-aranyköpés:
Hurry, my life is at stake!
