2018. június 19., kedd

CHICKEN AND DUCK TALK (1988)

Clifton Ko, 香港


A hetvenes években Michael Hui színész-író-rendező-standup komikus népszerűsége a szintén a Golden Harvest stúdióval szerződésben álló Bruce Lee-jével vetekedett a hongkongiak körében. A kapitalizmus kihívásaival küszködő frusztrált átlagember szatirikus vénájú krónikása néhány feledhetőbb darab után - immáron független filmkészítőként - ezzel a filmmel tért vissza régi formájához. Hovatovább a CHICKEN AND DUCK TALK "turista" szemmel talán a legjobbja mind közül, egy olyan univerzális kantovígjáték, ami bárhol képes a mosolyfakasztásra a világon, ahol van/volt McDonalds vagy City Grill.


Hui egy pekingi kacsára specializált kis éttermet vezet valahol a város nem túl előkelő negyedében. A berendezés koszos, a személyzet udvariatlan, a hanyag nemtörődömséggel felszolgált ételben nem ritka vendég egy-egy csótány. Az alkalmazottainak alulfizetésén túl Hui egyetlen fegyverténye, hogy titkos receptje alapján igazán ízletes kacsasültet tud előállítani, de ez a helyi Népegészségügyi Hivatal ellenőreit nem hatja meg. A világéletében garasbaszó konyhafőnökre hamarosan óriási kihívás vár: a szemközti épületben amerikai stílusú, ultramodern rántottcsirkés gyorsétterem nyílik.


Ugyan a történetben nem harcművészek mérkőznek meg egymással, a forgatókönyv alapját képező sémában kungfu film alakja rajzolódik ki: a változó világról makacsul tudomást nem vevő főhős a "régi iskola" képviselője, vele szemben megnyílik a külföldi befolyás alatt álló "új iskola", aminek kíméletlen menedzserét (a legendás Shaw Bros. színész, Ku Feng!) Japánban képezték ki. Tradíció és progresszió egyenlőtlen feltételek közt zajló összecsapása megannyi humoros jelenetet szül, de a hangulat akkor hág igazán a tetőfokára, amikor Hui végső kétségbeesésében megpróbálja a maga sóher módján leutánozni a konkurencia stílusát és módszereit. A tévéreklámra tett próbálkozása vagy a házilag összetákolt kacsajelmez a CBA történetének legvidámabb pillanataival vetekszik.


A Hui-klasszikusok (THE PRIVATE EYE, THE CONTRACT, SECURITY UNLIMITED mesterhármas) lényegében szkeccsekből álltak össze - ezen a recepten a CHICKEN sem változtatott érdemben, de a történetmesélés terén már szofisztikáltabb képet mutat. Hui figurájának munkahelyi és privát (feleség, gyerek, anyós) élete példás módon lett egybeszőve, Clifton Ko, a Cinema City berkeiből érkezett fiatal rendező üresjáratokat mellőzve, jó tempóban dirigálja le a filmet. Az örök balfácán szerepét játszó öcs, Ricky Hui most sem hiányozhat, a harmadik testvér, a jóképű Sam Hui viszont csak egy cameo erejéig ugrik be, ünnepélyes keretek között kimondja a film címét, majd saját celeb mivoltát karikírozva elhajt Ferrarijával. A CHICKEN AND DUCK TALK-ban ő nem is találná a helyét - ez a szánalmasok fiesztája.


-------------------------------
A DVD borítójára is rákerült eredeti filmplakátot külön élvezet közelebbről szemrevételezni. Yuen Tai Yung, az 1975-92 közti "aranykorban" dolgozott grafikus a hongkongi mozi vidám, dinamikus arculatát kézzel festett plakátjain keresztül két évtizeden át közvetítette a lakosság felé, ismeretlenül is bevésve magát a város (és a HK-filmrajongók) kollektív emlékezetébe. Fő megrendelői  a Golden Harvest és a Cinema City stúdiók voltak, de dolgozott a Shaw Brothers-nek is, amikor a nyolcvanas években sztárkarikatúrái elengedhetetlen részeivé váltak a vígjátékok reklámkampányainak. Nemrég kiállítása nyílt Hong Kongban, valamint egy egész estés dokumentumfilmet is szenteltek neki.


2018. június 6., szerda

SOMETIMES AUNT MARTHA DOES DREADFUL THINGS (1971)

Thomas Casey, USA

Ismét egy csiszolatlan gyémánt a hetvenes évek elejéről, amit oda lehet állítani a THE KILLING KIND, a THE BABY vagy a THE CANDY SNATCHERS mellé. Látjátok feleim: ha a korszak szeméttelepén elég mélyre leásunk, még mindig várhatnak meglepetések. 


A cím matróna-thrillert (BABY JANE és társai) sejtet, ami részben beigazolódik, csak adjunk hozzá egy gender-csavart és dupla adag LSD-t. Valójában műfajilag elég nehéz egyértelműen meghatározni - mondjuk legyen bűnügyi queer/camp vígjáték, amit pszicho-horrorba mártott konyhakéssel próbáltak izgalmassá tenni ezek a floridai jóemberek. A helyi exploitation színtér meghatározó alakjával, Herschell Gordon Lewis-zal való párhuzam abban mutatkozik meg, hogy beraktak a filmbe egy véres, minden határon túl menő jelenetet. A DVD kópiáján csak roncsolva látható, szó szerint szétszakad a celluloid, mintha a savkúrából észhez tért készítők saját maguk vágták volna ki az utolsó pillanatban.


A rendőrségi körözés elől a két kisstílű ékszertolvaj Miami takaros kertvárosában húzza meg magát, miután elkövettek egy balhét Baltimore-ban. Baltimore... Csak nem kacsintás Baltimore fenegyereke, a polgárpukkasztó szellemiségben rokon John Waters felé? Az idősebb Paul nőnek van öltözve (Ed Wood ölni tudott volna ezért a szerepért), míg a fiatalabb Stanley semmirekellő hippiként fűzi a környékbeli csajokat. A furcsa pár domináns "matrónájának" sikerült elhitetnie "gyermekével", hogy ő a felelős egy korábban elkövetett gyilkosságért, pedig a napnál is világosabb, hogy kettejük közül Márta néni az elmebeteg gyilkos, aki azonnal Norman Bates-üzemmódba kapcsol, ha Stanley egy lánnyal merészel hazaállítani. 


Bár Pault a körülmények tették transzvesztitává ("azt hiszed, örömmel hordom ezeket a göncöket?"), a négy fal közt is szigorú asszonyságként viselkedő karakter minden jel szerint eleve egy posszesszív homoszexuális, akit legalább annyira vezérel a féltékenység, mint a lebukástól való félelem. Persze Stanley sem a józanság mintapéldánya, az ő drogokban áztatott agya annyira el lett cseszve, hogy idegrohamot kap, ha ágyba kerül egy lánnyal. És ilyenkor Márta néni borzalmas dolgokat művel. A történetbe befigyel egy utcáról felszedett fószer, aki nem biztos, hogy az, akinek mondja magát, és a szemközt lakó szomszédok: egy fiatal ápolónő és terhes anyja, annak a bizonyos sokk-jelenetnek a majdani elszenvedője.


A  lényegében egy családi házban és annak környékén játszódó film teátrális jellege egyáltalán nem válik fárasztóvá, pedig másfél órán át azt kell néznünk, ahogy két szociopata lúzer egymással civakodik, akár a legpitiánerebb dolgokon (a "vágasd le a hajad!" külön kis fejezetet kap). A jó ritmusérzékkel megírt szövegkönyv mellett a két főszereplőt illeti dicséret. A hippit alakító Wayne Crawfordra aránylag szép, hosszú színészi karrier vár, Márta néni esete viszont kész rejtély: ki ez az Abe Zwick és miért van csak egyetlen kreditje az Imdb-n? Ezennel átnyújtok neki egy Deliria-különdíjat 'ujjal mutogatás' kategóriában.


Thomas Casey író-rendező szintén egy "one (non)hit wonder", elképzelésem szerint őt visszavitték abba az elmegyógyintézetbe, ahonnét kiszökött. Több jelenetnél szembeötlik, hogy gyorsítást alkalmazott, azt viszont már lehetetlen eldönteni, hogy a módszerrel burleszk-hatásra törekedett, vagy egyszerűen így akart lefaragni a játékidőből (ami a maga 95 percével még mindig hosszúnak számít egy exploitationnél). A vége fele magasabb fokozatba kapcsolt őrületről úgymond lekerül a paróka, úgy rohanunk a falnak, ahogy a vietnami háború idején készült legjobb grindhouse filmekben volt szokás. A sorsszerűen bekövetkező befejezés különös szomorúsággal tölti meg ezt a bizarr „komédiát”, melyet elsősorban neked ajánlok. Igen, te féleszű, NEKED!

2018. május 30., szerda

SADOMANIA (1980)

Jess Franco, spanyol-NSZK


A videofilm másolását, sokszorosítását és nyilvános bemutatását a törvény tiltja! Üdvözlünk a Hacienda Blancában, te kis kurva ---


A Franco-életmű csinos kis szeletét kitevő nőibörtönös erotika egyik korábbi példányáról már esett szó itt a Delirián, ez volt a GRETA - HAUS OHNE MÄNNER. A hasonló Ilsa-parafrázisként előadott SADOMANIA – A SZENVEDÉLY POKLA közelebb állhat szívünkhöz, hiszen 1989 környékén a Hungarovideo az „e műfajban magyarul először megjelenő” (borítószöveg) filmet leszinkronizálta és piacra dobta. A rendszerváltás óta eltelt évtizedek dacára a magyarul megszólaló SADOMANIA még mindig képes meglepetést okozni, most elsősorban azzal, amit nem láthatunk benne. Egyetlen öt perces jelenetsorról van szó, amely amellett, hogy a morális határok átlépéséből sportot űző spanyol rendező eme filmjéhez kitalált legperverzebb ötletét tartalmazza, „művészileg” – fényképezés, zene, rendezés – is kiemelkedik a száz percből. És kivágták, hogy a kutya vigye el!  


Az olasz erotikus képregények által ihletett mediterrán nőibörtön-szigeten mindenki – beleértve a smasszereket is – félmeztelenül, szűkre szabott farmer rövidnadrág/westerncsizma egyenruhában tölti sanyarú napjait. A "rehabilitációs tábor" szadomániás, biszexuális igazgatónője (a fekete bőrű, transzszexuális Ajita Wilson – telitalálat magyar hangja Pálos Zsuzsa) a csinosabb foglyokat vagy eladja a tengerparti kuplerájba, vagy a sziget kormányzójának a rendelkezésére bocsátja egy kis délutáni rekreációs embervadászat-program keretében (a COUNTESS PERVERSE után ismét egy áterotizált MOST DANGEROUS GAME homázs Francótól). Az impotenciával megvert kormányzó fényűző kastélyában él nem kevésbé perverz hajlamú feleségével - a katonai diktátorok divatja szerint felöltöztetett karakter szinte kiprovokálja azt az olvasatot, miszerint a SADOMANIA tulajdonképpen színpadiasan túltolt paródiája egy totalitárius rendszernek, talán éppen annak, ami miatt a rendező kénytelen volt ideiglenesen elhagyni szülőhazáját.


Franco (tábornok) halála után ismét hazai pályán forgatott filmben a kontroll nélkül uralkodó rezsim szabadon kiélheti a maga válogatott perverzióit a libertáriusokon, miközben odakint egy füves cigi elszívásáért börtönbüntetés jár. Franco (Jess) volt annyira intelligens trashfilmes, hogy tisztában legyen az anyag komolyanvehetetlenségével, a WIP-filmekre jellemző atrocitáshalmazt humorral lazította fel. Például úgy, hogy önmaga alakítja a bordélyház homokos tulajdonosát, aki szabadidejében romantikus novellákat olvasgat és szeretőjével hempereg az ágyban (Ajita szakállas négernek maszkírozva!). Az egyik megkínzott lány halálakor hangzik el a következő, kabaréba illő párbeszéd: 
-Az a nap jut eszembe, amikor Gizi meghalt… 
-A rokonod volt?
-Nem, a kedvenc tehenem.

A SADOMANIA persze nem kimondott komédia, átélhető drámaként végképp nem működik, az úton-útfélen bekövetkező leszbo és hetero ágyjelenetek legalább fél órával hosszabbítják meg a „rendes” játékidőt, mely alatt, csak úgy mellékesen, egy frissen megházasodott férj próbálja kiszabadítani ártatlanul bebörtönzött feleségét. A főként szőke, germán tenyészetből hozatott lányokat közszemlére tévő erotikába az a színfalak mögül átszivárgó morbid gondolat csúfít bele, hogy Ajita személyében egy férfiból nővé operált szexbombát ujjaznak meg premier plánban (az egyetlen jelenet, ami átcsúszik hardcore-ba). No meg ott az a bizonyos kimaradt rész, a mű perversus maximusa, mely végre megcsodálható a Blue Underground DVD-jén. "Tudom, hogy amit csinálunk az embertelen. De rohadtul nem érdekel." A filmet záró mondat akár az ikonoklaszta rendező akkori hitvallása is lehetne. A pornószerepeket is elvállaló Ajita különleges kisugárzású jelenlétét Franco a következő évben bemutatott MACUMBA SEXUAL-ban használta ki újfent.

2018. május 5., szombat

VHS-archívum: Én, Tonya


"It’s a shame Tonya Harding had to give up her day job, as there’s little to recommend her bigscreen debut in “Breakaway” - Variety

A kazettát Nicroeg húzta elő a feledés homályából.
Köszönjük!

2018. április 1., vasárnap

"Ez egy love story" - Fred Dekker borzalmas éjszakája

Kőkemény nyolcvanas éveket akartok? Első kézből? Íme egy interjú a korszak utólag emblematikusnak nevezhető scifihorrortinivígjátékának, a NIGHT OF THE CREEPS-nek az író-rendezőjével. Forrás: Mad Movies, 1986 november.


A NIGHT OF THE CREEPS az első rendezése, de a HOUSE stáblistáján is feltűnik a neve, mint az eredeti történet írója. Hogyan került munkakapcsolatba ezzel a filmmel?

Tegyük sorrendbe a dolgokat. Mindig is filmbolond voltam. Amíg az osztálytársaim kint játszottak, én otthon maradtam olyan filmeket nézni, mint a FRANKENSTEIN MEETS THE WOLF MAN vagy a PLAN 9 FROM OUTER SPACE. Miután egyhuzamban kétszer megnéztem a CÁPÁt, eldöntöttem, hogy olyan akarok lenni, mint az a fickó, aki csinálta: filmrendező. Később, amikor egyetemre jelentkeztem, se a USC, se a UCLA filmes szakára nem vettek fel. A véletlennek köszönhetően összebarátkoztam olyanokkal, akik oda jártak, köztük Ethan Wileyval. Egy nap szüleim viktoriánus stílusban épült házánál töltöttük az időt, és megszállt az ihlet. Kint álltunk a lépcsőfeljárón, ránéztem a házra és mondtam Ethannek: Megvan! A legegyszerűbb, legnyilvánvalóbb filmötlet, ami valaha eszembe jutott: egy fickó az elején bemegy egy házba, a végén meg kijön onnan. És a kettő között van 85 perc, amit megtölthetsz a világ legfélelmetesebb dolgaival. Az lesz a címe: A ház. Tök egyszerű: egy ember, egy épület, az egész fekete-fehérben leforgatva, két dollárból.


Már csak meg kell kérni a szüleinket, hogy az idén kicsivel hamarabb menjenek el vakációra.

Pontosan! Lefirkantottam néhány oldalt, aztán Ethan a segítségemmel megfogalmazta az első változatot. A HOUSE végleges forgatókönyve főképpen az ő ötleteit tükrözi. Az én elképzelésem szerint a történet egy Vietnamból visszatért veteránról szólt volna, akit egy olyan cselekedet emléke kísért, amit nem szabadott volna elkövetnie. A filmben a haldokló katonatárs arra kéri a főszereplőt, hogy végezzen vele, amit ő megtagad. Az én változatomban megteszi, mert nem bírja nézni legjobb barátja szenvedését. Később a lelkiismeretfurdalásával kell megbirkóznia. Gyötri a bűntudat, elkezd inni, váliumot szed, tönkremegy a házassága, az egész élete a szakadék szélére kerül. Egy meggyötört karakterként írtam le, olyan szerep, amit Robert De Niro vagy James Woods játszhatna el. Bezárkózik a házba és szembeszáll a belső démonaival. A végén győztesként kerül ki, de nem azért, mert megnyerte a csatát a kísértetekkel szemben, hanem mert megoldotta a saját lelki konfliktusát. Ez sokkal lélektanibb, mélyebb, és tízszer olyan intenzív. Erre csináltak belőle valami könnyed dolgot, ami teljesen kommersz és ártalmatlan.


Mennyi időt töltött el a NIGHT OF THE CREEPS megírásával?

Az első mondat és az utolsó pont között egy hét telt el. Határidőt tűztem ki magamnak: ha a hetedik napra nem végzek vele, hagyom az egészet a fenébe.

Ellentétben Istennel, aki a hetedik napon megpihent.

Sok példaképem van, de Isten nem tartozik közéjük.

A mindenhatóságnak pedig megvan a jó oldala.

Most, hogy mondja, a rendezői szakma áll a legközelebb az isteni jelleghez.

Azt hiszem, megtaláltuk ennek az interjúnak a vezérfonalát.

Jaj, ne... Legalább nem angolul kerül nyomtatásba, úgyhogy egyik ismerősöm sem fogja tudni elolvasni. Nem tudom, köze van-e a tudatalattimhoz, vagy valami más súgja, de tényleg lehet valami igazság ebben a (rendező = Isten) dologban.


Miért kezdődik a CREEPS egy fekete-fehér flashbackkel?

Két fő gondolat motoszkált a fejemben. Először is meg akartam idézni azoknak a filléres horrorfilmeknek a stílusát, amiket az ötvenes években forgattak. Amikben kollégista leányzók kombinéban hallgatják Sam Cooke slágereit. Ez az időszak nosztalgikus érzéseket kelt bennem. Aztán fel akartam térképezni a NYOLCADIK UTAS A HALÁL által megkezdett utat. Adott egy emberi testben kifejlődő idegen életforma, én pedig továbbgondoltam, mi lehet a következő állomás egy ilyen parazita genetikai fejlődésében. A chestburster volt a kiindulópont; mellkas helyett a koponyát széttörve tör elő a testből. Ezúttal fejek robbannak szét. Az egész nagyon emlékeztet az ALIEN mellkasrobbantójára... Valójában szemérmetlen plágium.

Nevezzük "homázsnak".

Ez az, homázs. 



Tudja, amikor papírra vetettem a forgatókönyvet, pontosan tudtam, mit akarok majd látni. Aztán az eredmény a vásznon néhányszor tartogat meglepetéseket.

Azt mondják, minél inkább magunk elé képzeltük a forgatókönyvet, annál kevesebb az esélye annak, hogy a belőle készült film megfelel a várakozásainknak.

Ilyet még nem hallottam, de talán jobb is...

Ezt hívják Lovecraft-problémának. Figyeljen: "...a bestiális őrjöngés találkozott az emberi kicsapongással, s ez a démoni üvöltözés rikoltó eksztázisában tetőzött, amely úgy szaggatta szét foszlányokra a visszhangos éji erdőt, mintha pestisbűzös szélvihar tombolna a pokol bugyraiból." Félelmetes, nem? Na most fordítsa le képekre.

Hát igen. (Nevet) Ideális pillanat, hogy a speciális effektusokról kezdjünk beszélni. Ha hiszi, ha nem, David Miller maszkmesterre (Freddy Krueger maszkjának megalkotója - szerk.) a Fangoriában találtam rá. Rajongok azért a magazinért. Éppen lapozgattam, amikor megláttam azokat a zombikat, amiket David a NIGHT OF THE COMET-hez kreált. Azonnal megtetszett a munkája. Felhívtam Bob Martint, a Fangoria főszerkesztőjét, ő adta meg a telefonszámát. 


Beszéljen arról a filmről, amin éppen most dolgozik: THE MONSTER SQUAD.

Nem akarok sokat elárulni róla. Peter Hyams a producere, a trükköket Stan Winston felügyeli. A történet nagy vonalakban kissrácokról szól, akik alapítanak egy szörnyeknek szentelt klubot. Nagy meglepetésükre úgy hozza a sors, hogy az ez irányú tehetségüket hasznosítaniuk kell. Ez egy érzelmes kalandmese a jó és a rossz harcáról, meg a gyermekkorról.

Látja önmagát, ahogyan a fantasztikus filmek specialistájává válik?

Szeretnék... Várjunk csak, ez egy kétélű kérdés.

Szerintem is! Egyszerre kérdezi azt, hogy szeretne-e a műfajra szakosodni, meg azt, hogy látja-e magát arra ítélve, hogy ezen az úton kell majd folytatnia pályáját.

Azért csinálok fantasztikus filmeket, mert szeretem őket és mert azt merem kellő szerénységgel állítani, hogy a mostaniak se nem elég jók, se nem elég következetesek. Lehet, hogy a neveltetésemből adódik, de mindig is vonzott a horror és a sci-fi. Ezen a téren elég nagyok az ambícióim. A THE MONSTER SQUAD-dal, és kisebb mértékben a CREEPS-szel az a célom, hogy pozíciót szerezzek a műfajon belül. Az eredeti ötletem a HOUSE-hoz világos képet nyújt arról, mit akarok elérni. Ami a CREEPS-szet illeti, ha szeretjük, ha nem - utóbbival a gyártó TriStar stúdióra célzok -, számomra ez egy love story. A fiú meglátja a lányt, és azt mondja: őt akarom. Ha űrlényekkel és zombikkal kell élet-halát harcot vívnom ahhoz, hogy megszerezzem, hát legyen! Az utolsó jelenetet a mozibemutató előtt egy hónappal forgattuk le.


A TriStar szerint az én befejezésem elszabotálta a film összhatását. Arról szólt az egész, hogy a fiú találkozik a lánnyal, szembeszáll a zombikkal, és végül elnyeri a lány szívét. Az utolsó csók után jött volna fel a Vége felirat, ez lenne a logikus. Még ha saját magam forgattam is le az új befejezést, teljesen megtagadom; szerintem egy nagy nulla. Annak az alapelvnek mond ellent, hogy a veszély elhárítása után már nincs mit hozzáadni a látottakhoz, legfeljebb a vége főcímet. A stúdió túl szelídnek, ártatlannak találta a filmet - hát persze, hiszen ez egy szerelmi történet! Megállás nélkül hajtogattam nekik: nem akarok több szétrobbanó fejet látni, csak azt, hogy a lány meghívja az évzáró bálra a fiút. Ők meg: "Persze, persze, de ez egy horrorfilm."

Nem kérték Öntől, hogy azt a meghívót az évzáróra esetleg a zuhany alatt adhatná át a lány?

Szexjelenetet azt akartak, meg persze tusolóst is, én viszont nem. Szerencsére vannak olyan dolgok a CREEPS-ben, amiknek semmi közük a fantasztikumhoz, én pedig büszke vagyok rájuk.

Mint például?

Az a jelenet, amiben Tom Atkins nyomozója ül a lakásában. Egy régi Billie Holiday lemezt hallgat, iszik, cigizik, kísérti a múltja, azok az elkövetett hibák, amiket nem tudott jóvá tenni. Vannak felrobbanó koponyák, valahol a vásznon leszáll egy repülő csészealj, időről-időre megjelenik egy szörny, folyik a vér, de a lényeg máshol van, ott, ahol a dolgok a való életről szólnak. A CREEPS egyszerre komédia, bűnügyi krimi és dráma. A kedvenc filmjeim azok, amik mindezeket egyesítik. Ebben a tekintetben a CÁPA maga a tökély, hisztérikusan vicces és félelmetes. A legjobb filmek sosem színtiszta drámák vagy vígjátékok; felültetnek minket egy hullámvasútra, percről percre más és más érzelmi reakciókat váltanak ki belőlünk. 


Végezetül elmondaná olvasóinknak az életfilozófiáját, mit gondol az univerzumról, meg ilyenek.

Nem hiszem, hogy... Csak annyit kérnék azoktól az olvasóktól, akik még nem látták a NIGHT OF THE CREEPS-t, hogy telefonáljanak, küldjenek faxot vagy írjanak a TriStar felelőseinek és követeljék, hogy mindenhol vetítsék a filmet. Akik meg látták és tetszett nekik, azok is írjanak a TriStarnak és mondják el nekik. Én meg csak remélni tudom, hogy a film majd megérint vagy legalább elszórakoztat pár embert. Ők nekem írjanak, mert baromira szükségem van a biztatásra.

Fred Dekker a Delirián:
NIGHT OF THE CREEPS
THE MONSTER SQUAD

2018. március 22., csütörtök

CARAMELLE DA UNO SCONOSCIUTO (1987)

Franco Ferrini, olasz

Olasz nyelv kezdőknek
Giallo haladóknak

A PHENOMENA-tól nagyjából a THE CARD PLAYER-ig tartó időszakban Dario Argento társszerzőjeként tevékenykedő Franco Ferrini egyetlen rendezése - minő meglepetés - egy giallo, méghozzá - és most jön a valóban nem várt fordulat - női szempontból elbeszélt társadalmi drámába díszcsomagolva. Érdekes lenne első kézből megtudni, hogy ez miért tűnhetett annak idején jó húzásnak, de sajnos egyetlen témába vágó interjút sem találtam signore Ferrinivel. Maradnak a saját benyomások ---


A közeg számtalan olasz filmből lehet ismerős: gyengén megvilágított közpark kurvákkal, gépkocsikban köröző kuncsaftokkal, bokrok mélyén rejtőző kukkolókkal benépesítve. Az éjszakában kerékpáron (!) suhanó Kesztyűs Gyilkos Róma peremkerületének utcáin dolgozó prostituáltakra vadászik, fegyvere a jól bevált borotva, de hogy legyen valami nóvum is a dologban, ráadásként vágóhidakon használatos puskával közvetlen közelről az elejtett prédába lő. A rendőrség nyomozás gyanánt az örömlányokat kezdi el vegzálni, miközben a kliensek elmaradoznak. "Miért nem csinálják a piszkos munkát máshol?" - fejezik ki nemtetszésüket a környéken lakó Tisztes Állampolgárok. A társadalom nemtörődömségével, megvetésével szembesülve a lányok összefognak, és kezükbe veszik az... ügyet.


Az elfüstölt cigaretták számát tekintve alighanem rekordot döntő Cukorka egy idegentől többé-kevésbé beleillik azon újhullámos giallók sorába (NOTHING UNDERNEATH, LE FOTO DI GIOIA), melyek ráncfelvarrással próbálták életben tartani a szebb napokat látott olasz bűnügyi thrillert, legyen az külsőség (videoklipszerű esztétika) vagy értékrend (kozmopolita, emancipálódó euro-trash). Talán az alsó-felső szinten erkölcsi deficitben leledző korszellem diktálhatta, hogy a forgatókönyv szokatlan megértéssel viszonyuljon a prostitúció intézményéhez, mindenesetre az idegenektől cukorkát (pénzt) elfogadó, emiatt kiszolgáltatott helyzetben lévő szexmunkások iránt mutatott empátia elismerésre méltó, különösen egy olyan műfaj keretein belül, amelyik - ne szépítsük - előszeretettel degradálta le a szebbik nemet vágóhídra vonszolt áldozati bárányokká. "Hát állatunk vagyunk mi?" - utalnak a gyilkos által használt lőfegyverre.


A filmet tehát lehet értelmezni feminista giallóra tett kísérletként, férfiakat ide leginkább csak díszletelemként toltak be. A színésznő-primadonnák kórusa a darabot a tőlük telhető tehetséggel adják elő, amit viszont a Cinecittá legendája, Laura Betti rutinból bemutat a neki szánt öt percben, az a szakma magasiskolája. A produkciót hazai piacra szánhatták, legalábbis erre utal az olasz hangrögzítés alkalmazása. Hogy mégse maradjunk nemzetközi sztár illúziója nélkül, egy rövid közjáték erejéig felbukkan Harvey Keitel
kiköpött mása. Lehetőség szerint kerüljük a Sweets From A Stranger címen futó angol változatot; a neten fellelhető olasz tévé-rip amúgy is jobb minőségű.


Ferrininek a megelőző években nyilvánvalóan volt alkalma fogásokat ellesni Argentótól, és ezt  - a szintén Argento-munkatárs vágó, Franco Fraticelli közreműködésével - esetenként kamatoztatni is tudja; néhány jelenetsorra és az azok alatt hallható szintetizátorzenére az ugyanazon a környéken (a modern EUR-negyed) játszódó TENEBRE árnyéka vetül. Giallóként mégis meglehetősen problémás esettel van dolgunk, olyan gyári hibával, ami egy Argento fémjelezte műremekben sosem fordulhatna elő. Ahelyett, hogy a történet gerincét adó krimiszálra fókuszálta volna kameráját, a szerző olyannyira belefeledkezett humorral tupírozott szociodrámájába, hogy folyton folyvást átcsúszunk a tévésorozatok kisszerű eseményekből összeálló világába. A Jóban Rosszban Kurvák Közt epizódjaiban az aranyszívű madame koldusgyereket ebédeltet, a detektív suspense-jelenet kellős közepén próbál viszonyt kezdeményezni, a kezdő call-girl elsőre összejön egy Michele Placidóra hasonlító, jóképű idegennel (Gerardo Amato, nevezett színművész öccse!). Megint csak a korszellem: Olaszországban a kereskedelmi tévé átveszi az uralmat a mozi felett, és ezt már a mozifilmek sem tudják letagadni, főleg amelyiket a Berlusconi tulajdonában lévő Reteitalia társfinanszírozott.


A nem túlzottan véres, erotikusnak sem igazán mondható krimi műfaji becsületét a végkifejlet abszurditása menti meg, újfent bebizonyítva, hogy az olasz sorozatgyilkosok nem Occam borotvájával hadonásztak. Ha a giallóknál számít az, hogy ki a tettes, a játékidő előrehaladtával meg tudjuk-e egyáltalán tippelni az elkövető személyét, akkor bizony jár a plusz pont. A leleplezés láttán Stellával együtt mi is padlót fogunk, az azt követő orvosi diagnózis hallatán pedig az alkotók józan ítélőképességét vonhatjuk kétségbe. Mint a régi szép időkben. 
... Non Si Sevizia Un Paperino: higgyünk a szemünknek, az ott Paperino, azaz Donald kacsa, amint éppen fejbe lőni készül valakit. A kamera csak homályosan, illetve gyors vágásokkal meri mutatni a kosztümöt, feltételezésem szerint azért, mert engedélyköteles a figura használata, és kötve hiszem, hogy a Disney az áldását adta volna rá. 

2018. március 19., hétfő

Havi DVD agybaj: a kilencedik utas

A borítót feltételezhetően a mi Konkoly Gyulánk grafikája ékesíti - ez a mondvacsinált indoka annak, hogy beszereztem egy eredeti példányt, amelyet ünnepélyes keretek között végre méltó nyughelyére tehettem ---
: 
A lemezen jobb híján a szegény ember Tarantinója, Eli Roth löki a sódert, mint valami lelkes tinédzser. A csávó 1972-es születésű. Ezennel kinevezem magamat a szegény ember Eli Roth-jának.

Ő meg Ciro Ippolito, az Italia 1 showműsorában --- 
Ciro sokáig leginkább arról volt hírhedt hazájában, hogy a Laura Antonelli-ügy vádlottjaként lesittelték, azonban az elfeledett trashfilmek iránti újsütetű érdeklődés és egy önéletrajzi kötet után (Egy nápolyi Hollywoodban - "Keményebb, mint Ed Wood!" szól a reklámszöveg a könyv előzetesébena médiában hirtelen ő lett az őrült filmrendező-producer, akinek volt pofája folytatást készíteni az ALIEN-hez. Nosza több se kellett a hetven körül is szerfelett sármos (= médiaképes) fickónak, Low Budget címen megírt egy forgatókönyvet az opus elkészítésének kalandos körülményeiről. Úgy tűnik, semmi sem lesz a tavaly beharangozott dokumentum(?)filmből, de sebaj, még mindig itt van a Deliria bejegyzése, amelyen egyébként a megjelenése óta apróbb kiegészítéseket eszközöltem:
http://deliriahungaria.blogspot.com/2016/04/alien-2-on-earth-1980.html

A saga folytatódik: 1989-ben a Flora Film (Bruno Mattei & Co.) ezzel a plakáttervvel jelentette be az ALIEN harmadik részét ---
Ha jól tudom, nem készült el, ha nem jól tudom, akkor lett belőle TERMINATOR 2 aka. SHOCKING DARK. Hát nem imádni valóak ezek az olasz lókötők?