2018. augusztus 7., kedd

Ők élnek, mi alszunk, John Carpenter beszél


Az alábbi interjú nagy része a Mad Movies Carpenternek szentelt különszámában, valamint ugyanezen (egyébként francia) magazin egyik 1995-ös példányában jelent meg, AZ ŐRÜLET TORKÁBAN európai bemutatójának a környékén. Címlapon a STREET FIGHTER - a 30 milliós stúdiófilm annak a hollywoodi idiotizmusnak a mementója, amiről többek közt szó lesz. Azóta eltelt több mint húsz év, és a világ egy sokkal jobb hely lett.
Vagy mégsem?


Hányadán áll mostanában a  producerekkel?

Nem a producerekkel van bajom, hanem a moziipart irányító stúdiófőnökökkel. Meg vannak győződve arról, hogy minden egyes filmnek engedelmeskednie kell egy bizonyos formulának. Robert Altman tökéletesen bemutatta ezt A JÁTÉKOSban. Ezek egy kalap alá veszik a mozi fogalmát egy termék előállításával. Úgy gyártják a filmeket, mint mások a papírzsebkendőt. Számukra semmi különbség sincs a kettő között, velünk (rendezőkkel) meg úgy bánnak, mint egy darab szarral. A habitusom sem segíti a dolgokat. Az a típus vagyok, aki mindig az erősebbel keresi a bajt. Vannak olyanok, akik ha felhúzzák magukat valamilyen munkahelyi probléma miatt, hazamennek és belerúgnak a kutyájukba. Nekem nincs kutyám, viszont hajlamos vagyok belerúgni a fejesekbe. Ez némileg magyarázza állandó összetűzéseimet a stúdiók főnökeivel, az összes filmemnél előfordult. De megtanultam kompromisszumokat kötni. Utálom rendesen, de úgy látszik, az érettség megtette hatását, már nem vagyok annyira lobbanékony természetű, mint annak idején, ma már tudom, hogyan kell kezelni ezeket az embereket. Előre tudván a reakciójukat, sokkal egyszerűbb manipulálnom őket. Nem kell harcba szállnom velük, elég, ha csak agyafúrtabb vagyok náluk. Például megpróbálom úgy forgatni a filmeket, hogy nélkülem ne tudják őket újravágni. Előfordul, hogy csak egyszer veszek fel egy jelenetet, ezért aztán lehetetlenség egy másik változatot készíteni belőle. Manapság ravasznak kell lenni!

Az állandó harc a (stúdió)rendszerrel Önt is olyan cinikussá tette, mint AZ ŐRÜLET TORKÁBAN főszereplőjét?

A karakter azért lett annyira cinikus, hogy a közönség leghitetlenkedőbb része is azonosulni tudjon vele, ezáltal befogadja azt az irreális történetet, amin keresztül megy. Az én cinizmuson más. Nem konkrétan a mozi közege felé irányul, Hollywood magával a kapitalizmussal szemben tett cinikussá. Láttam, hogyan bánik a Nagy Kapitalista Gépezet az emberekkel, és hogy akik irányítják a gépezetet, mennyire nem törődnek másokkal. Ezt sokáig nem bírtam felfogni. 1948-ban születtem, nagy reményekkel teli időszakban nőttem fel. Akkor azt hittük, a rendszer a mi barátunk és mindenkit figyelembe vesz. Hamar ráébredtem, hogy ez nem igaz. És ez borzasztó dühössé tett. Csak mostanában értettem meg, hogy nem tudunk tenni ellene semmit. Olyan ez, mint a skorpió és a teknős története. „Nem tehetek róla, ilyen a természetem.”


Annyira felhergeltnek tűnik, mint az ELPUSZTÍTHATATLANOK idején.

Akkor nem bírtam tovább elviselni, ami az országommal történik. Most még rosszabb a helyzet. A republikánusok radikálisabbak mint Reagan idejében, és újra többséget szereztek a Kongresszusban.

Mint filmkészítő, a politikai változások okozhatnak Önnek problémát?

Épp ellenkezőleg: méreggel tölt el és ez teljesen felpörget! Kedvem támad még keményebben melózni, hogy a képükbe mondhassam, amit gondolok. Továbbra is meggyőződésem, hogy minden művész azért alkot, hogy kijelölje a káosz rendjét, és hogy kifejezze azt, amit a szíve mélyén érez. A káosz most politikai, nekem pedig tele van a szívem haraggal. Sajnos ebben a pillanatban nem egyszerű ezt kifejezésre juttatni, főleg Hollywoodban nem, ahol az egyéni gondolkodásról hallani sem akarnak. A filmeknek kifejezéstelennek (bland) kell lenniük, boldog végkifejlettel, hogy jó hangulatban hagyják ott a nézőt. Ezt imádják, én meg ettől a falra mászok. Annyira megváltozott a világ. Mindenhol. Képtelen vagyok megmondani, miért. Maguknál tudják a választ?

Talán a társadalmakban elkerülhetetlenül bekövetkező változásoktól való félelem okozza?

Bizonyára. És ez magyarázza a rendszerre jellemző hullámzási folyamatot Amerikában. A társadalmunk hol kiterjed, hol összehúzódik. Néha a rendszer nagy szabadságot engedélyez, máskor elkezdi összébb préselni a szabadság érzését, mint valami citromot. Másfelől épp ebben rejlik Amerika szépsége: a szabadság, pontosabban a szabadságra való vágy sosem veszik ki. Minél inkább visszavesznek belőle, annál erősebben lesz jelen a polgárok szívében. Szóval hosszú távon optimistán látom társadalmunk jövőjét, de a közeljövőt nézve rendkívül pesszimista vagyok.


A filmjei ezt a pesszimizmust tükrözik. A MEMOIRS OF AN INVISIBLE MAN (SEMMIT A SZEMNEK), ami elvileg komédia, valójában egy tragédiát mesél el, egy olyan szerencsétlen ember végzetét, aki a fejlődés áldozatává vált. Meg is bukott a film.

Egyetértek, az a film nagyon sötét, már-már tragikus. A Warner azt akarta, hogy korhatár nélküli filmet rendezzek nekik, de én nem vagyok egy családbarát rendező! Az én filmjeim szikárabbak, nyugtalanítóak. A tesztvetítés után a stúdió nyomása alatt meg kellett változtatnunk egy részét. A végeredmény már valaki másé, én csak a minimális alapszolgáltatást biztosítottam a forgatáson. De a bukását elsősorban Chevy Chase népszerűségének a hanyatlása okozta. Ma már senki sem kedveli őt, Európában meg sosem szerették. Túl sok pocsék filmet csinált. Amerikában a sztár a meghatározó elem egy produkcióban (a SEMMIT A SZEMNEK producere Chevy Chase volt, Carpentert bérrendezőként alkalmazták - szerk.), sajnos ez kezd globálissá válni. Mindenütt nagy amerikai blockbusterekkel fogunk találkozni. Magát nem bosszantja, hogy egy olyan film, mint A FLINSTONE CSALÁD világsikert arat? Te jó ég, A FLINSTONE CSALÁD!

Frusztráló ilyen közegben dolgozni?

De még hogy, el sem tudja képzelni, mennyire. A mozi egyszerre művészet és iparág, a két oldal állandó konfliktusban áll egymással. Néha a feszültség a film javára válik, még több kreativitást eredményez. De legtöbbször a konfliktus pusztít és elfuserálja a film sorsát. Máskülönben a történelem főleg azokra a filmekre emlékszik, amik a maguk idejében megbuktak: ARANYPOLGÁR, AZ ÉLET CSODASZÉP, SZÉDÜLÉS, AZ ÜLDÖZŐK... Mindig is bosszantott, hogy az emberek nem mennek el megnézni a legjobb filmeket, miközben győzelemre viszik ezeket az idióta, felfújt gépezeteket. Tömegével özönlöttek a FORREST GUMP-ra. Nem tudom, mi történik velünk, teljes gázzal rohanunk a vesztünkbe. Félünk a szextől, a saját utcáinkban rettegünk, mindenki ugyanazt akarja gondolni mindenről. Nagyon furcsa ez. Hollywoodban éppen játékfilmet készítenek Casperről, a kedves kis szellemről. És a legrosszabb, hogy a világ minden táján  meg fogják nézni, Los Angelestől Pekingig. A mozi afelé halad, hogy egyfajta multinacionális idiotizmussá (multinational of stupidity) váljon.

A pénz sosem motiválta?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sosem törődtem a pénzzel. Amerikai vagyok, kapitalista! Ha valaki elém rakna egy rakás pénzt, könnyen a kiszolgáltatottjává válnék.



Tekinthetjük a MENEKÜLÉS NEW YORKBÓLt úgy, mint az első filmje, ami a saját személyiségét tükrözte? A főhős, Snake Plissken visszatérő karakter filmjeiben.

Azt a forgatókönyvet még a hetvenes évek elején írtam. Olvastam egy sci-fit, Az átkozottak bolygóját Harry Harrisontól. Nincs sok köze a filmhez, de egy olyan fickóról szól, aki kénytelen ellátogatni a galaxis legveszélyesebb bolygójára. Ebben láttam meg az alapötletet: a földkerekség legelvetemültebb helyén találjuk magunkat egy New York-i börtön formájában. Kurt Russell és Debra Hill (producer) állítják, hogy Snake Plissken nagyon is hasonlít rám. Én nem mennék ennyire messzire, de tényleg ott van benne John Carpenter. Hollywoodban engem is törvényen kívülinek tekintenek, lázadó vagyok, mint annak idején Sam Peckinpah. Vállalom ezt a címkét. Snake személyiségében éppen ez vonzott. Ő a totális szabadságot szimbolizálja, a legkisebb társadalmi kötöttségek nélküli létet. Le se szarja, hogy ölnie kell vagy életeket menteni. Rettentően rossz és szörnyen ártatlan. Senki sem tudja megváltoztatni, korrumpálhatatlan. Csak annyi vágya van, hogy hatvan másodpercig tovább élhessen. Nem szereti, ha megmondják neki, mit kell tennie, hogy mit tartson rossznak vagy jónak. Egyébként én sem szeretem. Mindig is kedveltem az akasztani való hősöket, ez biztos azokhoz a westernekhez vezethető vissza, amikben a gazfickók voltak a legmenőbb figurák. Kurt és én beszéltünk a folytatásról. Eljött az ideje, hogy Los Angelesből meneküljön el. Ó, fiú, az a város megérett rá. Csak el kell oda menni, kamerákkal felvenni, ami ott van, és készen is vagyunk.



A hetvenes években a 13-AS RENDŐRŐRS OSTROMA sötét képet festett a városi erőszakról. Ma mi erről az álláspontja?

Akkor az jelentett kihívást, hogy a támadók csoportját úgy határozzuk meg, hogy közben ne zárjuk őket be egyetlen kategóriába. Egy kevert (fajú) bandát akartunk, amilyen csak a képzeletben, a filmekben létezik. A mai helyzet nem valami fényes, tulajdonképpen a mi filmünk nem is tűnik annyira vészesnek, ha azt nézem, manapság mi folyik L.A. utcáin.

Az egész nem történt volna meg (1992-es Los Angeles-i zavargások), ha a fegyverviselést megtiltanák.

Amerikában ez komplikált ügy. Mi voltunk azok, akik bevezettük ezt a gyakorlatot: kolóniákon éltünk és háborúskodnunk kellett ebben a hatalmas országban, így alakult aztán meg az Egyesült Államok. Fegyverek nélkül nem tudtuk volna megvédeni magunkat, nálunk ez ugyanolyan fontos, mint a szólásszabadság. Jómagam fegyverekkel körülvéve nőttem fel, odahaza nekem is vannak fegyvereim, a gyerekeim tudnak róla. Egyszerű: ez egy lőfegyver, nem szabad másokra szegezni. Én nem félek a fegyverektől, de nem is szórakozom velük.


A főcímeken forgatókönyvíróként vagy vágóként gyakran használ mozis kötődésű álnevet. John T. Chance, Martin Quatermass. Csak a vicc kedvéért teszi?

Nem, egy időben a szakszervezeti előírások miatt az én nevemmel volt tele a stáblista. Akkor kattantam be, amikor először megláttam a CHRISTINE plakátját, amire legalább négyszer volt kiírva a nevem. Úgy éreztem magam, mint a világ legarrogánsabb embere. Elhatároztam, hogy álneveket fogok használni íróként és vágóként.

Pedig jóval a CHRISTINE előtt, a A 13-AS RENDŐRŐRS OSTROMA alkalmával álnéven szerepelt vágóként. John T. Chance John Wayne karakterének a neve a RIO BRAVO-ban.

Az egy kivételes eset volt. Ily módon akartam tudomására hozni a mozirajongóknak, hogy a 13-AS RENDŐRŐRS nem szégyenletes koppintása a RIO BRAVO-nak, hanem lelkes tiszteletadás előtte. Ők azt hiszem vágták a dolgot, a többiek azt se tudták, ki az a John T. Chance. Howard Hawks rendező mindig is nagy hatással volt a munkáimra. John Fordot is értékelem, de nem szeretem se a szentimentalizmusát, se a vaskalapos értékrendhez való ragaszkodását. Az APACSERŐD nem rossz, de nem egy VÖRÖS FOLYÓ. Hawks filmjei kevésbé egyértelműek.

Mi lett azzal a westernnel, amit John Wayne számára írt? (BLOOD RIVER)

Tévéfilm lett belőle. Egy amerikai csatorna hatalmas összeget ajánlott fel, hogy megcsinálhassák. Elég silány lett az eredmény, de fizette a számlákat...

Sok helyütt elmondja, mennyire imádja a westernt. Mire vár, miért nem készít saját maga egyet?

Megőrült? Senki sem fog felkérni egy westernre. Még életemben nem kaptam kézhez western-forgatókönyvet. De megoldottam a problémát: az összes filmem álruhába bújtatott western. Minek igazi westernt forgatni, amikor stikában is tudok egyet csinálni?


Mit szólt, amikor először látta a NYOLCADIK UTAS A HALÁLt? Dan O'Bannon a DARK STAR (SÖTÉT CSILLAG) forgatókönyvéből nem keveset vett át...

Az ALIEN a bosszú filmje. Dan és én nagy haverok voltunk a DARK STAR idején. Részt vett az írásban, épített díszletet, még játszott is benne. Nagyon tehetséges a fickó, túlméretezett egóval. Annyira bántotta, hogy nem ő a rendező, hogy végül egymásnak estünk. Az ALIEN volt az ő bosszúja, azért írta, hogy megmutassa, mire képes. Jó kis bosszú, az biztos, a film kiváló!

A  legtöbben a HALLOWEEN-nel társítják a nevét, ez volt a film, amely megalapozta a slashert, mint külön műfajt. Következő nagyjátékfilmje, A KÖD alkalmával viszont hagyományos módon vette kezelésbe a horrort.

Ha a siker lett volna a fő motivációm, akkor egymás után rendezem a HALLOWEEN-filmeket az életem végéig. De inkább más dolgokat akartam kipróbálni. A KÖD ötlete teljesen természetesen jött. Rengeteg kritikát kaptam, amikor bemutatták, mert valóban túl tradicionálisnak találták. Jobb fogadtatást vártunk, igazából sosem értettem ezeket a reakciókat.

Nem gondolt arra, hogy a közönségnek - különösen a HALLOWEEN után - megváltozott az álláspontja a hagyományos horrorfilmeket illetően? 

Gőzöm sincs róla. Ahogy Clint Eastwood mondta: "Az ösztöneidre hagyatkozva tedd, amit tenned kell." A mai napig tartja magát ehhez a módszerhez. Működik vagy sem, mi nem kényszeríthetjük be a közönséget a mozikba. Emlékszik Eastwood JÁTSZD LE NEKEM A MISTYT című filmjére? Annak idején a kutya sem ment el megnézni, pedig elképesztően jó.



A DOLOG volt az első nagy stúdiófilmje. Közvetlenül a Universal aranyévei után mutatták be, mondhatni megkésve érkezett.

Nem mi választjuk meg a pillanatot. Azon a nyáron jött ki, amikor az E.T., és az emberek az utóbbit akarták megnézni. Akkor jutott hatalomra Ronald Reagan, és senki sem akart a falakon szörnyes plakátokat látni. Az összes kritikus nekem esett, persze a stúdió sem volt megelégedve, és ami a legkeményebb, hogy a sci-fi rajongók is utálták a filmet. Később megtanultam együtt élni vele, de ez volt az első eset, hogy ekkora nyomás nehezedett rám.

Az azóta eltelt évek alatt sokkal kedvezőbb lett a kritikai megítélése a filmnek, ez meglepte?

Számítottam rá, hogy az első sokk után majd a helyén fogják kezelni. Foglyai vagyunk a kornak, amelyben élünk. Később, amikor előveszünk valamit újra, már jobbnak fog tűnni, és szerintem egyre csak jobb lesz.

A DOLOGra érkezett negatív reakciók megváltoztatták, ahogyan dolgozik?

Azt nem tudom, hogy megváltozott-e, ahogyan filmet rendezek, de a karrierem teljesen másképp alakult volna, ha A DOLOG sikeres. Azt követően bátortalanná váltam, sokkal kevésbé voltam magabiztos. Utána a CHRISTINE-t csináltam meg anélkül, hogy igazán hittem volna benne. A CSILLAGEMBER meg afféle mea culpa volt, amivel azt akartam felmutatni a filmiparnak, hogy "látjátok, tudok én kedves, romantikus filmet is készíteni." Rögtön utána jött a NAGY ZŰR KIS-KÍNÁBAN, ez a film is összezavart mindenkit, senki sem értette, mi a fenét csinálok.


A NAGY ZŰR a hongkongi mozihoz fűződő vonzalmáról árulkodott.

A hetvenes évek elején elérte nyugatot a kungfu filmek hulláma. A halál öt ujja, A repülő guillotine mestere, A félkarú kardozó... Tiszta őrület volt! Óriási szabadságérzés áradt ezekből a filmekből, nekem ez tetszett bennük, ez a szellemiség.

Még mindig lenyűgözik a városállamból érkező filmek?

Hát hogy a fenébe ne! Látta a HARDBOILED-ot? Micsoda film, imádom John Woo-t. Először kalózkazettán láttam kínaiul, japán felirattal. Vagyis nem igazán volt fogalmam, miről is szól. De nem érdekelt. Woo vizuálisan kommunikál, filmje egy valóságos erőszak/akció opera. Micsoda zseniális rendező... Szóval még mindig szeretem az ott készült filmeket, főleg azokat, amelyek egy misztikus világba kalauzolnak el. Tetszik az ártatlanságuk, a naivitásuk, és az ahhoz párosuló egyedülálló rendezés és hangulat. Előfordul, hogy sokkal jobbak, mint amikkel mostanában a hollywoodi stúdiók előállnak. Ezt elmondva, a kedvenc rendezőm továbbra is Howard Hawks; a CSAK AZ ANGYALOKNAK VAN SZÁRNYUK a fétisem, ez a valaha készült legjobb film.

A NAGY ZŰR után visszatért a független produkciók világába.

A stúdiókkal való együttműködésem nem vezetett sehova, ha csak nem egy zsákutcába. Elkezdtem úgy szerkeszteni a forgatókönyveket, hogy azokat szerényebb eszközökkel is meg lehessen valósítani. Olyan projektek születtek, amiknek költségvetése már a mozikba kerülésük előtt megtérült, így mindenki jól járt. Ennek példája a PRINCE OF DARKNESS (A SÖTÉTSÉG FEJEDELME) és a THEY LIVE (ELPUSZTÍTHATATLANOK). Egyenként hárommillió dollárból forgattam le őket.



Különös film A SÖTÉTSÉG FEJEDELME...

Függetlenként újra szabad voltam és olyasvalamit tudtam megcsinálni, amit a hollywoodi gépezetben soha. Tényleg nagyon bizarr a témája. Még a fizikát is elkezdtem tanulmányozni, hogy bizonyos aspektusát a forgatókönyvnek ki tudjam dolgozni. Hihetetlen dolgokra bukkantam, mint például egy kételyen alapuló teória. Nagyon komplikált dolog, félelmetes. Sokan nem vesznek róla tudomást, mert megkérdőjelez mindent, amit a körülöttünk lévő világból tapasztalunk. A dolgok nem azok, aminek látszanak. Nagyon izgat a koncepció, de sosem találtam olyan sztorit, ami megfelelően vissza tudná adni a lényegét. A filmbe csak két-három ötletet hintettem el belőle. Egy kiváló sci-fi íróval együtt próbáltam olyan történetet megírni, ami tükrözi a teóriát, de lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. A SÖTÉTSÉG FEJEDELMÉhez tanulmányoztam egy másik elméletet is, amit még a harmincas években tákoltak össze a Jó és a Rossz közti viszonyról. Elvittem az egészet a legvégsőkig, felvetve azt a kérdést, hogy mi lenne, ha létezne olyasvalami, ami Isten ellenpólusát testesíti meg, egyfajta Anti-Isten.

Vallásos ember?

Nem. És nem hiszek a természetfelettiben. Az egyedüli hely, ahol létezik, az a fikció, a filmvászon. Az élet olyan, amilyen: itt ülünk a kávézóban, odakint autók közlekednek, nincsenek körülöttünk szellemek, nem repkednek ufók a fejünk felet, nem fogok átváltozni farkasemberré, maga nem egy vámpír. De ha most egy filmben lennénk, akkor mindez megtörténhetne.

Ha nem hiszünk a természetfelettiben, hogyan hozzuk rá a frászt az emberekre?

A félelem egyszerűen meghatározható, mindannyian ugyanazokkal az alapvető félelmekkel születtünk. Ezért van az, hogy a horror mindig ugyanazok a fogalmak körül forog: halál, deformitás, szeretteink elvesztése, identitásunk elvesztése... Azt is számba kell venni, hogy a félelem mindig egy borzalmas esemény eljövetelének a tudatából fakad (anticipation). Miután az esemény megtörtént, az már más dolog, azt tragédiának hívjuk. Mindenesetre nincs szabályrendszere a félelemkeltésnek. Ha egy előre meghatározott menetet követünk, azzal csak ismételni fogjuk azt, amit korábban már megcsináltak. A közönségfilm persze arról szól, ami működik. És ha valami működik, akkor csináljuk meg újra, büszkén. Mindenki büszke magára, hogy ugyanazt megcsinálja még egyszer - hát nem mókás? Ettől zsibbad az agyad, ha elmész a moziba, egy idő után ugyanazt a filmet nézed újra meg újra.




Az ELPUSZTÍTHATATLANOK azt mutatja meg, nem kell minden áron megfelelni a többségi véleménynek.

Az ötletet Ray Nelson novellája adta. A Reggel nyolckor korábban az INVASION OF THE BODY SNATCHERS-hez szolgált inspirációul. Tudtam, hogy jó kis sztoriról van szó, csak azt kellett kitalálni, hogyan adaptálhatnánk a nyolcvanas évekre. Ronald Reagannel ellentétben én nem vagyok feltétlen híve ennek az évtizednek, így hát azon kezdtem el agyalni, milyen hatást gyakorolna a történet politikai kontextusba helyezve. Korábbi munkáimmal szemben az ELPUSZTÍTHATATLANOK politikai film. Valójában pedig egzisztencialista, moralista western a tisztességről. A közönség egy része, főleg a fiatalok, azt várták, hogy szimpla 'jók a rosszak ellen' történet lesz. Zavarodottan jöttek ki a moziból, mert bizonyos értékrendet kritizált: a világ korrupt, mi meg észre sem vesszük. Kellemetlen gondolat, de szándékomban állt a bosszantás. Az külön mulattató volt, hogy főhősünk munkásosztálybeli fickó, aki a nagyváros utcáin találja magát elveszve. Az emberek hozzá lettek szoktatva a magabiztos, menő hősökhöz, tele pénzzel, erre itt van egy ilyen földönfutó. Ezzel is azt akartam üzenni a hollywoodi fejeseknek, hogy elmehetnek a fenébe! A karakter a társadalom számkivetettjeinek a nézőpontját és véleményét képviseli.

Az idegenek különleges kinézetét milyen döntések határozták meg?

Az akartuk, hogy olyasfélék legyenek, mint George Romero zombijai, de attól féltem, az emberek azt fogják hinni, hogy zombifilmmel van dolguk. Ezért határoztam úgy, hogy kihangsúlyozom a földönkívüliségüket a fémes szemgolyókkal, amik  robotszerűvé teszik őket.

Ezen munkáján keresztül is érezni, mélyen hisz a zsánerben, naiv őszinteséggel viszonyul hozzá.

Pontosan, naiv vagyok! Amerikában, a filmipar közegében viszont szilárdan hisznek abban, hogy én vagyok a cinikus, a pesszimista.



A DOLOG után az IN THE MOUTH OF MADNESS (AZ ŐRÜLET TORKÁBAN) ismét alkalmat adott Önnek, hogy Lovecraft előtt tisztelegjen.

A forgatás előtt újra belemerültem az író világába. Még tíz éves se voltam, amikor az ágyamban elolvastam a Rémület Dunwichbent. Csontig hatoló, jeges félelemmel töltött el. Egyébként nyíltan idézek Lovecrafttól, amikor felolvasnak szemelvényeket Shutter Cane új könyvéből. A szöveg majdnem szó szerint idéz a Patkányok a falban című novellából. Az egész Cthulu-mítosz benne van a filmben. Évek óta akartam csinálni egy Lovecraft-adaptációt, de nem lehet, nem működik. Ezért egy Lovecraft-szerű dolgot kellett belerakni egy másik sztori közepébe. Lovecraft-történet Lovecraft nélkül. Magát Lovecraftot csak olvasni lehet, ő az írásban volt ragyogó, az az ő nyelve. Nem mutathatod meg a "leírhatatlan borzalmat, amitől megőrülsz", mert nem fogsz megőrülni tőle. Ez a trükk a dologban (filmben), hogy lássuk, ennek a szerzőnek az alkotásait olvasni kell.

Azt is választhatta volna, hogy teljesen hanyagolja a speciális effektusokat, elvégre Lovecraftnál a sejtetés, a szuggesztió a legfontosabb.

Ez igaz, a speciális effektusok valóban nem nélkülözhetetlenek egy ilyen sztorihoz, de én imádom őket! Az effektek csak még félelmetesebbé teszik a filmet, kiemelik annak furcsaságát. Sok értelmiségi, olyanok, akik eleve nem is szeretik a horrorfilmeket, azt mondják neked: tartsd a szörnyet a sötétben, ne mutasd meg. Így jobb, ízlésesebb... Ha csak sejtetni akarunk egy másvilágról jött szörnyet vagy metamorfózist, akkor korlátokat kell szabnunk, mit mutathatunk meg. Én elhatároztam, a végsőkig elmegyek az effektekkel. Persze, nem szükségesek, de örülök, hogy mellettük döntöttem. Ez pillanatnyi elhatározás kérdése nálam, tudja, amikor filmet készítek, a döntéseimet semmilyen érvelés nem befolyásolja. Úgy mesélek történetet, ahogy azt érzem, mindig az ösztöneimre hagyatkozom. 

Hogyan fogadták AZ ŐRÜLET TORKÁBANt az Egyesült Államokban?

Korai bevételi adatokról beszélni, de a kritikák jók. Még úgy is, hogy nem egészen olyanok, mint amilyeneket reméltem. Az amerikai kritikusok úgy beszélnek a filmről, mintha egy HALLOWEEN lenne. Az üzleti lehetőségeivel nem voltam tisztában, nem vagyok benne biztos, hogy ez egy olyan film, ami tömegeket vonzana. Ez nem egy magától értetődő film, nem igazán a tinédzser közönséghez szól. Ami tetszett a forgatókönyvben, az a műfajok utalásokkal teli keveredése. Legalább annyira merít a film noirból, mint a horrorból. Még a westernből is, amikor Trentet látjuk megérkezni az elátkozott kisvárosba, mint valami cowboy. Egyébként nem tudom, mindenki ráeszmélt-e, hogy ez egy komédia. Sam Neal ragaszkodott hozzá, hogy akként játssza el szerepét. Valójában nincs sok köze ahhoz, amit általában a (fantasztikus filmek) piacán találunk.

Na igen, kevés olyan horrorfilm születik mostanában, ami ennyire direkt módon hivatkozik Luis Bunuel munkásságára.

Miközben olvastam a forgatókönyvet, arra gondoltam, hogy annyira tele van rétegekkel, hivatkozásokkal, hogy egyedül Bunuel tudná megrendezni. Bunuel a legviccesebb rendező, akit ismerek, a filmjeitől halálra röhögöm magam. Nemrég megnéztem újra AZ ÖLDÖKLŐ ANGYALt - fetrengtem a nevetéstől. Az egyik legmókásabb film, amit valaha láttam. A BURZSOÁZIA DISZKÉT BÁJA egy hihetetlen komédia, A NAP SZÉPE egyenesen hisztérikus. Bunuel volt az abszurd humor mestere. Kevesen idézik mostanában, ami nagy kár. AZ ŐRÜLET TORKÁBAN lényegében egy "ez most megőrült?" ("is he crazy?") típusú sztori, és azokat baromi nehéz megcsinálni. Sokan belebuktak, sokszor! Nem voltak hihetőek egyáltalán. Ezt csak szürrealisztikus úton lehet megcsinálni, fel kell tolni az őrületet a maximumra, hogy túl őrült legyen. A legtöbb ilyen történet nem eléggé eszelős, és ettől nagyon melodramatikussá válik az egész. Nem szabad, hogy melodrámában találd magad, mert akkor halott vagy  - el kell jutnod "szürreáliába", és biztonságos terepen leszel. 


Nem aggódott amiatt, hogy ha egy műfaj más részeire hivatkozó filmet forgat, ami feltehetőleg még Stephen Kinget is szatirizálja, aki pedig annyit írt, hogy a végén már az írásról írt könyvet, szóval hogy a végeredmény egy film lesz...

...a filmekről? Nem. Ha most elmesélném a sztorit, szerintem az önmagában, hivatkozások nélkül is megállná a helyét. King a legnépszerűbb horroríró a világon, egy óriás, ezt figyelembe kellett vennünk, de ez nem hivatkozás, hanem a mi sztorinkból adódik. Természetesen egyből Stephen Kingre gondolsz, amikor először meghallod a Sutter Cane nevet - ugyanaz a szótagszerkezet, de Cane írásműveinek semmi köze Kinghez, annál inkább Lovecrafthoz. Amin meglepődtem, hogy mennyien nem tudják, honnan származik a "Hobbs End", döbbenetes volt számomra, hogy még Nagy-Britanniában sincs fogalmuk, mire utal a név. A QUATERMASS AND THE PIT-ben Hobbs az Ördög, vagy ahogyan régies alakjában írták: "Hob". Nigel Kneal (a brit Quatermass-széria és mozifilmek fogatókönyvírója - szerk.) nagyon hasonló stílusban írt, mint Lovecraft, a The Quatermass Experiment tisztára Lovecraft.



Mindegyik filmjének több olvasata van. A VILLAGE OF THE DAMNED remake-jét hogyan lehet értelmezni?

AZ ELÁTKOZOTTAK FALUJA története elég egyszerű: űrlények megérkeznek a Földre, közösülnek a nőkkel, akik aztán „hibrid” gyilkosoknak adnak életet. Az eredeti regény, amihez visszanyúltam érdekes. A midwichi kakukkok a címe, John Wyndham írta. A címbéli madár más fajhoz tartozó madarak fészkébe  rakja tojásait, hogy aztán azok neveljék fel a kakukkfiókákat úgy, mintha a sajátjuk lenne. Ehhez a módszerhez folyamodnak a földönkívüliek a filmben. A metafora már komplexebb, a mai városi társadalmunk legérzékenyebb pontjait érinti: mi történne, ha a gyerekeink lelkiismeret nélküli, hidegvérű gyilkosokká válnának? Egy sci-fi keretében sokkal messzebb mehetünk el a témában, mintha hideg fejjel, esetleg megszépítve, egy valós történetet mondanánk el.

Gyerekkorában milyen sci-fik, horrorok kápráztatták el?

A hidegháborúban gyerekeskedtem, abban az időben minden, ami a bombáról szólt tabunak számított. A témát csak szörnyfilmeken keresztül lehetett felvetni. Ami külön érdekes, hogy mindez egybeesett azzal, hogy elkezdtek megjelenni az ufókról szóló beszámolók. A neutronbomba előállítása hatalmas fejlődést indított be a tudományban, a kollektív tudatalattink pedig elkezdte a bombától való félelmet rávetíteni ezekre az új dolgokra, amikből kvázi vallásos víziók születtek. Repülő csészealjak, marslakók... A filmekben ezek a lények két világosan eltérő kategóriaként jelentek meg: angyalok vagy démonok. Oda voltam az ilyenekért. A horror és sci-fi voltak a kedvenc műfajaim, olyannyira, hogy bármit megnéztem, akár a legrosszabbakat is. Elvarázsolt a fantázia, ami belőlük áradt. A FORBIDDEN PLANET hatalmas sokkot okozott: ez volt az első film, ami által értékelni tudtam a széles vásznú kép (Cinemascope) fenségességét. A zenéje pedig elektronikus volt, azelőtt sosem hallottam hasonlót. Olyannyira fantáziadúsnak hatott, hogy döntően befolyásolta a filmes ízlésemet.

A zsánerfilmek vajon ma másmilyenek lennének, ha Amerika nem éli át az ötvenes évek vészterhes időszakát?

Mindenesetre ha nincs ez a periódus, akkor CSILLAGOK HÁBORÚJA sincsen.


2018. július 31., kedd

THE SECT (1991)

Michele Soavi, olasz

- Fél a haláltól? 
- Nem is tudom... Talán az élettől félek.

A THE CHURCH-öt követően Michele Soavi harmadik nagyjátékfilmje még mindig Dario Argento felügyelete alatt készült, és ez meg is látszik rajta, de pár lépéssel talán közelebb kerülünk ahhoz a "személyes vízióhoz", amit állítólag a DELLAMORE DELLAMORTE-ba ölt bele ez az istenadta tehetség.

A japán piacon Démonok 4-ként forgalmazott THE SECT - melynek fő helyszíne egy ódon, sötét faház - alapvetően hasonló szisztéma mentén lett felépítve, mint a THE CHURCH. Ez azt jelenti, hogy padlástól a pincéig került bele minden, ami a félbemaradt projektek (Katakombák, A kút és egy Gólem feldolgozás) után már kellő mennyiségű ötlethalmazzal rendelkező íróknak eszébe jutott a gyártó cég által megelőlegezett cím hallatán. Az elején kiírt Cecchi Gori / Silvio Berlusconi Communications gonosz mosolyra fakaszthatja a politológia szakos horroristákat: a Szent Lepel szentségét bemocskoló filmet hamarosan politikai babérokra törő, jobboldali/kereszténydemokrata beállítottságú üzletemberek finanszírozták. Feltehetőleg nem ezért fognak pokolra jutni.


A THE CHURCH kísért-a-múlt szerkezetét követő cselekmény 1970-ben indul útjára Kaliforniából. Limuzinban megbújó sátánista szektavezér parancsára egy Charles Manson-szerű alak és hívei lemészárolnak egy teljes hippi-kommunát. Húsz évvel később Frankfurtban egy családapa rituális gyilkosságot követ el. Ők akarták, hogy megtegyem. Az árulóknak meg kell fizetniük! - magyarázkodik az elkövető, mielőtt kiloccsantaná saját agyvelejét (ami a South Parkban Kenny, az az olasz splatternek Giovanni Lombardo Radice). A városból kifele tartó általános iskolai tanárnő (Kelly Curtis, Jamie Lee nővére) autójával véletlenül elcsap egy öregembert. A titokzatos csomagot szorongató utazó (eurohorror veterán Herbert Lom) mintha már születésétől fogva ismerné az árván felnőtt, erdőszéli házát egy nyúllal és aranyhalakkal megosztó nőt. Az egyre szürreálisabb mederbe csatornázott események folyama a pince alatt található kútban gyülemlik össze.


A vizuális lenyűgözésre törekvő, nyilvánvaló művészi ambíciókkal megrendezett film-tripre nyugodtan alkalmazható „az út a fontos, nem a cél” bölcselet. Az italohorror nemes hagyományait követő Soaviék  a narratíva zavaros vízében halászva szuggesztív képekkel árasztják el a nézők tudatalattiját. Ilyenkor harminc perc után vagy kikapcs, vagy engedelmeskedünk a rendezői szándéknak, és a sötét erők által manipulált főhőshöz csatlakozva mi is csak passzívan ámulunk és bámulunk, milyen meglepetéseket tartogatnak a számunkra a következő kanyarban. 


Az ezoterikus szimbólumoktól túlcsorduló THE SECT kisugárzása határozottan feminin, a kimutatások szerint leginkább nők rémálmaiban fordul elő titokban tévét néző házinyúl és szexuális ragadozóként fellépő marabu. A gonosz eszközeként központi szerepet betöltő víz motívuma is egyfajta nőiességgel vonja körbe az ördögi konspirációt. Mindemellett nem feledkeztek el kiszolgálni a célközönséget - az arcletépés, a hullaházi kitérő vagy a bestialitás kőkemény horror kategória. Az italo-trash szekták bálványa, Mariangela Giordano (Radice női megfelelője) sem ússza meg szárazon, minimum háromszor brutalizálják valamilyen eszelős módon. A tempó kimértebb, kevésbé kapkodós, mint a THE CHURCH-nél, úgy látszik, Argento producerként ezúttal nem rendezett mészárlást a vágóasztalon.


Kelta mitológia, középeurópai mondavilág, Gustav Meyrink - csak néhány inspiráció, amit a rendező néven nevez a lemezen lévő interjúban. Kapásból persze a ROSEMARY GYERMEKE juthatna eszünkbe, ha az Argento-műhelyben csiszolt esztétika nem lenne olyannyira lehengerlő, hogy inkább csak utólag, a látottakat összegezve fogunk ráeszmélni, hogy a taljánokra jellemző "innen is, onnan is" módszerrel összevarrt anyag és a benne szereplő figurák mennyire archetipikus alapokon nyugszanak. Soavi eredetisége éppen abban rejlik, ahogy egy közönséges slashert (STAGEFRIGHT), zombifilmet (DELLAMORTE) vagy esetünkben egy okkult thrillert is képes mesebeli tartományokba átvinni. "A horror csupán kiindulópont, kapu a szabadsághoz. Ha beléptél rajta, onnantól azt csinálsz, amit akarsz."

2018. július 24., kedd

WITHOUT WARNING! (1952)

Arnold Laven, USA


A főleg horrorban utazó Dark Sky kiadó hozta újra felszínre ezt a sokáig sötétségbe veszett film noirt. Legyen ez egy figyelmeztetés: amennyiben klasszikus szabású noirt várunk cinikus magánhekussal, ellenállhatatlan végzet asszonyával, pofára fogunk esni vele. A WITHOUT WARNING ugyanis egy korai PSYCHO-esettanulmány, vagy hogy tovább menjek: '52-es kiadású THE LOVE BUTCHER! Gyengébbek kedvéért utóbbi egy torz lelkű kertészről szól.


Ki a virágot szereti, rossz ember nem lehet? Elmagányosodott fiatal kertész az oldalán fegyverként hordott metszőollójával ritkítja Los Angeles húszas évei végén járó szőkenő populációját. Mint minden sikeres sorozatgyilkosnak, neki sincsen priusza, ezért a rendőrség a hátrahagyott ujjlenyomatok alapján nem tudja beazonosítani. A nyomozók kénytelenek áldozatokra hasonlító szőkéket bevetni csaliként, miközben kertészünk a dísznövény kereskedésben dolgozó asszonyra feni fallikus szimbólumként meredő ollóját.


A mániákus ténykedésének diszkrétnek mondható ('52-ben járunk) bemutatását a kiváló operatőr hírében álló Joseph F. Biroc fényképezte hatásosra. Ezzel párhuzamosan a cselekmény a rendőrségi eljárásra, a különféle nyomozati technikákra fókuszál, a kávéfőzős poén a laborban némi humorérzéket is feltételez. A nyomozás során a rendőrök kriminálpszichológushoz fordulnak tanácsért - a szakember elmagyarázza, hogy az elkövetőt valószínűleg faképnél hagyta platinaszőke felesége, ez a feldolgozatlanul maradt trauma vezetett ahhoz, hogy a kapcsolatfüggő férfi alakmásokat vonjon ki a forgalomból. 


A rossz házasságra alapozott, mondvacsinált  lélektan félig-meddig áldozati pozícióba helyezi a gyilkost, amire csak ráerősít, hogy a noiros stílusban felvezetett szőkékre erkölcsileg nem vetül túl jó fény: alkoholizáló, könnyű vérű nőcskék, akik a saját sorsukat pecsételték meg azzal, hogy jóképű férfiakat szedtek fel az utcán. Amikor Adam Williams színész kilép a fénybe, az általa megformált kertész olyan kisfiús vonásokkal rendelkező, zavarba ejtően átlagos "szomszéd fiú" sorozatgyilkosok sorát gyarapítja, mint Mark a KAMERALESből vagy Norman Bates. Dombtetőn álló, Los Angeles forgalmas bevezető autópályájára néző viskója nem is áll annyira távol a PSYCHO-rezidenciától, mint azt első látásra gondolnánk.


Véletlenül sem szeretném azt sugalmazni, hogy a film stílusteremtő lenne, elvégre a negyvenes évek második felétől divatos, dokumentarista szemléletű bűn-noirok hullámán érkezett (forgatás valódi helyszíneken, police procedural, filmhíradó-szerű narráció – lásd HE WALKED BY NIGHT, Dragnet tévésorozat). No meg ott állt lesben az ugyanabban a hónapban mozikba került, nagyobb ismertségnek örvendő THE SNIPER, melyben a nőgyűlölő postás távcsöves puskájával húszas éveikben járó barnákra vadászik. Az amerikai noirba alattomosan befészkelődött psycho-killer trend Peter Bogdanovich CÉLPONTOKjában fog a tetőpontjára érni - ezekben a felettébb lehangoló munkákban a modern nagyvárosok társadalma köpte fel a bűnelkövetőket, motivációjuk - vagy éppenséggel motiválatlanságuk - mozgatórugója az elidegenedés és a magány. 

2018. július 21., szombat

Havi DVD/Blu agybaj


Ungarisch (TARANTULA)


2018. július 13., péntek

THE SECRET restored

A Hong Kong New Wave silány minőségű VHS kópiákon őrzött titka újjászületett, méghozzá magyar segítséggel ---




 Tűkön ülve várom a DVD/Blu-ray megjelenést.

2018. július 8., vasárnap

HELL HAS NO BOUNDARY (1982)

Yeung Kuen, 香港

Két rendőr kempingezni indul. Akár vicc is kerekedhetne belőle, de itt bizony egy komoly képpel előadott kínai kísértethistóriáról lesz szó a Shaw Brothers stúdió gondozásában.


Hong Konghoz közel fekvő szigeten töltött vakációjuk közben a fiatal rendőr-szerelmespár nőtagját megszállja a hátborzongató kis gyermekdalocskát dúdoló szellem. A babaarcú nyomozó onnantól gonosz démonként (mogwai) kezd el viselkedni, például gyerekeket terrorizál és villámgyorsan kirakja a Rubik-kockát. A nagyvárosba visszatérve az ambiciózus kísértet természetfeletti képességeit a ranglétra megmászására használja fel, kezdve azzal, hogy játszi könnyedséggel megold egy különösen veszélyes túszdrámát. Miután az előléptetése elmarad, pokolra küldi a rivális kollégákat, és a felettesek sem ússzák meg ép bőrrel. Mit ad isten (buddha), az egyik nyomozó nénikéje profi ördögűző (taoista), de az ámokfutásnak ő sem tud megálljt parancsolni.


A taoista a halálát követően válik igazán a történet hasznára, ugyanis a síron túlról visszatérve ő magyarázza el, miért éppen a rendőrnő testébe bújt bele a bosszúszomjas szellemkislány. A japán megszállás idején játszódó karma-flashback lerántja a leplet a jelen szereplőinek előző életéről (a rendőrfőnök emberi húst felszolgáló vendéglátós volt, á la Bunman!), egyben a film legelvetemültebb epizódjaként pre-Cat.III csúcspont, melynek láttán a készítők fejét fogjuk követelni. Az angol címhez igazodva ők sem ismertek határokat, amikor azt illusztrálták, anno az ópiumcsempészek hogyan szállítottak kábítószert kisgyerekek kibelezett holttesteiben. 


A nyolcvanas éveket nyitó horrorőrülettel bezakatoló szellemvasút az újhullámos THE IMP a Shaw Bros. sok szempontból naivabb/primitívebb stílusában fogant reinkarnációja. A rögtönzött, vagy legalábbis annak tűnő történések láncolata nem hagyja lankadni a többször is a nevetségesség szélén táncoló film destruktív energiáit. Mintha az írónak, rendezőnek ki lett volna adva az ukáz, hogy minden soron következő megmozdulásban álljanak elő valami kirívóval, még akkor is, ha a stúdiódíszletbe éppenséggel csak egy  fürdőkádat meg vécét toltak be. Sokat látott szemek számára is egyedülálló jelenetben a kádban ülő férfi micsodáját leharapja egy rák, majd egy tekercs vécépapír indít ellene támadást.


Maradva a vécén, a megszállt nő belehány a vécécsészébe, és a saját mocskával mossa haját, oltja szomját. Ha konkrétan nem is egy black magic típusú sztorival van dolgunk, a testnedvek, kelések, férgek kamerába dörgölése, a premier plánban kinyuvasztott kígyó ennek a Délkelet-Ázsiában honos alműfajnak a hagyományait éltetik. A veterán Yeung Kuen – Repülő hulla egy ködös éjszakán címre hallgató első filmjét 1959-ben rendezte – következő Shaw Bros. horrorja a SEEDING OF A GHOST. A pokoli duó egyenértékű az ízlésborzolást célul kitűző, filléres képregényekkel: átlapozod őket, rájuk csodálkozol, aztán eldugod a szekrény mélyére, hogy évekkel később megint előkerüljenek, és te megint rájuk csodálkozz.

2018. július 3., kedd

VHS-archívum: Hong Kong speciál III.












alias KUNG FU KIDS BREAK AWAY (1980 - Tajvan)



HK I.  -  HK II.