A következő címkéjű bejegyzések mutatása: leefrost. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: leefrost. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. október 2., vasárnap

THE ANIMAL (1968)

Lee Frost, USA


Valami bűzlött Dániában. A Something Weird Video kiadó Lee Frost (THE DEFILERS; ZERO IN AND SCREAM) szennyesei közül kettőt dán filmraktárak mélyéről halászott ki. A dán feliratos kópiákon hozzáférhető THE PICK-UP és a THE ANIMAL tovább erősítette bennem azt a meggyőződést, hogy a) Frost és bűntársai (Bob Cresse és Wes Bishop producerek) kezelésre szorultak; b) első rangúan művelték a roughie-t. A kettő valahol óhatatlanul összefügg.


Az "LSD-t nyelt PSYCHO"-ként meghatározható THE ANIMAL magányos farkas főszereplője, Ted napközben filmlaborban robotol (vélhetőleg abban, amelyikben ezt a filmet előhívták), esténként fűtől betépve telefonbetyárkodik vadidegen nők sérelmére. A migrénrohamait alkohollal és gyógyszerekkel enyhítő férfi a freudi (vagy még inkább hitchcocki) pszichoanalitika tankönyvbe illő esete: egy érzelmileg fogyatékos idegroncs, akit domináns anyukája szabadított a világra. Ted szexuális életébe a minőségi ugrást a zaciban vásárolt teleszkópos távcső hozza el. Albérlete ablakából először leszbikus párocskát les ki,
aztán egy gyermekét egyedül nevelő, esténként jógagyakorlatokat végző MILF-re terelődik messzelátójával meghosszabbított figyelme.

A kukkolás során felserkent vágyait expressz utánvéttel lakására rendelt prostituálttal elégíti ki. A hippi szlengben beszélő kiscsaj ("Bírom az idősebb pasikat") az együttlét végén megajándékozza egy LSD kapszulával ("Frankó ez az anyag, ettől eldurran az agyad!"). A szer később a narratívára és a filmnyelvre egyaránt hatást gyakorol: ahogy Ted benyeli a savat, az addig fekete-fehérben pergő film utolsó húsz perce színesre vált.


A THE ANIMAL akkor válik igazán kényelmetlenné, amikor passzív megfigyelésből, obszcén telefonhívásokból a tettek mezejére lép. A főszereplő autóbalesetével keretezett trip alattomosan a Norman Bates-i figura bőrébe varrja a nézőt (tizedik sor széle, középkorú férfi, esőkabátban); a szűk közelikkel operáló film egyes egyedül erre a nőgyűlölő karakterre összpontosít. "Ti nők mind egyformák vagytok, pont olyanok, mint az anyám! Állandóan gúnyt űztök belőlem, megkérdőjelezitek a férfiasságomat. Anyám ugyanígy tette tönkre az apámat. Uralkodott felette, szidalmazta... de nem engedem, hogy velem is megtörténjen. Most én irányítok, én vagyok a főnök!" Oké, Ted, nyugodj le, értjük a nyomorod: a roughie-k lúzerei a szexet nem elsősorban örömszerzése használják, hanem a hatalom kinyilvánítására.


Frost a minimális erőforrásait kihasználva markáns képi világú filmet rendezett/fényképezett, ezen a proto-pornó vonalon egy keretes szerkezetű, 85 perces pszichothriller már némi ambícióról árulkodik. A szexploitation iparban szintén legendának számító Bob Cresse (LOVE CAMP 7) a forgatókönyvébe belepakolta privát kis fétiseit: leszbikusok, voyeurködés, szadizmus (nadrágszíj nem rendeltetésszerű használata...). Különösen fondorlatos ötletnek találtam, hogy az anyakomplexusos pszichopata célpontja egy anyuka. Mivel úgymond jellemtanulmányról van szó, muszáj kiemelni az addig tévésorozatok mellékszerepeiben felbukkanó John Alderman meggyőző alakítását. A színészt innét fogva megállás nélkül foglalkoztatták nyugati parti szennyfilmekben, de rezüméjében találhatunk A-listás címeket éppúgy, mint keménypornót.


A PSYCHO örökségét perverziókkal kikövezett zsákutcába terelő THE ANIMAL mainstream fogyasztásra alighanem alkalmatlan, a grindhouse piszkos falain belül viszont átlag feletti munkának számít. Aki bírja gyomorral, annak ott van a több szempontból még jobb, a roughie és gengszter-noir összeboronálásából létrehozott THE PICK-UP. Jelszó: cicisokk.

2014. február 2., vasárnap

Deliria bácsi levelesládájából (Re: THE PICK-UP)

1968
Directed by Lee Frost
Produced by David F. Friedman
Starring Wes Bishop, Stefan Zema, Tracy Saunders, 
Lynn Harris, David F. Friedman and Bob Cresse

dátum: 2014. január 29. 17:17

küldő: Bálint gmail.com

Lehet, hogy az ideiglenes lustulás közepette nem fogok bírni magammal, és összedobok valamit arról a Something Weird-es roughie-ról, amit említettem. Ha nem zavar, hogy csak VHS-minőségű pillanatképeket tudok belőle kiszedni illusztrációnak (DVD-n nem adták ki), akkor neked adományozom az irományom, már ha igényt tart rá a blogod.


2014. január 30. 15:40

Roughieból sosem elég, jöhet az írás.
Ugyan nem láttam a THE PICK-UP-ot, de lehetséges, hogy az elektro-cicisokkolás úttörőjéről van szó?:


Wes Bishop/Bob Cresse (mindkettőjük játszik a filmben) kifejezetten gerjedtek az ilyesmikre.  Friedmannal közösen megcsinálták a LOVE CAMP 7-t, aminek sikere vezetett a Friedman féle ILSA-hoz. Amiben ugyancsak van cicisokkolás:


Ezt a filmtörténetileg fontos összefüggést szerintem nem szabad figyelmen kívül hagyni.

2014. január 31. 13:27

Ha-ha... Bizony, úttörő jellegű műről van szó ebből a szempontból. Épp elárasztottak egy csomó tennivalóval a pangás után, úgyhogy a nagy elemzői terveim szinte abban a pillanatban jegelődtek, ahogy fellángoltak. Szívesen átpasszolom neked a feladatot, a film kopijával egyetemben, már ha nincs gondod az AVI formátummal.

Pár sorral azért hozzá tudok járulni John Alderman okán, akit szintén érdemes megemlíteni. Kisebb és nagyobb produkciókban egyaránt játszott karakterszerepeket, plusz jó néhány adult klasszikusban domborított non-sexual szituációkban, ha épp képzett színészre volt szükség. Cameron Mitchell és Reggie Nalder után ő a harmadik legismertebb hollywoodi név, akit élemedettebb korában a pénztelenség arra késztetett, hogy ilyen műfajban is kamatoztassa az akadémián szerzett tudását.


A Pickup rendezője egyébként az a Lee Frost, aki az A Climax Of Blue Power című hírhedt klasszikust is jegyzi, amely valójában nem más, mint egy a világ legrosszabb és legantierotikusabb hardcore inzertjeivel felturbózott és így elbaszott ígéretes roughie. A fickó olyan szinten leszarta eme részek elkészítését, hogy a testdublőröknek még az arca is tökéletesen látszik, ráadásul jó pár kilóval nehezebbek az eredeti színészeknél. Konkrétan elindul egy smárolás, és a vágás után már két egészen más ember nyelvel az addigi kettő helyén.
--------------------
Ilyen egy kulturális jellegű diskurzus, Deliria módra 8-)

2012. április 11., szerda

THE DEFILERS (1965)

Lee Frost, 100% American Roughie


Ha a Deliriát megtaláló keresőszavakból indulok ki (number 1: „beöntés”), akkor a látogatók egy része bizony perverz disznó. Ne értsetek félre, kedves perverz disznók, Ti is szívesen látott vendégek vagytok, és hogy még a kedvetekbe is járjak, időről-időre felidézek nektek egy csodálatos kort, amiben a filmipar bizonyos szegmense csak és kizárólag a Ti abnormális vágyaitok kielégítésén fáradozott. A színpadon Mr. Friedman és a The Defilers!



Carl és Jamie, az állandó füvezésbe és barátnő-szexbe beleunt két semmirekellő jóbarát elhatározza, hogy pusztán szórakozásból elrabolnak egy lányt. A célszemélynek olyannak kell lennie, akit a kutya sem fog keresni, így sétál be a képbe a Hollywoodba szép reményekkel megérkező („színésznő vagy modell szeretnék lenni, vagy valami ilyesmi”) vidéki leányzó. 


Carl, a duó elvetemültebb fele gazdag családjának köszönhetően rendelkezik annyi pénzzel, hogy perverz légyottjaikhoz kibéreljen egy mocskos pincehelyiséget, ide fogják bezárni és szexrabszolgájukká nevelni leendő áldozatukat. Az éj leple alatt először a motel ablakán keresztül alaposan szemügyre veszik a szőkeséget (= vetkőzős jelenet a kukkolást kedvelő nézők számára), aztán a tettek mezejére lépnek. 


Jamie vonakodva ugyan, de belemegy a több napig tartó veszélyes játékba, egészen addig, amíg a szadista hajlamú Carl nadrágszíjával neki nem esik a lánynak (= spanking jelenet az s/m kedvelő nézők számára). Ezt már Jamie nem képes tétlenül nézni, a két férfi közti verekedés során egyikőjük feje a falból kiálló szögben landol. The End. 
   

Képzeljünk el egy rape and revenge történetet, amiből hiányzik a revenge. Ennek a morálisan védhetetlen, az ötvenes években divatos Fiatalkorú Bűnőzés (Juvenile Delinquency) mozikat extremizáló exploitationnek egyetlen célja volt: sokkolni. A nudie cutie hullám után a szex & erőszak ilyen frontális ütköztetése az újdonság erejével tudott hatni, az öt nap alatt, tizenegyezer dollárból készült THE DEFILERS a roughie műfajának egyik korai, meghatározó darabjává vált.


Hogy jól láthatóan elkülönítsék a színesben parádézó nudiektól, a roughie-kat általában fekete-fehér nyersanyagra forgatták, vad dzsessz zenével még tovább "piszkosítva" az összképet. A THE DEFILERS kézzel fogható, ámbár vékonyka forgatókönyvéhez a körülményekhez képest jó technikai színvonal párosul; a fényképezés/vágás/rendezés (mindhárom egyetlen ember keze munkája) a korrekt és a stílusos között ingadozik, a hang élőben került rögzítésre. Aki olvasta a Deliria korábbi roughie-bejegyzéseit az tudja, hogy ebben a fillérekből űzött szakmában ezek nem feltétlenül számítottak evidenciának.


Az első fél óra, vagyis majdnem fele a 68 perces filmnek nem sok izgalmat kínál, de tetszett, ahogy Carl delikvenciáktól hemzsegő karaktere a tengerparti kiruccanás alatt szép lassan feltárulkozik. „There is only one thing that matters in this crummy, square-infested world: KICKS!” Az őt játszó fickó túl öreg a szerephez, viszont ha megtudjuk, hogy Byron Mabe-ről, a roughie-rendezőről van szó (BIG SNATCH; BUSHWHACKER; A SMELL OF HONEY), máris borsódzhat a hátunk még a gondolatától is.


„I'm a 100% American Stud." Vajon van-e valami szubverzivitás abban, hogy ezek a szüleik pénzén élő, beatnik szlenget beszélő felnőtt-kisfiúk a nőket csak örömforrásra használó szörnyetegek? A THE DEFILERS az Amerikai Álmot bassza meg hátulról? Erről jut eszembe: a nemi erőszaknál a rendező behúzza a kéziféket, és a kényszer, vagyis a cenzúra szülte véletlen folytán elkövet egy kisebbfajta bravúrt. A kamera diszkréten elfordul és az akciót egyre idegesebben figyelő Jamie arcára szegezi tekintetét. Hatásos.


Függetlenül attól, hogy nem a legjobb roughie, amit eddig láttam, a THE DEFILERS-nek helye van az amerikai exploitation-evolúció grafikonján, én például a THE LAST HOUSE ON THE LEFT elé ajánlanám bemelegítésnek, amolyan 'miből lesz a cserebogár' alapon. Bár készítettek ennél sokkal húzósabb dolgokat is a témában, a film azzal válik autentikussá, hogy ugyanúgy kezeli a női szereplőit, ahogyan a „főhősök”: üresfejű, levetkőztethető, eldobható húsdarabok ők az exploitation hentespultján. A producer David F. Friedman ezzel a filmmel lépett ki H.G. Lewis árnyékából. Rendezte: az a ZERO IN AND KILL-es fószer. Ezek az anyaszomorítók nem vicceltek.

Válogatott aranyköpések David F. Friedman audiokommentárjából:

„There were three talents in this business:
Russ Meyer, Radley Metzger and Lee Frost.”

„The only difference between take 1 and take 6
is sixhundred feet of film.”

„I don’t like to sound too immodest, but we invented the roughie.”

„Because it’s in black and white, it just has more of that forbiddenness about it, that old stag-film „oh boy” thing.”

 „The kid I’ve hired to play the lead froze on his first day on camera. Byron came up to me: „I can play that part!” I said go home, change your clothes and get back here. This was his first movie in Hollywood.”

„Jerry was in BLOOD FEAST, 2000 MANIACS, COLOR ME BLOOD RED and several of our nudist camp movies.”

„It was a combination of sex and gore,
everything that makes life worthwhile.”

„The kids were all rioting and two weeks later, Sam Katzman at AIP has a picture in production called RIOT ON SUNSET STRIP. Katzman was great at that thing. There’d be an explosion somewhere and he would have an explosion-picture out in six weeks.”

„We were having a lot of problems with the police department
of LA. Those damned filmlabs would call the vice squad when they screened the print.”

"Ed Wood would came down and borrow 50 dollars."

„There was some fairly  intricate dialogue in this thing.”

„I’m a great believer of the tease.”

„The girl does not have very big bosoms. 
I noticed it is very common with Swedish girls.”

„First day of shooting RACE WITH THE DEVIL, Lee Frost shot 600 feet of usable footage. For a major company picture, it’s incredible! They are lucky if they have a hundred feet.”

„That damn mouse cost me five dollars!”

„The trailer was nothing but a bunch of stills.
The titlehouse wouldn’t dare to touch the footage so I just took a camera and shot those stills.”

2010. szeptember 5., vasárnap

ZERO IN AND SCREAM (1970)

„Les Emerson” (= Lee Frost), bump n’ grindhouse U.S.A.



Ismét egy kétes hírű legenda teszi tiszteletét a Delirián. Még ha sokak számára nem is cseng ismerősen e név, Lee Frost egyike volt a Nagy Amerikai Exploitation Felfedezőknek. Dicsőségtábláján ott van a LOVE CAMP 7 1968-ból, a legelső náci lágermozi, amely nélkül aligha született volna meg az ILSA-sorozat (belegondolni is rossz...). De még előtte két, a maga nemében szintén úttörőnek számító alkotással rukkolt elő: HOUSE ON BARE MOUNTAIN (1962, az első monszter nudie cutie), és a roughie zsáner pionírjának tartott THE DEFILERS (1965). A mondo területen is hétpróbásnak számító rendező/operatőr/vágó ezzel az impozáns rezümével érkezett meg ahhoz az 1970-es esztendőhöz, ami a szexploitationben átmeneti időszak: a pornóra még egy kicsit várni kell, de az újdonsült X-besorolás új távlatokat nyitott. Az „ártatlan” nudie-roughiek korszaka lejárt, éljen a full frontal!


Néhány Frosthoz hasonló explotation-veterán ekkor szállt ki végleg az üzletből, aki pedig benne maradt, az jó eséllyel kötött ki a pornóiparban (Joe Sarno, Ray Dennis Steckler, Roberta Findlay stb.). A szóban forgó film valahol a tranzitzónában rekedt: a Zodiákus ténykedése ihlette pszichopata-sztori pornósan minimalista, inkább csak arra szolgál, hogy időközönként megszakítsa a néhányszor élesben is „elsülő”, de a hardcore-nál még mindig két X-szel kevesebbet mutató szexet. Ha a Delirián szerepelt címekből kellene hasonlót találni, akkor ott van A SCREAM IN THE STREETS, mínusz a fun-faktor. A ZERO IN AND SCREAM a legrosszindulatúbb grindhouse, amit (ezen a héten) láttam, egyúttal méltó utódja Frost Psycho roughie-jának, az 1968-as THE ANIMAL-nek.


Mike nagy kaliberű távcsöves puskájával Hollywood lankáit járva vadászik szeretkező párokra. Ha nem ezt a sportot űzi, akkor a Los Angeles-i The Classic Cat sztriptízbárban múlatja idejét (mi is múlatjuk, a 63 perces játékidőnek legfeljebb ha a negyede „hasznos”). A főcímben szponzorként megjelölt intézmény szőke táncosnője a megnyerő külsejű férfit meghívja úszómedencés partijára, ami hamarjában össznépi orgiává alakul át. Egyedül Mike marad felöltözve, bambán bámulva a „szörnyű” látványt, majd kocsiba vágja magát, felmegy a szemközti dombra, becéloz (zero in) és lő (and scream).


Miközben a háttérben szóló rádióból/tévéből halljuk, ahogyan a rendőrség nagy erőkkel nyomoz ("Turn yourself in, You are obviously not in control of yourself!"), Mike otthonában fantáziál tovább a táncosnőről. A temetői hangulatú zenével kísért, többször is fekete-fehérbe váltó víz alatti szeretkezés láttán még Radley Metzger is megnyalná az ... ujját. Ám amikor az álom-aktus végén valaki fejbe lövi a nőt, megint egyértelművé válik, hogy a film tudatalattija sötét, mint az éjszaka. Ami ezután jön – mi más, mint egy szexjelenet -, be is betonozza a malíciát: a férfi újból felmegy a domboldalra, céloz... és mi távcsöves puskájának célkeresztjén át végignézünk egy leszbikus légyottot. Ez a nyolc (!) perc joggal pályázhatna minden idők legnyomasztóbb szexjelenetei közé.


A gyűlöletes formai „bravúrt” csak azért nem említeném egy lapon a PEEPING TOM szubjektívjeivel, vagy a CANNIBAL HOLOCAUST snuffjával, mert a ZERO IN szinte minden szempontból kritikán aluli, viszont cine-patológiai esettanulmányként az említett mesterművek által generált kérdések itt is felvetődnek. Sajnos Lee Frostot nem állt módomban megkérdezni  (meghalt), így útmutatónak marad az impotens sorozatgyilkos összefüggéstelenül megírt nagymonológja, mely szerint a nő csak addig szép, amíg rá nem mászik egy férfi. Akkor most egy ex-nudie filmrendező szexuális szabadossággal szembeni kirohanásának vagyunk a szemtanúi? Egy pornófilmben? Sick shit.

--------------------------

Még mindig 1970-et írunk, nyersanyag is maradt (a mai 20 millió dolláros "low budget" filmek korában talán már furcsa, de ezek a minimálprodukciók resztlire készültek, vagyis más forgatásokon el nem exponált szalagrészeket gereblyéztek össze negatív gyanánt), az örök opportunista Frost - felülve a skandináv erotika Amerikát is elérő hullámára - csinál két európai (dán) produkciónak álcázott szexfilmet. A kettő közül a THE CAPTIVES elveszett (az Imdb tévesen ezen a címen a másikat, a SLAVES IN CAGES-t jegyzi), a szinopszisa azonban beszédes: a gazdag házaspár útban hétvégi házuk felé felvesz egy stoppos lányt. Már éppen indulnának tovább, amikor a lány drogos haverjai megtámadják a sofőrt. A négyfős banda egy elhagyatott házba viszi jól szituált fogjait. "They represent a future generation of violent human animals" hirdették a szórólapok. Két évre rá, 1972-ben kijön a LAST HOUSE ON THE LEFT.

Keep repeating, it's not a rip-off...

Lee Frost a szexploitation / pornó mellett mainstreamnek nevezhető karriert is tudott egyengetni. A Fox stúdiónak megír és majdnem megrendez egy izgalmas akció-horrort, a RACE WITH THE DEVIL-t (a forgatás megkezdése után pár nappal Jack Starrett átveszi a helyét), az American International Pictures számára pedig elkészíti a THE INCREDIBLE TWO-HEADED TRANSPLANT abszurd blaxploitation változatát, a THE THING WITH TWO HEADS-t.

Szintén blaxploitation vadhajtás a THE BLACK GESTAPO, amiben náci egyenruhában masírozó militáns afro-amerikaiak veszik át az irányítást egy fehér gengszterek uralta városrész felett!

Végezetül említsük meg az 1974-es POLICEWOMEN fekete zsaru/fehér zsaru korát megelőző párosítását - „When You are a cop, there is no such thing as weaker sex”.

Lee Frost világában lehetsz fekete vagy fehér, nő vagy férfi - ha degradálásról van szó, mindenki egyenlő esélyekkel indul!