2010. március 31., szerda

tutti colori di deliria

Új sablont húztam a tartalomra: egy diszkrét, sötétszürke alap fehér betűkkel (linkek narancssárgák), spéci kétoldali menüsorral, amin már egyszerűbben átlátható a címkézés is. A saját fejlesztésű rating-modulomat eltávolítottam, az oldalon szereplő filmek legtöbbjét amúgy is teljesen felesleges pontozni. Ha valakinél hibásan műxik valami, az dobjon egy emilt (állítólag Explorer 6-on már nem jön be).

2010. március 30., kedd

THE NANNY (1965)

Seth Holt, angol


Nem sokkal a MI TÖRTÉNT BABY JANE-NEL? és a HUSH, HUSH, SWEET CHARLOTTE után Bette Davis Angliában, a Hammer stúdió utolsó fekete-fehérben forgatott produkciójában folytatta a „legendás hollywoodi öreglányok pszichothrillerekben” vonalat. Ugyanabban az évben a 62 éves Tallulah Bankhead is átruccant Hammerékhez egy hárpia szerepre,

DIE! DIE! MY DARLING (KINYÍRLAK, DRÁGÁM)

Joan Crawford Herman Cohen (HORRORS OF THE BLACK MUSEUM, KONGA) anglo-trash produkcióiban haknizott,

BERSERK ; TROG

majd Bette Davis ismét a Hammer háza táján újrázott egy immáron színesben készült fekete komédiával, melynek apropóján átíratta a forgatókönyvet és kirúgatta a rendezőt.

THE ANNIVERSARY

A THE NANNY-ben Davis munkáját lelkiismeretesen végző házvezetőnőt alakít egy felső kategóriás londoni családnál; a férj elfoglalt üzletember, az anya idegroncs. Éppen hazavárják Joeyt, a kishúga vízbefojtásáért két évre pszichiátriai intézetbe zárt fiukat. Az intelligens, kegyetlen fekete humorral megáldott tízéves kölök valamiért különös ellenszenvvel viseltetik a középkorú nők iránt, és persze ki nem állhatja a családnál generációk óta szolgálatot teljesítő dadust. A sztoikus nyugalommal rendet tartó vénlány és a fiú közti hadviselés arra a két évvel ezelőtti tragikus napra vezethető vissza, amikor a nő felügyelet nélkül hagyta a gyerekeket…


A legismertebb Hammereket (Frankenstein-Drakula-Múmia szentháromság) is jegyző producer/író Jimmy Sangster bőven túlteljesítette azt az egyszerűnek tűnő feladatát, hogy Ms. Baby Jane-nel eladjon egy krimit. A szintén ’65-ben filmre adaptált BUNNY LAKE IS MISSING szerzőjének egyik novellája alapján készült forgatókönyv cseles kettős nézőpontja, jó érzékkel elhelyezett flashbackjei nemcsak kellő feszültséget biztosítanak a jóformán egyetlen lakásban játszódó történetnek, de precízen felépített karakterein keresztül felsejlik az Egyesült Királyság matriarchális intézményrendszerének csődközeli állapota is. Ennek metaforájaként működik a felnőtt, neurotikus anya és az őt egyfajta regresszív, infantilis állapotban tartó dadus kapcsolata, a megkapó befejezést pedig vehetjük parafrázisként az önsorsrontó szolgálatról. A britek gyerek-fóbiája természetesen itt is jelen van - egy újabb finom réteg, amit példásan használ ki a film.

Seth Holtnál (SCREAM OF FEAR) nem is kerülhetett volna jobb kezek közé az anyag, rendezése ugyanolyan pengeéles, mint a könyv, ráadásul Holtnak valahogy sikerült rávennie hiú díváját a fair play-re. Ez leegyszerűsítve annyit jelent, hogy Davis nem mos le azon nyomban mindenkit a színről, a THE NANNY a várakozásokkal ellentétben nem válik bettdéviszes camp-é (a THE ANNIVERSARY egyik hibája). A gyerekszínészek különösen jól játsszák nehéz szerepüket, az akkor még csak 57 éves Davis pedig azt a kategóriát képviseli, amiben az ember nyugodt lelkiismerettel mondhat olyanokat a producerének, hogy „a nevem sosem kerülhet a cím alá!”.

Tekintve, hogy egy olyan 45 éves filmről van szó, amin legfeljebb nagyítóval tudnék kifogást találni, a Hammer egyik legjobban sikerült thrillereként ajánlom megtekintésre.

2010. március 27., szombat

THE CHURCH revisited

„Pénteken elkezdődött a Mátyás-templom felújítása. A kulturális minisztérium idén 250 millió forintot fordít a 4 éven át tartó rekonstrukcióra.” - MTI, 2004. 10. 01

„ A magyarok Nagyasszonyának ” - Szent István

„ 2008-ra befejezzük ” - Hiller István

2010. 03. 26. - Még mindig tart a renoválás, de ha már odacsődítettem 30 statisztát...:



Félelmetesen Tornyosuló Gótikus Templom (by Michele Soavi):
Félelmetesen Tornyosuló Gótikus Templom (by Deliria):

2010. március 24., szerda

GESTAPO’S LAST ORGY (1977)

Cesare Canevari, olasz


Und das olasz filmgyártásch újra fel fog virághozni,
Heil Cesare!

Ajvé, olasz nácik - kell ezt még ragozni?! Kötve hiszem, hogy bárkinek is a szíve csücskén találnánk ezeket a második világháborús szexholokauszt mozikat, melyek AZ ÉJSZAKAI PORTÁS 1974-es bemutatója után kezdtek szaporodni szerte Itáliában. Liliana Cavani botránya („An operatic celebration of sexual disgust” -Time Out), az amerikai ILSA vendégszereplése, Pasolini SALO-ja, és legvégül Tinto Brass SALON KITTY-je kellett ahhoz, hogy harmadvonalbéli olasz szakmunkásbrigádok nekiálljanak eme kétes értékű filmek fabrikálásához. Sergio Garrone, az SS EXPERIMENT CAMP és az SS CAMP 5 - WOMEN'S HELL rendezője az olasz néplélekkel magyarázza a jelenséget:

"Olaszország... hogy is mondjam... a másolók országa. Ha valami működik, akkor az összes olasz ugyanazt fogja csinálni. Ha egy szép lányról van szó, mindenki őt fogja követi. Ha van egy jó autó, mindenki azt fogja megvenni. Ha van egy politikus, mindenki őrá szavaz. Állandó változásra van szükségünk. A saját meggyőződésünk nekünk nem elég, minden napra kell valami új élmény. Szóval, mi történik, ha valaki csinál egy náci haláltáboros filmet, ami pénzt hoz?..."



A pszichedelikus spagetti weszterntjéről (MÁTALO!) már-amennyire ismert Canevari atrocitása a nazisploitation minőségibb darabjai közé tartozik, egész jól van fotografálva. Na, so was? Ahhoz, hogy a GESTAPO’S LAST ORGY igazán artisztikus magasságokba röpüljön a szemünk előtt, érdemes előtte megtekinteni a THE BEAST IN HEAT-et; Luigi Batzella, 1977-es alkotása minden szempontból ennek az al-alműfajnak a legalja.



Néhány évvel a második világháború után Liza Cohen visszatér annak a koncentrációs tábornak a romjaihoz, ahová annak idején bevagonírozták. Az üresen álló komplexumnál már várja egy nálánál jóval idősebb úr, aki annyira megörül neki, hogy azon nyomban elkezdi molesztálni (Ó, a parfümöd! Jaj, a tested!). A férfi nem más, mint a felmentett háborús bűnös Conrad von Starker, a tábor egykoron rettegett kápója. A történet nagy részét kitevő flashbackből megtudjuk, hogyan lettek ők ketten - a kegyetlen náci és az őt frusztrált őrületbe kergető ellenálló zsidó lány - egy pár. Hát aranyom, ez nem a Schindler Listája!



Szóval a szkript fogja AZ ÉJSZAKAI PORTÁS náci tiszt / zsidó fogolynő bizarr viszonyát, eltávolít belőle minden intelligenciát, ami Cavaninál még megvolt (Cavani/Canevari - biztos távoli rokonok), majd hozzáad egy nagy adag ízléstelen, már-már a készítők józan eszét megkérdőjelező szadista ocsmányságot. Bár az egész színjáték Starker és Liza testi-lelki / szado-mazo interakciójára van felhúzva, a körülöttük folyó sleaze és a parodisztikus alakítások lenulláznak mindenfajta próbálkozást a fasizmus perverziójának ilyetén való legitim bemutatására. A fő sokkfogásnak szánt vacsorajelenet akár nézhetetlenül kínos is lehetne, ha nem előzné meg egy totál idióta náci monológ, ami után már nem is lehet igazán komolyan venni a barbár cselekedeteket. Egészen az egyik kezével egy elszenesedett holttestet, a másikkal meztelen nőt markolászó tiszt látványáig - na, az bőven kiveri a betegbiztosítékot.



Habfürdő a meszesgödörben, menstruáló lány kiéhezett dobermannokkal való felzabáltatása, vad orgiák, kannibalizmus, és a nőibörtönös filmek archetípusai: teli szájjal röhögő szadista vezetőség, Ilza-szerű leszbo Fräulein (ki ez a színésznő? wunderschön), a jószívű doktor, és egy barakknyi dekoratív, kisminkelt „zsidó” fogoly. Aki randa, azt egyből elgázosítják - az exploitation-törvények nem ismernek kegyelmet.
Végül visszatérünk a jelenbe: Liza nyakában még mindig ott liheg Starker. A lány előhúz retiküljéből egy pisztolyt és lelövi a férfit. Ó, micsoda poetikus igazságtétel. Ahogyan a kövér férfi holtteste rádől arra a törékeny lányra, hát az kérem könnyfakasztó.


Bájosan rettenetesnek azért mégsem nevezném Canevari történelmi drámáját, ahhoz túlságosan is patológiai eset, meg aztán mégiscsak észak-olaszok csinálták (Milánó környékén, egy festői szépségű tónál*), ki tudja miféle szerzetek piszkos kis fantáziája került itt a vászonra? Ráteszek még egy lapáttal: tán még büszkék is voltak az elvégzett munkára. Erre abból lehet következtetni, hogy a stáblistán az olasz trash-filmektől szokatlan módon birtokos jelzőként van feltüntetve a rendező igazi neve, és a nazisploitationöknél nem ez az első ilyen eset:
DEPORTED WOMEN OF THE SS:
Ezt rakd össze, aztán vond le a megfelelő következtetést, nekem most mennem kell (ha kérdezik, én itt se voltam).
------------------
* Iseo-tó, Olaszország:

-------------------

A filmbéli koncentrációs tábor főhadiszállásának otthont adó szigetet az ismert amerikai filmszínész, George Clooney vásárolta meg.

2010. március 23., kedd

Italian Exploitation Cinema 1970-1979

Nem sok guide jellegű publikáció van az olasz exploitationfilmekről, a Delirium talán az egyetlen használható ebben a témában. Nem lexikon, inkább egy lista az évtizedben készült produkciókról alternatív címekkel, stáblistával és rövid, néhány soros leírásokkal/kritikákkal. A poliziottik valamiért hanyagolva lettek, és nem minden információ ér aranyat (képformátumok és a játékidő nem mindig stimmel), de ettől még haladó euro-szakiknak nélkülözhetetlen segédeszköz. Az 1980-81-82 évjáratok külön számokat kaptak, nekem csak papíralapon vannak meg - ha találok majd szkenneket ezekről, akkor visszahozom a bejegyzést. A két hetvenes évekkel foglalkozó kiadás (70-74 és 75-79) egy zip fájlba csomagolva letölthető a képre kattintva:

2010. március 17., szerda

szinemagazinok

Összegyűjtöttem egy tucat amerikai szexfilmipari szakfolyóirat borítóját - aki elmúlt 18 és rákattint erre a képre (majd a BBB bejegyzés végére görget), az meg is tekintheti őket:

2010. március 16., kedd

VCD-classic: Pokkai!

A film Joey Fung igaz történetét meséli el. Fung volt az első női baseball-játékos Hong Kongban, akinek sikerült beverekednie magát a premier ligába. Ennek legkevésbé Chan Ip Dong, alias ’C.I.D.’, a sportfogadásokat kézben tartó rettegett gengszter örült, aki annak idején vértestvéreivel arra esküdött fel, hogy hongkongi baseballpályára egy olcsó kis nőcske sohasem teheti be a lábát.
1989.07.25. 5:15 PM - az edzésről hazatérő Joey és barátja, Lam rendőrfelügyelő mit sem sejtve belép a nappaliba:

2010. március 15., hétfő

THE PSYCHO LOVER (1970)

Robert Vincent O’Neil, USA


Ha valaki az amerikai exploitation sarokpontjainak megismerése után a Something Weird archívum behatóbb tanulmányozására vetemedik, nem árt, mi több: kötelező!, hogy a jó ízlés gomb kikapcsolásával együtt a jelenkori B-mozik kapcsán berögzült elvárásait is félre tegye. 20-30 ezer dolláros csodákról beszélünk, ezen a szinten már az is valami, ha a kép alá sikerült hangot is tenni. Csak ezzel az ál-nosztalgikus punk-rock hozzáállással felvértezve lehet bekebelezni ezeket a marginális státuszú, faragatlan alkotásokat. Doris Wishman, H.G. Lewis, Michael Findlay, Andy Milligan… - pénz híján az egyetlen hasznosítható fegyvertény számukra a totális alkotói szabadságuk volt. Ezzel visszaélni csak egyféleképpen lehetett: még vadabbnak, még merészebbnek lenni, mint a nagykutyák. A THE PSYCHO LOVER (vagy ahogy a főcímben ki van írva: THE LOVING TOUCH) ennek a deviáns cinemának az ékes példája, egy olyan hitchcocki thrillerbőrbe bújt farkas, ami tudatosan vagy akaratlanul (ez is a dolog szépségéhez tartozik: nem lehet eldönteni az alkotói szándékot), bestiális módon megszegi csaknem az összes krimi-szabályt, és nem úgy tűnik, hogy ezért bárkitől is bocsánatot kért volna.

Marco nőgyűlölő sorozatgyilkost. A rendőrség elkapja, de Marco esküszik rá, hogy ő csak álmodja tetteit. A bizonyítékok hiányában tanácstalanul maradt nyomozó egy szakmájában elismert pszichológushoz fordul, hogy hipnózis segítségével szedje ki a szabadlábon védekező Marcoból az igazságot. Közben a gyilkosságok folytatódnak, a harisnyás, sebészkesztyűs szexgyilkos újra és újra lecsap a BLOOD AND BLACK LACE Eastmancolor zöld/vörös díszkivilágításában pulzáló apartmanokban.

A gazdag lélekbúvár doktornak sem egyszerű az élete: egy nálánál jóval fiatalabb lánnyal képzeli el leélni hátralévő életét, de hites felesége csak nem hajlandó elválni tőle. Egy szép napon, a tó partján, andalító zenére (a film tele van émelyítő szerelmes dalokkal) a szeretője elmeséli az előző nap látott MANDZSÚRIAI JELÖLT történetét, amiben Laurence Harveyt agymosásnak vetették alá a kommunisták, hogy aztán parancsra gyilkosságokat kövessen el. A mit sem sejtő lány ezzel ötletet ad, hogyan szabadulhatna meg a férj az asszonytól. A doktor diktafonja segítségével arra utasítja páciensét, hogy amíg ő egy partin alibizik, éjszaka látogassa meg feleségét és ölje meg. „It’s dream time, Marco!”

Az okos csavarral véget érő történet nem egy nagy szám, ellenben a rendezés az átlag amerikai grindhouse-moziknál jóval stílusosabb. A gyilkosságok fényképezése az olasz pszicho-giallók atmoszféráját árasztja, de még a dialógusok is egy bizonyos műgonddal vannak felvéve és megvágva. A gyakori szóváltások (ezeket a legköltségkímélőbb felvenni, ugyebár) a banálistól a bizarrig terjednek. Ezt például a tetthelyen csíptük el:
- My god, what’s that?!
- A ketchup bottle.
- That alone was enough to kill her…
- No, she was already dead when he put that into her.
A stratégikusan csak félig letakart áldozat körüli eszmecsere végén a felügyelő még fontosnak tartja megemlíteni, hogy ha csak rágondol a kecsöpös üvegre, feláll a szőr a seggén (sic!).
Ezeket a hirtelen felbukkanó és hamar távozó kétes élvezeteket gyarapítja a hipnotizált Marco esete a hamburgeressel (teljesen felesleges a jelenet, viszont a büfés fickó óriásit alakít!), és a Renato Polselli köpenyegéből előbújó pszichedelikus álomszekvencia. Ezek után nem is meglepő, hogy a befejezés sem teljesen százas. Nem vagyok hajlandó lelőni a poént, de annyit elárulhatok, hogy egy kóbor televíziókészülék teszi fel a pontot a nonszensz végére.


A PSYCHO LOVER után O’Neil a hasonlóan borultnak látszó BLOOD MANIA-t produkálta, majd jó egy évtizeddel később a hírhedt ANGEL-lel rukkolt elő, amit sokan az utolsó, igazi amerikai grindhouse-mozinak tartanak, még mielőtt a video az otthonokba száműzte volna a mocskot. Ez a rendkívül sikeres, folytatásokat is fialó 1984-es film egy 15 éves éltanuló lányról szól, aki civilben prostituáltként keresi kenyerét az Alkony sugárút járdáin. Ennyi persze nem elég az üdvösséghez, úgyhogy célpontja lesz egy nekrofil sorozatgyilkosnak. Nem egy kimondottan termékeny alkotóról van szó, de az elmondható O'Neil-ről, hogy fél lábbal végig ott állt a negyvenkettedik utca ütőerén.



Kissé durvára sikeredett a képanyag, nyugtatóként íme néhány kocka a film napos oldalát reprezentáló bájos színésznőről:
Uh, az nem egy kecsöpös üveg?

2010. március 13., szombat

SCHOOL ON FIRE (1988)

Ringo Lam, 香港



Bad Times At Hong Kong High. Egy diáklány szemtanúja lesz egy fatális kimenetelű verekedésének az iskola előtt. Az osztályfőnöke és a környéket felügyelő rendőrtiszt (Mr. Vampire Lam Ching Ying) nyomására elmegy a kapitányságra, aminek az lesz a következménye, hogy neve felkerül a középiskola tanulóit beszervező gátlástalan gengszter (Mr. Big Scary Fucker Roy Cheung) „elintézendő” listájára.


Ringo Lam sosem viccelt, vagy ha mégis, az nem állt jól neki. A SCHOOL ON FIRE olyan kilátástalan, nyomasztó és szomorú képet mutat, hogy még saját kreátora is visszahőkölhetett tőle - egészen a FULL ALLERT-ig (1997) nem készített ennyire pesszimista dolgozatot. Az, hogy a nézők nagy ívben elkerülték nem teljesen igaz (a PRISON ON FIRE sikerét persze nem közelítette meg - nem is szerepel benne egy Chow Yun Fat kaliberű megasztár), de az tény, hogy a cenzorok az iskolarendszer rossz fényben való feltüntetésére hivatkozva alaposan elbántak vele. Ez a vhs/vcd-ről már ismert „csonka” kópia jelent meg nemrégiben dvdén, az átlagosnál érthetőbbre sikeredett angol feliratozással. Felesleges túl sokat agyalni azon, hogy vajon mi hiányozhat az eredeti változathoz képest, Lam így is forráspontig hevíti az egykoron a hongkongi újhullámra jellemző szocreál nihilizmust (ismét a THE HAPPENINGS jut eszembe róla), amihez kamikaze, belebaszlak-a-kirakatba akciórendezés párosul.


A tradícióikat maguk mögött hagyó triádok mellett a tehetetlen igazságszolgáltatás is önti az olajat a tűzre, a létrejött káoszban az egyetlen közös nevező az erőszak maradt. Lam a kilencvenes években ugyanezt a világlátást stilizált akciófilmjein keresztül közvetíti (FULL CONTACT, BURNING PARADISE), itt viszont alkalma volt cicoma nélkül, még a CITY ON FIRE noiros allűrjeit is mellőzve a falnak mennie. Úgy látszik, minden méregzsák anarcho/nonkonformista rendezőnek meg kell adni a sanszot, hogy karrierje során legalább egyszer kiereszthesse fullánkját, még úgy is, hogy az elkészült film könnyen a maga gerjesztette lángok martalékává válhat, akár a szigorú cenzoroknál, akár a felkészületlen nézőknél. Tsui Hark a DON’T PLAY WITH FIRE-rel, Ringo Lam pedig a SCHOOL ON FIRE-rel tette ezt meg, és szinte biztos vagyok abban, hogy a megtekintést követő nagy levegővétel után úgy fogunk visszaemlékezni rá, mint a rendezőt definiáló legfontosabb filmek egyikére.