"I think You will enjoy this place, sir, it's very nearly halfway respectable."
Minden horrorsznob tudja: a Hammer-filmek nemesítik a lelket és pallérozzák az elmét - erre az alapvető igazságra a Sony gazdaságos kiszerelésű (4in1) boxszettje sem cáfol rá. Az 1960-64 periódusból összeválogatott filmek a stúdió második fénykorát reprezentálják, bicegő múmiával, saját licenszű monszterrel, egy melodramatikus preztízs-produkcióval és egy fekete-fehér Hammer-krimivel, ami aztán sok kicsi fekete-fehér pszichothrillert fialt.
Minden horrorsznob tudja: a Hammer-filmek nemesítik a lelket és pallérozzák az elmét - erre az alapvető igazságra a Sony gazdaságos kiszerelésű (4in1) boxszettje sem cáfol rá. Az 1960-64 periódusból összeválogatott filmek a stúdió második fénykorát reprezentálják, bicegő múmiával, saját licenszű monszterrel, egy melodramatikus preztízs-produkcióval és egy fekete-fehér Hammer-krimivel, ami aztán sok kicsi fekete-fehér pszichothrillert fialt.
THE TWO FACES OF DR. JEKYLL (1960)
Terence Fisher horrorképzőművészetének fundamentuma a jó és gonosz dualitása, így aztán természetes, hogy ő is elkészítette a maga Jekyll/Hyde átiratát.
A komplex szkript megfordítja az irodalmi alapanyag és az abból készült addigi filmes feldolgozások evolúciós elméletét: az erkölcsi véglénnyé alakított Hyde megnyerőbb külsejű és szocializálhatóbb, mint a doktor, ki őrült kísérletei és bozontos szakálla alá bújva hanyagolja társadalmi teendőit és az időközben elkurvult gyönyörű feleségét. Ezzel a nőügyek is a fejük tetejére állnak, Hyde-nak nem csak Christopher Lee vulgáris dzsigolójától, de saját alteregójától is el kell happolnia Mrs. Jekyll-t. Dawn Addams feledteti velünk a korábbi filmekbe beleerőltetett vitriolos nőalakokat, ebben az asszonyállatban úgy váltakozik a vágyrajáró, szeretetre éhes asszony és a hidegen számító dáma, mint Jekyll/Hyde-ban az adrenalinszint.
Néhány nagyjelenetet leszámítva a kinetikus Dracula vagy Frankenstein filmjeiről híres Fisher rendezése kifejezetten színpadias, ettől függetlenül a Technicolor megfejthetetlen kémiája ugyanúgy működik, mint az ismertebb klasszikusokban. Jack Asher operatőr tüneményes képein lángra gyúlnak a szereplők legbelsőbb érzelmeit tükröző bársonyfüggönyök és csipkedresszek - mint a SÓHAJOK, 11-re feltolt tónusokkal.
Tudatában annak, hogy ez a szövegcentrikus dekadencia kemény diónak bizonyulhat a Hammer horrorisztikusabb vonalára gerjedőknek (ők talán a kora hetvenes évekbeli DR. JEKYLL AND SISTER HYDE-ot izgalmasabbnak fogják találni), további szuperlatívuszok helyett maradnék a diplomatikusabb "alulértékelt" jelzőnél, és hogy ez a szett két ékköve közül az egyik.
--------------------------
THE CURSE OF THE MUMMY'S TOMB (1964)
Terence Fisher Múmiája (1959) a legszebb film, amit erről a gézengúzról valaha is készítettek. És hogy az utókor is emlékezzen arra, hogy ezt a briliáns rendezőt nem lehetett csak úgy lecserélni, itt van bizonyítéknak a stúdió második múmiafilmje, az általában producerként ténykedő Michael Carreras rendezésében. A decensebb pillanataiban is prózainak maradó "szalonhorror" a box sánta kutyája (nem Sátán kutyája, az Fisher).
A koloniális időkből visszamaradt rasszizmussal kibélelt forgatókönyv (szintén Carreras műve) a régi nótát fújja, azaz Egyiptomban felfedeznek egy tökéletes állapotban lévő szarkofágot, amit az opportunista amerikai showman elszállíttat Londonba. Afrikából imigyen átkerülünk egy nagypolgári ízléssel berendezett nappaliba, ahol egy kisebb társulatnyi színész próbálja pótolni Peter Cushing archeológusának fájó hiányát, sikertelenül. Miközben kifogástalan modorú szereplőink röviditalokat szürcsölgetve versengenek a darab kiskacsás küllemű hölgyeményének kegyeiért (Jeanne Rolandnak sikerül rácáfolnia a francia nők angolok feletti állítólagos felsőbbségére), a múmia eltűnik, és csak az ötvenedik percben töri rá az ajtót a társaságra. Ott és akkor mintha életre kelne a film, de addigra a néző már az igazak álmát alussza, vagy ha mégsem, akkor valószínűleg olyan fanatikusról van szó, aki képes bármit végignézni, amit Hammer márkajelzéssel láttak el. Hazai vhs-borító : a - b
--------------------------------
A miheztartás végett feltétlenül a MUMMY'S TOMB után tekintsük meg Terence Fisher görög mitológiából merítő rémtündérmeséjét. Ugyan nem tartozik a rendező legjobbjai közé, de még egy szekunder-Fisher is oly gazdagon megmunkált fantazit jelent, amihez foghatót a Carrerashoz hasonló iparosok sosem tudtak kivitelezni.
A tematika illeszkedik a két évvel későbbi John Gilling-filmekhez - minő meglepetés, a forgatókönyvet Gilling jegyzi. Ahogy a THE PLAGUE OF THE ZOMBIES/THE REPTILE double-billjében, itt is egy rettegésben tartott kisváros fogad szilenciumot helybéli sorozatgyilkosa felett. A patetikus fúria holdtöltekor medúzává változva szobrokat farag az útjába kerülő áldozataiból. A megvariált farkasembermítosz szálai egy szintén gillingi apafiguránál (Peter Cushing) futnak össze.
A költséges THE PHANTOM OF THE OPERA (1962) bukása miatt alacsonyabb büdzsével büntetett produkció a Drakula-filmekből újrahasznosított kosztümök és üvegfestések miatt "Transzilvániába" helyezte cselekményét, ami a hátborzongatóan szép felvezetés után döcögősebb tempójú love-sztoriként teljesedik ki. A változatosság kedvéért a Van Helsing szerepet ezúttal Christopher Lee-re osztották. Az Eastmancolorral kifestett vászon lélegzetelállítóan gyönyörű dolgokat tár elénk, méghozzá úgy, hogy közben nem fordul át émelyítő giccsbe. A filmnek létezik egy freudi olvasata is, aki kíváncsi rá, annak kiszkenneltem az Aurum enciklopédiából (ITT). Bizonyára védhető a tézis, de a szerző memóriára hagyatkozó szinopszisa teljesen összekutyulja a történetet.
--------------------------
SCREAM OF FEAR (1961)
Anyja halálát követően a fiatal, lovasbalesete folytán tolószékbe kényszerült Penny elutazik tíz éve nem látott, dúsgazdag apjához. A francia tengerparton álló villában csak újdonsült mostohaanyját, egy jóképű sofőrt, és Christopher Lee-t, a család háziorvosát találja - az apa, állításuk szerint, szolgálati útra ment. Ennek némileg ellentmond Peggy apjának periodikusan felbukkanó, majd azon nyomban köddé váló holtteste...
A "kergessük őrületbe" fekete-fehér Hammer pszichók mintadarabjaként (további beszédes címek: MANIAC, PARANOIAC, NIGHTMARE, HYSTERIA) a SCREAM OF FEAR-t méltánytalan dolog lenne egyszerű ÖRDÖNGÖSÖK vagy PSYCHO kópiának elkönyvelni. Tény, hogy ez a két világsiker adta meg a zöld jelzést elkészültéhez, a film önmagában is van annyira meggyőző, hogy mikor a rövidke nyolcvan perc végén feljön a The End felirat, az orránál fogva megvezetett néző legszívesebben megrázná a forgatókönyvíró (Jimmy Sangster) kezét elismerése jeléül. Aztán persze elgondolkodik, hogy mennyire banális volt az egész, na de melyik pszichothriller nem az?
A kitűnő színészekkel előadott mystery Seth Holt rendező és Douglas Slocombe operatőr (VÁMPÍROK BÁLJA) kezei közt válik igazi brithorrorrá. A kontrasztos, egyszerre nyomasztó közelséget és feneketlen mélységet árasztó képek az éjszaka olyan dimenzióját keltik életre, amihez hasonlót leginkább monokróm szellemtörténetekben szoktunk látni (THE INNOCENTS, NIGHT OF THE DEMON), mintsem lélektani krimikben. Holt két másik Hammert rendezett, a Bette Davis jutalomjátékával fémjelzett THE NANNY-t (1965), és a BLOOD FROM THE MUMMY'S TOMB (1971) érdekes múmiafilmjét múmia nélkül, melynek forgatása közben idejekorán elhalálozott. Mindkettő ajánlott néznivaló, a SCREAM OF FEAR - vagy ahogyan hazájában hívták, TASTE OF FEAR - pedig egyenesen kötelező tananyag kriminológusok számára.