2014. június 1., vasárnap

FRIGHTMARE (1974)

Pete Walker, angol


God Save the Queen
And her Drill Machine

Amikor Olaszországban teljes pompájában virágzik a giallo, Nagy-Britanniában is megfigyelhető egy kisebbfajta pszicho-horror reneszánsz. ÉS HAMAROSAN A SÖTÉTSÉG, FRIGHT, FEAR IN THE NIGHT, TOWER OF EVIL... Csupán néhány szűk esztendőről van szó (1970-72), az amerikai tőkekivonást követően a hetvenes évek derekára az ország filmipara válságba kerül, ennek megfelelően horrorfilmek sem készülnek olyan mennyiségben, mint korábban. Ezekben az ínséges időkben a brit pszichopatákban Pete Walker tartja a lelket proto-slasherjeivel. A kezdetben filléres szexvígjátékokat készítő londoni producer/rendező első komolyabb próbálkozása a műfajban, a 3D fináléval megfejelt THE FLESH AND BLOOD SHOW még számos gyermekbetegségtől szenvedett, hanem aztán szerződtette forgatókönyvírónak a Monthly Film Bulletin egykori kritikusát, David McGillivray-t. Innét fogva kezd érdekes lenni a Pete Walker-jelenség.


Megnéztem a NIGHT OF THE EAGLE című filmet, ami tényleg halálra rémített. – meséli műfajhoz fűződő viszonyának eredetét McGillivray, aki a másik kései brithorroristának, Norman J. Warrennek is körmölt szkripteket. - Az egyik különösen feszült jelenet alatt a szívem olyan gyorsan vert, azt hittem menten fel fog robbanni, és amikor vége lesz a vetítésnek, a jegyszedőnő fogja megtalálni vértócsában fekvő holttestemet. Miután ép bőrrel kijöttem a moziból, az a felvillanyozó érzés kerített hatalmába, mintha valami régóta áhított/rettegett beavatási szertartást éltem volna túl. Természetesen még többet akartam, majd hamarosan kifejlődött az az ambícióm, hogy hasonló élményt nyújtsak másoknak is.


A közös munka gyümölcsei sorrendben HOUSE OF WHIPCORD, FRIGHTMARE, HOUSE OF MORTAL SIN és a sorból bizonyos szempontból kilógó giallo-szerűség, a videokölcsönzőkben nálunk is előfordult SCHIZO. A kritikusok által annak idején körbeköpködött rendező önmagát bajkeverőként határozta meg, provokatív témákat választó exploitation filmjeit következetesen terror pictures-öknek nevezte, jelezvén a hanyatló Hammer Horrortól való szándékos elkülönülését. A Fangoria brigád ma már szerzői filmesként tartja számon, kultstátuszát DVD/Blu-ray kollekciók betonozzák be.


Ő volt a leggyorsabb rendező, akivel valaha találkoztam. – írja róla McGillivray – Ugyanakkor elég nehéz megmondani, miből állt nála a rendezés. Azon kívül, hogy ki hová lépjen, ritkán mondott bármit is a színészeinek. Betű szerint követte a szkriptet, beleértve a kamerabeállításokat. Ha egy jelenetet úgy írtam le, hogy „alacsony szögből, az ablakon keresztül”, akkor azt úgy forgatta le. Valamit mégis csinálhatott, mert akárki írta a forgatókönyvet, a filmjeit rögtön fel lehet ismerni az első képsoroktól. Ahogy a külvárosi fenyegetéssel bánt, az teljesen az övé. Valójában mintarendező volt, ügyes és gyakorlatias, célját hajszálfinom befolyást gyakorolva érte el.


A Roger Corman módszer alapján gyártott filmek (először a cím, aztán a plakát, végül a sztori) mentesek a művészkedéstől, a színészek becsületes alakításokat nyújtanak bennük, az erőszak nyugtalanító hatású, a barátságtalan külső még barátságtalanabb humort takar. Az "intézmény trilógia" a maga bárdolatlan grindhouse módján keményen szocio-politikus. A Walker/McGillivray féle allegóriában a tekintélyt parancsoló intézmények (javító intézet, anglikán egyház, család) a Halál reakciós végváraiként működnek, zord, cudar helyek, ahol a vakbuzgóságba belehülyült öregek szadista élvezettel vesznek elégtételt a vaskalapos értékrendjükkel ellentétesen viselkedő ifjakon.


Nem mintha a fiatalabb korosztály az ártatlanság áldozati bárányaként lenne kardélre-vasvillára-fúrógépre hányva. A PSYCHO-val egy srófra járó FRIGHTMARE egyenesen azt szuggerálja, hogy a gyerekek vérében szüleik devianciája csörgedezik, a megörökölt aljasság beleivódott a tudatalattijukba. Míg a főcímében gunyorosan a halálbüntetés visszaállítását követelőknek ajánlott HOUSE OF WHIPCORD a konzervatív büntetés-végrehajtás görbe tükre, a FRIGHTMARE a túlzottan liberális igazságszolgáltatásból indul ki. Walkerék oda-vissza pofonokat osztogató társadalmi érzékenységének cinizmusát mi sem mutatja jobban, mint hogy a FRIGHTMARE plakátjaira bulvárlapok felháborodott hangvételű kritikáiból vett idézetek kerültek - „Ha ez magának tetszik, vizsgáltassa meg az agyát”.


A fúrógépes FRIGHTMARE-t szokás a brit Texasi Láncfűrészesként felemlegetni, rögvest olyan elvárásokat támasztva vele szemben, amiknek nem képes teljes mértékben megfelelni. A rendező csakugyan szóról szóra felmondatja az amúgy jól megírt forgatókönyvet, emiatt a dramaturgia az átlagosnál bőbeszédűbbnek tűnik, megkövetelve a néző figyelmét. Néhol a szimpátiára is igényt tart, aztán alaposan visszaél vele, a vásznon tort ül a rosszindulat. TCM-kópiáról szó sincs (inkább egy pár évvel korábban bemutatott kiváló brithorror, a DEATH LINE lehetett rá hatással), a párhuzam mégis helytálló, amennyiben mindkét kannibál-kócerájt a családi körben terjedő agybaj és a rendező botrányos sikerre vágyó lendülete hajtja előre. Tobe Hooper az isten háta mögé dugta a mészárlást, Walkernél Anglia legbékésebb vidékén, a Londont körülölelő, javarészt középosztálybeli nyugdíjasok lakta Hazai megyékben (Home Counties) szabadul el a pokol, a kandalló melege mellett, a délutáni teát követően.


A hatszoros emberölésért elítélt, elmegyógyintézetből idejekorán kiengedett idős házaspár - egy agyakon csámcsogó kártyavető asszony és a neki örökké falazó papucsférj - és lányainak kálváriája a családi átoktól sújtott gótikák ős-zsánerét helyezi át a hetvenes évek rideg valóságába, agyafúrtan visszaterelgetve a lázadó kamaszok magatartásproblémáinak forrását a defektes família ölébe. A városban lakó nevelt lánynak egyszerre kell kordában tartania a vele egy háztartásban élő tizenéves féltestvérét és a vidéki farmon meghúzódó mostohaanyja kannibál hajlamait, miközben jó szándéktól vezérelt pszichológus barátja nem veszi észre, hogy egy elmebeteg horrorban nincs helye a tudományos érvelésnek (ahogy Lucio Fulci, Walker is rossz szemmel nézte a pszichiátria ténykedését). S valóban: a mama egy idő után nem elégszik meg a lány által hozott nyers disznóagyvelő elfogyasztásával, előveszi tarotkártyáit és felad egy hirdetést a Time Outban. A kirívóan véresnek ma már nem igazán nevezhető filmnek a végére sikerül a teljes nihilbe kormányoznia önmagát, ismételten arra emlékeztetve e sorok íróját, hogy a hetvenes évek első fele mindmáig a legjobb korszak, ha radikális exploitation filmekről van szó. Különös, hogy ezek közül a DEATHDREAM-től kezdve az ÖRDÖGÖK ÉJSZAKÁJÁig mennyien piszkálgatták a család intézményét, ellentétben szétatomizált korunk egyénre/egora összpontosító trendjeivel.


Ami a fúrógépet illeti, a forgatókönyvíró a következőképpen magyarázza: „Fogalmam sem volt, hogyan fogja kiszedi az agyvelőt az áldozataiból az anya. Megkérdeztem egy ápolónőt a kórházban, ő mesélt az agyműtéteknél használt koponyalékelőről. Ez adta az ötletet a Black and Deckerhez, mellyel oly emlékezetesen bánik Sheila Keith, a vászon első fúrós gyilkosa.” A kétségbeesett férjet a Maigret felügyelőként ismerté vált Rupert Davis játssza, renitens kislányukat Kim Butcher - nomen est omen, de tényleg. A fekete-fehér bevezető áldozata sem akárki, bár bajusz nélkül első látásra nem könnyű felismerni benne a Waczak szálló kétbalkezes spanyol pincérét, Manuelt.


A helyenként egész prímán fényképezett műsort mindenek felett az említett Sheila Keith viszi el, tovább gyarapítva a brithorror berkeiben található kifogástalan alakítások számát. Walker középkorú fétisszínésznője puszta megjelenésével kétszínűséget sugároz, a legjobb jeletekben (amint kártyáiból jósol leendő áldozatainak) camp és színtiszta terror közt egyensúlyozva szánalomra méltó öregasszonyból szempillantás alatt szadista matrónává változik. Ha valaki látni szeretné, milyen lett volna Máthé Erzsi egy slasherben ---


Hoppá, eszembe jutott még egy Pete Walker film, ami megjelent nálunk kazettán. Katt IDE.