Pete Walker, angol
God Save the Queen
And her Drill Machine
Amikor Olaszországban teljes pompájában virágzik a giallo, Nagy-Britanniában is megfigyelhető egy kisebbfajta pszicho-horror reneszánsz. ÉS HAMAROSAN A SÖTÉTSÉG, FRIGHT, FEAR IN THE NIGHT, TOWER OF EVIL... Csupán néhány szűk esztendőről van szó (1970-72), az amerikai tőkekivonást követően az ország filmipara válságba kerül, ennek megfelelően horrorfilmek sem készülnek olyan mennyiségben, mint korábban. Ezekben az ínséges időkben a brit pszichopatákban Pete Walker tartotta a lelket proto-slasherjeivel. A kezdetben filléres szexvígjátékokat készítő londoni producer-rendező első komolyabb próbálkozása a műfajban, a 3D-s fináléval megfejelt THE FLESH AND BLOOD SHOW még számos gyermekbetegségtől szenvedett, hanem aztán szerződtette forgatókönyvírónak a Monthly Film Bulletin egykori kritikusát, David McGillivray-t. Innét fogva kezd érdekes lenni a Pete Walker-jelenség.
„Megnéztem a NIGHT OF THE EAGLE című filmet, ami tényleg halálra rémített – meséli műfajhoz fűződő viszonyának eredetét McGillivray, aki a másik kései brithorroristának, Norman J. Warrennek is körmölt szkripteket. Az egyik különösen feszült jelenet alatt a szívem olyan gyorsan vert, azt hittem menten fel fog robbanni, és amikor vége lesz a vetítésnek, a jegyszedőnő fogja megtalálni vértócsában fekvő holttestemet. Miután ép bőrrel kijöttem a moziból, olyan felvillanyozó érzés kerített hatalmába, mintha valami régóta áhított/rettegett beavatási szertartást éltem volna túl. Természetesen még többet akartam, majd hamarosan kifejlődött az az ambícióm, hogy hasonló élményt nyújtsak másoknak is.”
„Ő volt a leggyorsabb rendező, akivel valaha találkoztam – írja róla McGillivray. Ugyanakkor elég nehéz megmondani, miből állt nála a rendezés. Azon kívül, hogy ki hová lépjen, ritkán mondott bármit is a színészeinek. Betű szerint követte a szkriptet, beleértve a kamerabeállításokat. Ha egy jelenetet úgy írtam le, hogy „alacsony szögből, az ablakon keresztül”, akkor azt úgy forgatta le. Valamit mégis csinálhatott, mert akárki írta a forgatókönyvet, a filmjeit rögtön fel lehet ismerni az első képsoroktól. Ahogy a külvárosi fenyegetéssel bánt, az teljesen az övé. Valójában mintaszerű rendező volt, ügyes és gyakorlatias, célját hajszálfinom befolyást gyakorolva érte el.”
Roger Corman módszere alapján gyártott filmek (először a cím, aztán a plakát, végül a sztori) mentesek a művészkedéstől, a színészek becsülettel teszik dolgukat, az erőszak nyugtalanító hatású, a barátságtalan külső még barátságtalanabb humort takar. Az "intézmény trilógia" a maga bárdolatlan grindhouse módján kőkeményen szocio-politikus. A Walker/McGillivray allegóriákban a tekintélyt parancsoló intézmények (javító intézet, anglikán egyház, család) a Halál reakciós végváraiként működnek, zord, cudar helyek, ahol a vakbuzgóságba belehülyült öregek szadista élvezettel vesznek elégtételt a vaskalapos értékrendjükkel ellentétesen viselkedő ifjakon.
Nem mintha a fiatalabb korosztály tagjai ártatlan áldozati bárányokként lennének kardélre-vasvillára-fúrógépre hányva. A PSYCHO-val egy srófra járó FRIGHTMARE egyenesen azt szuggerálja, hogy a gyerekek vérében szüleik devianciája csörgedezik, a megörökölt aljasság beleivódott a tudatalattijukba. Míg a főcímében gunyorosan a halálbüntetés visszaállítását követelőknek ajánlott HOUSE OF WHIPCORD a konzervatív büntetés-végrehajtás görbe tükre, a FRIGHTMARE a túlzottan liberális igazságszolgáltatásból indul ki. Walkerék oda-vissza pofonokat osztogató cinizmusát mi sem mutatja jobban, mint hogy a FRIGHTMARE plakátjaira bulvárlapok felháborodott hangvételű kritikáiból vett idézetek kerültek - „Ha ez magának tetszik, vizsgáltassa meg az agyát”.
Nem mintha a fiatalabb korosztály tagjai ártatlan áldozati bárányokként lennének kardélre-vasvillára-fúrógépre hányva. A PSYCHO-val egy srófra járó FRIGHTMARE egyenesen azt szuggerálja, hogy a gyerekek vérében szüleik devianciája csörgedezik, a megörökölt aljasság beleivódott a tudatalattijukba. Míg a főcímében gunyorosan a halálbüntetés visszaállítását követelőknek ajánlott HOUSE OF WHIPCORD a konzervatív büntetés-végrehajtás görbe tükre, a FRIGHTMARE a túlzottan liberális igazságszolgáltatásból indul ki. Walkerék oda-vissza pofonokat osztogató cinizmusát mi sem mutatja jobban, mint hogy a FRIGHTMARE plakátjaira bulvárlapok felháborodott hangvételű kritikáiból vett idézetek kerültek - „Ha ez magának tetszik, vizsgáltassa meg az agyát”.
A fúrógépes FRIGHTMARE-t szokás a brit Texasi Láncfűrészesként felemlegetni, rögvest olyan elvárásokat támasztva vele szemben, amiknek nem képes teljes mértékben megfelelni. A rendező csakugyan szóról szóra felmondatja az amúgy jól megírt forgatókönyvet, emiatt a dramaturgia az átlagosnál bőbeszédűbbnek tűnik, megkövetelve a néző figyelmét. Néhol a szimpátiára is igényt tart, aztán alaposan visszaél vele, végül a vásznon tort ül a rosszindulat. TCM-kópiáról szó sincs (inkább egy pár évvel korábban bemutatott kiváló brithorror, a DEATH LINE lehetett rá hatással), a párhuzam mégis helytálló, amennyiben mindkét kannibál-kócerájt a családi körben terjedő agybaj és a rendezők botrányos sikerre vágyó lendülete hajtja előre. Tobe Hooper az isten háta mögé dugta a mészárlást, Walkernél Anglia legbékésebb vidékén, a Londont körülölelő, javarészt középosztálybeli nyugdíjasok lakta Hazai megyékben (Home Counties) szabadul el a pokol, a kandalló melege mellett, a délutáni teát követően.
A hatszoros emberölésért elítélt, elmegyógyintézetből idejekorán kiengedett idős házaspár - egy agyakon csámcsogó kártyavető asszony és a neki örökké falazó papucsférj - és lányainak kálváriája a családi átoktól sújtott gótikák ős-zsánerét helyezi át a hetvenes évek rideg valóságába, agyafúrtan visszaterelgetve a lázadó kamaszok magatartásproblémáinak forrását a defektes família ölébe. A városban lakó nevelt lánynak egyszerre kell kordában tartania a vele egy háztartásban élő tizenéves féltestvérét és a vidéki farmon meghúzódó mostohaanyja kannibál hajlamait, miközben jó szándéktól vezérelt pszichológus barátja nem veszi észre, hogy egy horrorban nincs helye a tudományos érvelésnek (ahogy Lucio Fulci, Walker is rossz szemmel nézte a pszichiátria ténykedését). Az elmebeteg mama egy idő után nem elégszik meg a lány által hozott nyers disznóagyvelő elfogyasztásával, előveszi tarot kártyáit és felad egy hirdetést a Time Outban. A kirívóan véresnek ma már nem igazán nevezhető filmnek sikerül a teljes nihilbe kormányoznia önmagát, ismételten emlékeztetve e sorok íróját, hogy a hetvenes évek első fele mindmáig a legjobb korszak, ha radikális exploitation filmekről van szó. Különös, hogy a DEATHDREAM-től kezdve az ÖRDÖGÖK ÉJSZAKÁJÁig mennyien piszkálgatták a család intézményét, ellentétben szétatomizált korunk egyénre/egora összpontosító trendjeivel.
A hatszoros emberölésért elítélt, elmegyógyintézetből idejekorán kiengedett idős házaspár - egy agyakon csámcsogó kártyavető asszony és a neki örökké falazó papucsférj - és lányainak kálváriája a családi átoktól sújtott gótikák ős-zsánerét helyezi át a hetvenes évek rideg valóságába, agyafúrtan visszaterelgetve a lázadó kamaszok magatartásproblémáinak forrását a defektes família ölébe. A városban lakó nevelt lánynak egyszerre kell kordában tartania a vele egy háztartásban élő tizenéves féltestvérét és a vidéki farmon meghúzódó mostohaanyja kannibál hajlamait, miközben jó szándéktól vezérelt pszichológus barátja nem veszi észre, hogy egy horrorban nincs helye a tudományos érvelésnek (ahogy Lucio Fulci, Walker is rossz szemmel nézte a pszichiátria ténykedését). Az elmebeteg mama egy idő után nem elégszik meg a lány által hozott nyers disznóagyvelő elfogyasztásával, előveszi tarot kártyáit és felad egy hirdetést a Time Outban. A kirívóan véresnek ma már nem igazán nevezhető filmnek sikerül a teljes nihilbe kormányoznia önmagát, ismételten emlékeztetve e sorok íróját, hogy a hetvenes évek első fele mindmáig a legjobb korszak, ha radikális exploitation filmekről van szó. Különös, hogy a DEATHDREAM-től kezdve az ÖRDÖGÖK ÉJSZAKÁJÁig mennyien piszkálgatták a család intézményét, ellentétben szétatomizált korunk egyénre/egora összpontosító trendjeivel.
Ami a fúrógépet illeti, a forgatókönyvíró a következőképpen magyarázza: „Fogalmam sem volt, hogyan fogja kiszedi az agyvelőt az áldozataiból. Megkérdeztem egy ápolónőt a kórházban, ő mesélt az agyműtéteknél használt koponyalékelőről. Ez adta az ötletet a Black and Deckerhez, mellyel oly emlékezetesen bánik Sheila Keith, a vászon első fúrós gyilkosa.” A kétségbeesett férjet a Maigret felügyelőként ismerté vált Rupert Davis játssza, renitens kislányukat Kim Butcher - nomen est omen. A fekete-fehér bevezető áldozata sem akárki, bár bajusz nélkül első látásra nem könnyű felismerni benne a Waczak szálló kétbalkezes spanyol pincérét.
A helyenként egész prímán fényképezett műsor klasszikus brithorror-alakítását az említett Sheila Keith nyújtja. Walker középkorú fétisszínésznője puszta megjelenésével kétszínűséget sugároz, a legjobb jeletekben (amikor kártyáiból jósol leendő áldozatainak) a camp és a színtiszta terror közt egyensúlyozva szánalomra méltó öregasszonyból szempillantás alatt változik szadista matrónává. Ha valaki látni szeretné, milyen lett volna Máthé Erzsi egy slasherben ---
