Bob Clark, kanadai
A zombidömpingben könnyen elkallódhatnak a kevesebb publicitást kapott címek; a BLACK CHRISTMAS-szal halhatatlanságot nyert Bob Clark első két filmje legfeljebb csak veterán horroristák szűk köreiben nevezetesek. Az élőhalottas komédiák úttörőjeként felfogható CHILDREN SHOULDN’T PLAY WITH DEAD THINGS (1971) esetében ez még érthető is, elvégre a hippikkel előadott camp humorához minimum egy alaposan kivájt fül szükségeltetik, és csak a film második felében megtapasztalható atmoszférateremtés kezd árulkodni a kanadai rendező bimbódzó tehetségéről. A CHILDREN-t követő, annál jóval komolyabb és összetettebb DEATHDREAM (aka. DEAD OF NIGHT - '72-ben lefilmezve, '74-ben bemutatva) már közel mestermunka, a hetvenes évek Vietnam-sokkjában fogant horrorok egyik máig penetráns hatással bíró epizódja.
A Clarkot dicsérő rendezés (még nem olyan kiforrott, mint a BLACK CHRISTMAS-ban) és a két Oscar-várományost is felvonultató színészek mellett a mozi legerősebb fegyverténye Alan Ormsby (DERANGED) forgatókönyve, mely egy múlt század eleji brit novellát újít fel. A Majommancs (Monkey’s Paw) tanmeséjében a White család tulajdonába kerül egy Indiából származó majomkéz, amely a legenda szerint teljesíti gazdája három kívánságát. Legelőször 200 fontot kérnek. Másnap White-ék egyetlen fia meghal egy szörnyű munkahelyi balesetben, kártérítés gyanánt 200 fontot kapnak kézhez. Az első kívánság teljesítve. Az anya fájdalmában lassan elveszti az eszét, majd újra előkerül a mancs, ezúttal azt kérik, hozza vissza gyermeküket az élők sorába. Hamarosan kopogtatnak az ajtón...
Ormsby a novellában szereplő White-ékat behelyettesíti egy átlagos középosztálybéli amerikai családdal (Brooks-ék Brooksville-ből), kiknek kispolgári hozzáállása a háborúhoz - „Menj, legalább férfit faragnak belőled” - utólag felért egy halálos ítélettel. Jön is a telegram az aggódó szülőkhöz: Andy, egyetlen fiúgyermekük bevetés közben hősi halált halt. A gyászjelentés kézbesítése után az anya csoda után fohászkodik, s kívánsága beteljesül, a veterán fiú visszatér szembesíteni az otthoniakat kollektív lelkiismeretükkel. „I died for You. Why shouldn’t You return the favour?”
„Nyilvánvaló, hogy politikai gondolatok jártak a fejünkben, de nem akartuk, hogy bárki is azt foghassa ránk, hogy prédikálunk. A horror konvenciói között akartunk maradni, de amikor a filmedben a főszereplő egy katona, aki ugyanúgy lövi be magát mások vérével, mint a heroint a drogosok, akkor azt hiszem, eléggé egyértelmű, minek a metaforája mindez.” (B.C.)
A THE CRAZIES (George A. Romero, 1973) mellett a DEATHDREAM is egy vesztésre álló, feleslegesnek bizonyult háború autósmozis lenyomata, moralizálás helyett gyilkos iróniával foszlatva szét a vasárnapi közös ebédek szimbolizálta family values maradék illúzióját.
 |
| Deathdream |
 |
| The Last House On The Left (Wes Craven) |
 |
| Martin (George A. Romero) |
 |
| The Texas Chainsaw Massacre (Tobe Hooper) |
A történet érzelmi (családi dráma) és fizikális (az itt debütáló Tom Savini maszkmester élethű effektjei) síkon egyaránt tűkre ülteti nézőjét, a végén pedig olyasvalamit tesz, amit grindhouse mozik nem mindennap szoktak: meghat. A saját sírját megásó zombi és a mellette zokogó anya képsora feledhetetlen.
A DEATHDREAM tehát súlyos társadalmi terheket pakolt a vászonra, és közben horrorként is paráztat. Félelmetes zenéje, nyomasztóan sötét képei, Andy üres tekintetű, Shape-szerű figurája majdnem annyira megtette hatását a HALLOWEEN-re, mint Clarknak az a bizonyos karácsonyi slasher opusza.