2010. szeptember 30., csütörtök

DEATHDREAM (1972)

Bob Clark, kanadai


A zombidömpingben könnyű szem elől téveszteni a kevesebb publicitást kapott címeket, ezért aztán a BLACK CHRISTMAS-szal halhatatlanságot nyert Bob Clark első két, holtakat feltámasztó filmje legfeljebb csak a veterán horroristák szűk köreiben ismerszik. A Living Dead komédiák pionírjaként felfogható CHILDREN SHOULDN’T PLAY WITH DEAD THINGS (1971) esetében ez még érthető is, elvégre a hippikkel előadott camp humorához minimum egy alaposan kivájt fül szükségeltetik, és csak a film második felének über-atmoszférikussága kezd árulkodni a kanadai rendező bimbódzó tehetségéről. A CHILDREN-t követő, annál jóval komolyabb és összetettebb DEATHDREAM (aka. DEAD OF NIGHT - '72-ben lefilmezve, '74-ben bemutatva) azonban már közel mestermunka, a hetvenes évek Vietnám-sokkjában fogant horrorok egyik máig penetráns hatással bíró epizódja.


A Clark keze munkáját dicsérő rendezés (még nem olyan kiforrott, mint a BLACK CHRISTMAS-ban) és a két Oszkár-várományost is felvonultató színészek mellett a mozi legerősebb fegyverténye Alan Ormsby forgatókönyve, mely egy múlt század eleji brit novellát újít fel. A Majommancs (Monkey’s Paw) tanmeséjében a White család tulajdonába kerül egy Indiából származó majomkéz, amely a legenda szerint teljesíti gazdája három kívánságát. Legelőször 200 fontot kérnek. Másnap Whiték egyetlen fia meghal egy szörnyű munkahelyi balesetben, kártérítés gyanánt 200 fontot kapnak kézhez. Az első kívánság teljesítve. Az anya fájdalmában lassan elveszti az eszét, majd újra előkerül a mancs, ezúttal azt kérik, hozza vissza gyermeküket az élők sorába. Nemsokkal később kopognak az ajtón...


Ormsby (aki '73 tavaszán, vagyis még a Texasi Láncfűrészes előtt társrendezi az igazi Bőrpofáról szóló DERANGED-t, amit Bob Clark {producer} annyira extrémnek talál, hogy karrierjét féltve leveteti nevét a stáblistáról) a novellában szereplő Whitékat behelyettesíti egy sztereotíp középosztálybéli amerikai családdal (Brooksék Brooksvilleből), kiknek kispolgári hozzáállása a háborúhoz („Menj, legalább féfit faragnak belőled.”) utólag felért egy halálos ítélettel. Jön is a telegram az aggódó szülőkhöz: Andy, egyetlen fiúgyermekük bevetés közben hősi halált halt. A gyászjelentés kézbesítése után az anya csoda után fohászkodik, s kívánsága beteljesül - a veterán fiú visszatér szembesíteni az otthoniakat kollektív lelkiismeretükkel. „I died for You. Why shouldn’t You return the favour?”


„Nyilvánvaló, hogy politikai gondolatok jártak a fejünkben, de nem akartuk, hogy bárki is azt foghassa ránk, hogy prédikálunk. A horror konvenciói között akartunk maradni, de amikor a filmedben a főszereplő egy katona, aki ugyanúgy lövi be magát mások vérével, mint drogosok a heroint, akkor azt hiszem eléggé egyértelmű, minek a metaforája mindez.” (B.C.)
A THE CRAZIES (George A. Romero, 1973) mellett a DEATHDREAM is egy vesztésre álló, feleslegesnek bizonyult háború drive-in lenyomata, moralizálás helyett gyilkos iróniával foszlatva szét a vasárnapi közös ebédek szimbolizálta family values maradék illúzióját.

Deathdream
The Last House On The Left (Wes Craven)
Martin (George A. Romero)
The Texas Chainsaw Massacre (Tobe Hooper)
A történet érzelmi (családi dráma) és fizikális (az itt debütáló Tom Savini realisztikus effektjei) síkon egyaránt tűkre ülteti nézőjét, a végén pedig olyasvalamit tesz, amit grindhouse mozik nem mindennap szoktak: meghat. A saját sírját megásó zombi és a mellette zokogó anya képsora feledhetetlen.
A DEATHDREAM tehát súlyos társadalmi terheket pakol a vászonra, és közben horrorként is paráztat - félelmetes zenéje, nyomasztó sötétségbe burkolt képei, Andy üres tekintetű, "Shape"-szerű figurája majdnem annyira megtette hatását a HALLOWEEN-re, mint az a bizonyos karácsonyi slasher opusz.