A két legtutibb gyomorforgató, amit Kanada adott a világnak:
Alan Ormsby, Jeff Gillen és a neve elhallgatását kérő Bob Clark* a DEATHDREAM után ismét egy pokoli kis horrorral mételyezték a kiábrándultság korszakát élő Amerika levegőjét. Ahhoz, hogy az ember a Watergate-botránynál is ocsmányabb dolgokat lásson, csak el kellett mennie az autósmoziba, a tripla-bill műsorán paranoia (Isten), apátia (Haza) és őrület (Család).
A független kanadai gyártásban készült, American International Pictures forgalmazta film talán elkerülte volna a feledés homályát, ha néhány hónappal utána nem kerül a mozikba egy másik, ugyanazt a témát meglovagló texasi produkció. A láncfűrész berregése mellett a DERANGED-nek nem sok esélye volt hallatnia a hangját, egészen a kilencvenes évekig. Amerikában videón, Európában a szatellittévék éjszakai műsorsávján bukkant fel, és az elfeledett kultfilmekre éhes szaksajtóban megjelent cikkek formájában végre megkapta a neki kijáró elismerést (olvasd a Fangoria #131 terjedelmes retrospektívjét a film készültének és forgalmazásának viszontagságos körülményeiről).
Van olyan velőtrázóan hatásos a DERANGED, mint A TEXASI LÁNCFŰRÉSZES MÉSZÁRLÁS? A válasz egyértelműen nem, ám ha hitelesebb grindhouse-portrét szeretnénk látni Ed Geinről, a PSYCHO-t, a TEXASI-t és A BÁRÁNYOK HALLGATNAKot is megihlető wisconsini nekromantikusról, akkor helyben vagyunk.
Van olyan velőtrázóan hatásos a DERANGED, mint A TEXASI LÁNCFŰRÉSZES MÉSZÁRLÁS? A válasz egyértelműen nem, ám ha hitelesebb grindhouse-portrét szeretnénk látni Ed Geinről, a PSYCHO-t, a TEXASI-t és A BÁRÁNYOK HALLGATNAKot is megihlető wisconsini nekromantikusról, akkor helyben vagyunk.
A dokudrámát oknyomozó riporter konferálja fel. A film intim szférájába többször is betüremkedő médiamunkás ("Barry Convex” a VIDEODROME-ból - veszed az adást?) vészjósló hangnemben megfogalmazott mondandóját egyenest a kamera objektívjébe közvetíti: "talán mindannyian tanulhatunk belőle valamit." Talán azt, amit már egy másik karakter fogalmaz meg egy részeg öregember bölcsességével: Life's a pain and God is a sadist.
A média/popkultúra által hírességekké avatott sorozatgyilkosok díszpintyéről az idők folyamán legalább annyi bőrt húztak le, mint jó öreg Ed azokról a nőkről, akiknek testrészeiből ruhákat, különböző lakberendezési tárgyakat, hangszereket fabrikált magának. A tényekhez nem feltétlenül ragaszkodva (Gein nem ásta ki anyját a sírból) Alan Ormsby szkriptje nem spórol a már-már humorosan visszataszító részletekkel, egyúttal van annyi józan esze, hogy tükröt tartson annak a társadalomnak a pofája elé, ami kitermelte, majd jól elszörnyülködött elcseszett fiának cselekedetein. A rút és a nevetséges egybefonódásából groteszk horror született.
Ezra Cobb, vagy ahogyan mindenki hívja, Ed Ez tízévesen elvesztette apját, azóta anyjával él vidéki kis farmjukon. A környékbeliek légynek sem ártó fickónak tartják, aki lelkiismeretesen gondoskodik a családi gazdaságról, miközben betegeskedő anyját ápolja. A látszólagos idill a mama haláláig tart. A temetés után a középkorú, szociálisan és érzelmileg gyermeki szinten megrekedt férfi teljesen egyedül marad azokkal a gondolatokkal, amiket a Bibliát szorongató, fanatikusan vallásos anyja vert belé gyerekkora óta, elsősorban a másik nemről - „Az összes nő redvás, fekete lelkű kurva, tele gennyes sebekkel!”
Az elkövetkezendő hónapok magányában Cobb elméje fokozatosan meghasad, majd anyai utasításra a temető felé veszi az irányt. "Olyan sötét van idelent. Mikor viszel már haza?" Hogy ismét emberi külalakot adjon a sírjából kiásott, felismerhetetlenségig elrothadt hullának, újabb sírrablások során szerzett bőrdarabokkal csinosítja az „alvó” mamát, társaság gyanánt kipreparált holttestekkel népesül be a nappali. A mit sem sejtő szomszédok Cobbot megpróbálják rávenni, keressen végre magának egy feleséget, ezzel olyan láncreakciót indítva el, ami a film végére három női áldozatot követel.
A TEXASI LÁNCFŰRÉSZES diliházát a rekkenő hőség forrósította fel, a vadászidény kezdetén játszódó DERANGED-ben a tél hideg leple alól fakad ki a borzadály. Ha nem forgatták volna le még a TEXASI előtt, akár a plágium megalapozott gyanúja is fennállna, különösen a vacsorajelenet környékén. A megpenészedett tetemek között észrevétlenül ott ül az öregasszonygöncökbe öltözött „bőrpofa”, egy régi zenegépet teker, a monoton búgás hullaszaggal tölti meg a szobát. Tobe Hooper alapvetően splatter-mentes mestermunkájához hasonlóan a DERANGED is a díszletekből, a vidéki környezetből kipárolgó atmoszférával teremti meg morbid világát, Tom Savini legextrémebb effektjeit még a bemutatót megelőzően kipakolták a negatívból. {Az Mgm dvdéjére nem, de az európai kiadásokba extraként vagy a kópiába beágyazva visszakerült néhány durvább képsor, mint például a frissen elkészített bőrpofa felpróbálása.}
Az időjáráson kívül a két vidéki gótika közti legszembetűnőbb különbség az eltérő nézőpontból adódik: a horrorfilmes technikákat intenzívebben használó, a mai tini-slasherek mintájául szolgáló TEXASI a fiatal áldozatai (final girl) szemszögéből közelít. A sorozatgyilkosával belsőségesebb, miket beszélek, bensőségesebb viszonyt ápoló DERANGED-ben az elkövető egyben áldozat is, a néző figyelmének egyetlen fix pontja. Mielőtt az epizodikus szerkezetű film átadná magát a nihilizmusnak, az alkalmazott fekete humor és Roberts Blossom zseniális túl-közel-a-valósághoz alakítása patetikussá, szánalomra méltóvá teszi a főszereplőt.
A humor elsősorban attól feketedik, hogy Cobb nincs teljesen tisztában azzal, hogy társadalmi normákat megszegve tiltott dolgokat művel, a környezete meg azt hagyja figyelmen kívül - a delikvens saját szájából jövő jelzések ellenére -, hogy egy pszichopatával van dolga. A paranoid anya által megbetegített lelken már az sem segít, amikor naivan megpróbál emberi kapcsolatokba bocsátkozni. Az egyetlen megbízhatónak mondott nőről kiderül, szexre éhes hazudozó, a bárban megismert pincérlány kihasználja, derék szomszédainak kedvenc időtöltése a vadászat, a gyilkolás legális formája. A vietnami trauma közvetlen közelében készült amerikai horrorfilmek tudatalattijából jövő kérdés lassanként a felszínre kerül: a Szörnyeteget tulajdonképpen mi választja el az őt körülvevő úgymond normalitástól?
"Az a te bajod, hogy nem tudsz semmit a fegyverekről, - mondja neki, a nekrofil gyilkosnak a vadászatra induló ismerős. "Mert ha értenél hozzá, akkor látnád, hogy micsoda gyönyörűség ez a puska.” A helyzet komikumát gonosz mosollyal torkon ragadva a távcsöves puskával Cobb becserkészi a csapdába esett szarvasgidát, az elejtett vadat a pajta előtt fellógatja és nekiáll kibelezni a tetemet, egy fiatal lány holttestét. Szikáran realista, brutális befejezés, csak úgy kong az ürességtől, az emléke még akkor is kísért, amikor már elolvadt a wisconsini hó.
*
