„A lány, aki túl sokat tudott”; „Dr. Hichcock borzalmas titka”. A két befolyásosnak bizonyuló 1962-es olasz film Alfred Hitchcockot idézte a címben. A párhuzam abban a tekintetben bizonyosan megállja a helyét, hogy mindhárom rendező elsősorban a filmnyelven, a technikán keresztül (kameramozgás, világítás, vágás) manipulálta nézőjét. Ahogy a PSYCHO a modern amerikai horror mérföldköve, úgy tekinthetjük a DR. HICHCOCK-ot és a GIRL-t az olasz pszichohorror alapjainak. Mario Bava krimivígjátékában a finoman kiparodizált Hitchcock-elemekből, a humorral és horrorral dúsított német Edgar Wallace Krimik és a bűnügyi ponyvaregények jellemzőinek látványos gyilkosság-jelenetekkel tarkított egyvelegéből új faj jött létre: a giallo. [Üdvözlök minden új olvasót, ez az ötvenhetedik giallo-bejegyzés.]
Még mielőtt nemzeti filmzsánerré vált volna, a giallo az Olaszországban sárga színű borítóval publikált kriminovellákat takarta. A Mondadori kiadó 1929-től a mai napig futó könyvsorozatában a hard-boiled (Dashiell Hammet, Raymond Chandler, Cornell Woolrich) és a rendőrségi procedúra (Ed McBain, Georges Simenon) egyaránt képviseltette magát, az eladási listákat azonban Agatha Christie, Edgar Wallace és Ellery Queen whodunit módszerrel megírt könyvei vezették. A giallo-filmek történeteinek sémája is a ki a tettes? krimiiskolát követi: valakit az elején meggyilkolnak, a további áldozatokkal szegélyezett nyomozás végén az elkövető a főbb szereplők közül kerül ki.
A THE GIRL WHO KNEW TOO MUCH rögtön az elején egy később giallo-jellegzetességgé váló megoldással él. A főcím zenéje, egy korabeli Adriano Celentano sláger, a film folyamán visszatér, a könnyen megjegyezhető dallam a dramaturgia részévé fog válni. A téma, esetünkben a dalszöveg (Furore - Düh) megszállottságot sugall:
„Ha meghalok, nem fogok szeretni sem / Soha többé nem foglak szeretni / Meg akarok halni, mint hogy tovább szenvedjek / Mert téged örökké szeretni szenvedés”.
Nora Davis (Leticia Roman), a krimirajongó amerikai lány római vakációt kap ajándékba szüleitől. A repülőgépen egy úriember cigarettával kínálja. Ha Hitchcock-filmben lennénk, akkor ők ketten – a szőke naíva és a sármos fekete – egy párt alkotva folytatnák tovább az útjukat. Azonban pár perc múlva a Cary Grant-imitátort letartóztatja a rendőrség marihuánás cigaretták csempészéséért. Bava ezzel a jelenettel készíti fel a nézőjét, hogy mostantól fogva senki és semmi sem az lesz, akinek és aminek elsőre látszik. Welcome to Giallia.
Főhősnőnk a római éjszaka leple alatt a kórházba siet, hogy hirtelen elhalálozott idős vendéglátójához orvost hívjon. Útközben egy tolvaj leüti, majd félájultan szemtanúja lesz egy gyilkosságnak. Mire magához tér másnap reggel, a hátba szúrt női áldozat nyomtalanul eltűnt. Senki sem hajlandó elhinni a történetét, így hát a detektívregényeken szocializált fiatal lány egy helybéli doktor (John Saxon) társaságában saját maga jár utána a bűnténynek. Az első dolog, amire rájön, hogy egy ABC sorrendben dolgozó veterán sorozatgyilkossal hozta össze a sors, és a következő áldozat (D) a jelek szerint ő maga lesz.
Ahhoz képest, hogy a filmtörténet első giallója, oly frivol módon posztmodernkedik műfajával, mintha már tucatnyi hasonló film előzte volna meg. Valójában a médiumra való reflexió többségében irodalmi alapú: Nora egy krimiben olvasott, meglehetősen idétlen módszerrel próbálja megakadályozni, hogy a gyilkos észrevétlenül bejusson a lakásba. A nyájas hangú narrátorunk arról tájékoztat, hogy a szóban forgó könyvet még nem fordították le olaszra, így akár még működhet is a dolog! Kórházi ágyán a krimiolvasás káros hatásaira figyelmeztetik a kórós hazudozóként diagnosztizált lányt. A szubjektívből filmezett orvosok groteszk figurákként tornyosulnak Nora fölé.
A ravasz rendezői manipuláció után érthetővé válik, miért nem fordul hivatalos segítségért az egyre veszélyesebb szitukba keveredő amatőr detektívünk. Vajon Nora élénk képzelete túlórázik, vagy valóban látta a gyilkosságot? Hát persze, hogy látta/láttuk, de a néző még ennél is furább helyzetben találja magát: a tett elkövetésekor a gyilkos kap egy premier plánt, a kamera el is időzik a szakállas férfin, hogy mindenki megjegyezhesse magának. Nem sokra rá már azt is pontosan tudjuk, hogy ki az illető. A giallo kisördöge most is azt súgja: ha senki sem az, akinek látszik, akkor...
A hat forgatókönyvírói kézen átment filmet eredetileg tinglitangli vígjátéknak szánták, a bérmunkára felkért rendező nemtetszését kifejezve minden tőle telhetőt megtett, hogy akár kisebb kitérőkkel, de a számára otthonosabb gótikus horror mezejére lépjen. Ahogy Lamberto Bava magyarázza: "Apám általában a kezébe adott forgatókönyv 50-60%-át a forgatás során megváltoztatta." Még ha nincs is sok köze a központi rejtélyhez, az öreg hölgy természetes okból bekövetkező halála bravúros horroretűd, hasonló képsor, immáron színesben, majd visszaköszön a BLACK SABBATH egyik epizódjában. A két főszereplő között bimbódzó románc is paranoiával vegyes perverz kicsengést kap, lásd a strandon fekvő Norát, amint szexi testére baljósan vetül John Saxon árnyéka. Mintha tudatában lenne, hogy utoljára dolgozik fekete-fehér nyersanyagra, az operatőri teendőket is ellátó Bava párját ritkítóan gazdag szövetű képi világot teremtett, szépen betagozva a giallót a horror műfajába.
A BLOOD AND BLACK LACE kegyetlenségével vagy a HATCHET FOR THE HONEYMOON elborultságával a GIRL aligha vetekedhet, az említettek és a két későbbi Bava-giallo (5 DOLLS FOR AN AUGUST MOON, BAY OF BLOOD) tükrében a formalizmus játékszereként zajló cselekmény mégis érdekfeszítőbb, jobban megírt, mint az összes többi. Ez véletlenül sem azt jelenti, hogy minden a vaslogika szerint működik, az Bavát ezúttal sem érdekelte. Az abszurdba hajló, a krimifikciót a valóságon keresztül ismét fikcióba csomagoló krimi végén kiderül, hogy a marihuánás cigaretta, az öreg hölgy, a tolvaj, a szakállas férfi mind-mind közös (rendezői) érdekből cselekedtek, a tettes indítéka egysoros feliratként elfér egy őrült sorozatgyilkos fejfáján.
D, mint Dario Argento. A detektívsztorikban a hihetőségre, valószerűségre esküszők a THE GIRL WHO KNEW TOO MUCH-t ugyanolyan nonszensznek fogják találni, mint Dario Argento giallóit. Ellenben ha a műfajra a fantasztikum/horror egyik oldalágaként tekintünk, vagyis barátságot kötünk az extrém formanyelvvel, akkor ez a megsárgult, ugyanakkor korát megelőző film a giallók „eredendő bűneként” válik igazán izgalmassá, azzal a hátsó gondolattal, hogy nélküle Argento - az ember, aki túl sokat tudott a giallókról - aligha csinálta volna meg a THE BIRD WITH THE CRYSTAL PLUMAGE-t vagy a DEEP RED-et. Legalábbis nem abban a formában, ahogyan ismerjük őket.