2012. szeptember 9., vasárnap

THE GIRL WHO KNEW TOO MUCH (1962)

Mario Bava, olasz


„A lány, aki túl sokat tudott”; „Dr. Hichcock borzalmas titka”. A két befolyásosnak bizonyuló 1962-es olasz film egyaránt Alfred Hitchcockot idézi a címben. A párhuzam abban a tekintetben bizonyosan megállja a helyét, hogy mindhárom rendező elsősorban a filmnyelven, a technikán keresztül (kameramozgás, világítás, vágás) manipulálta nézőjét. Ahogy a PSYCHO a modern amerikai horror mérföldköve, úgy tekinthetjük a DR. HICHCOCK-ot és a GIRL-t az olasz pszicho-horror alapjainak. Mario Bava krimivígjátékában a finoman kiparodizált Hitchcock-elemek, a humorral és horrorral dúsított német Edgar Wallace Krimik és a bűnügyi ponyvaregények jellemzőinek látványos gyilkosság-jelenetekkel tarkított egyvelegéből egy új faj jött létre: a giallo. [Üdvözlök minden új olvasót, ez az ötvenhetedik giallo-bejegyzés.]


Még mielőtt nemzeti filmzsánerré vált volna, a giallo az Olaszországban sárga színű borítóval publikált kriminovellákat takarta. A Mondadori kiadó 1929-től a mai napig futó könyvsorozatában a hard-boiled (Dashiell Hammet, Raymond Chandler, Cornell Woolrich) és rendőri procedúra (Ed McBain, Georges Simenon) egyaránt képviseltette magát, az eladási listákat azonban Agatha Christie, Edgar Wallace és Ellery Queen whodunit módszerrel megírt könyvei vezették. A giallo-filmek történeteinek sémája is a ki a tettes? krimiiskolát követi: valakit az elején meggyilkolnak, a további áldozatokkal szegélyezett nyomozás végén az elkövető a főbb szereplők közül kerül ki.


A THE GIRL WHO KNEW TOO MUCH rögtön az elején egy később giallo-jellegzetésséggé váló megoldással él. A főcím zenéje, egy korabeli Adriano Celentano sláger, a film folyamán visszatér, a könnyen megjegyezhető dallam a dramaturgia részévé fog válni. A téma, esetünkben a dalszöveg (Furore - Düh) megszállottságot sugall:
„Ha meghalok, nem fogok szeretni sem / Soha többé nem foglak szeretni / Meg akarok halni, mint hogy tovább szenvedjek / Mert téged örökké szeretni szenvedés”.


Nora Davis (Leticia Roman), a krimirajongó amerikai lány római vakációt kap ajándékba szüleitől. A repülőgépen egy úriember cigarettával kínálja. Ha Hitchcock-filmben lennénk, akkor ők ketten – a szőke naíva és a sármos fekete – egy párt alkotva folytatnák tovább az útjukat. Azonban pár perc múlva a Cary Grant imitátort letartóztatja a rendőrség marihuánás cigaretták csempészéséért. Bava ezzel a jelenettel készíti fel a nézőjét: mostantól fogva senki és semmi sem az, akinek és aminek látszik. Welcome to Giallia.


Főhősnőnk a római éjszaka leple alatt a kórházba siet, hogy hirtelen elhalálozott idős vendéglátójához orvost hívjon. Útközben egy tolvaj leüti, majd félájultan szemtanúja lesz egy gyilkosságnak. Mire magához tér másnap reggel, a hátba szúrt női áldozat nyomtalanul eltűnt. Senki sem hajlandó elhinni a történetét, így hát a  detektívregényeken szocializált fiatal lány egy helybéli doktor (John Saxon) társaságában saját maga jár utána a bűnténynek. Az első dolog, amire rájön, hogy egy ABC sorrendben dolgozó veterán sorozatgyilkossal hozta össze a sors, és a következő áldozat (D) a jelek szerint ő maga lesz.


Ahhoz képest, hogy a filmtörténet első giallója, oly frivol módon  posztmodernkedik műfajával, mintha már tucatnyi hasonló film előzte volna meg. Valójában a médiumra való reflexió többségében irodalmi alapú: Nora egy krimiben olvasott, meglehetősen idétlen módszerrel próbálja megakadályozni, hogy a gyilkos észrevétlenül bejusson a lakásba. A nyájas hangú narrátorunk arról tájékoztat, hogy a szóban forgó könyvet még nem fordították le olaszra, így akár még működhet is a dolog! Kórházi ágyán a krimiolvasás káros hatásaira figyelmeztetik a kórós hazudozóként diagnosztizált lányt. A szubjektívből filmezett orvosok groteszk figurákként tornyosulnak Nora fölé.


A ravasz rendezői manipuláció után érthetővé válik, miért nem fordul hivatalos segítségért az egyre veszélyesebb szitukba keveredő amatőr detektívünk. Vajon Nora élénk képzelete túlórázik, vagy valóban látta a gyilkosságot? Hát persze, hogy látta/láttuk, de a néző még ennél is furább helyzetben találja magát: a tett elkövetésekor a gyilkos kap egy premier plánt, a kamera el is időzik a szakállas férfin, hogy mindenki megjegyezhesse magának. Nem sokra rá már azt is pontosan tudjuk, hogy ki az illető. A giallo kisördöge most is azt súgja: ha senki sem az, akinek látszik, akkor...


A hat forgatókönyvírói kézen átment filmet eredetileg tinglitangli vígjátéknak szánták, a bérmunkára felkért rendező nemtetszését kifejezve minden tőle telhetőt megtett, hogy akár kisebb kitérőkkel, de a számára otthonosabb gótikus horror mezejére lépjen. Ahogy Lamberto Bava magyarázza: "Apám általában a kezébe adott forgatókönyv 50-60%-át a forgatás során megváltoztatta." Még ha nincs is sok köze a központi rejtélyhez, az öreg hölgy természetes okból bekövetkező halála bravúros horroretűd, hasonló képsor, immáron színesben, majd visszaköszön a BLACK SABBATH egyik epizódjában. A két főszereplő között bimbódzó románc is paranoiával vegyes perverz kicsengést kap, lásd a strandon fekvő Norát, amint szexi testére baljósan vetül John Saxon árnyéka. Mintha tudatában lenne, hogy utoljára dolgozik fekete-fehér nyersanyagra, az operatőri teendőket is ellátó Bava párját ritkítóan gazdag szövetű képi világot teremt, szépen betagozva a giallót a horror műfajába.


A BLOOD AND BLACK LACE kegyetlenségével vagy a HATCHET FOR THE HONEYMOON elborultságával a GIRL aligha vetekedhet, az említettek és a két későbbi Bava-giallo (5 DOLLS FOR AN AUGUST MOON, BAY OF BLOOD) tükrében a formalizmus játékszereként zajló cselekmény mégis érdekfeszítőbb, jobban megírt, mint az összes többi. Ez véletlenül sem azt jelenti, hogy minden a vaslogika szerint működik, az Bavát ezúttal sem érdekelte. Az abszurdba hajló, a krimifikciót a valóságon keresztül ismét fikcióba csomagoló krimi végén kiderül, hogy a marihuánás cigaretta, az öreg hölgy, a tolvaj, a szakállas férfi mind-mind közös (rendezői) érdekből cselekedtek, a tettes indítéka egysoros feliratként elfér egy őrült sorozatgyilkos fejfáján.


D, mint Dario Argento. A detektívsztorikban a hihetőségre, valószerűségre esküszők a THE GIRL WHO KNEW TOO MUCH-t ugyanolyan nonszensznek fogják találni, mint Dario Argento giallóit. Ellenben ha a műfajra a fantasztikum/horror egyik oldalágaként tekintünk, vagyis barátságot kötünk az extrém formanyelvvel, akkor ez a megsárgult, ugyanakkor korát megelőző film a giallók „eredendő bűneként” válik igazán izgalmassá, azzal a hátsó gondolattal, hogy nélküle Argento - az ember, aki túl sokat tudott a giallókról - aligha csinálta volna meg a THE BIRD WITH THE CRYSTAL PLUMAGE-t vagy a DEEP RED-et. Legalábbis nem abban a formában, ahogy ismerjük őket.