2009. szeptember 9., szerda

HATCHET FOR THE HONEYMOON (1969)

Mario Bava, olasz/spanyol

Bava harmadik giallója (3,5., ha beszámítjuk a BLACK SABBATH telefonos epizódját) a THE GIRL WHO KNEW TOO MUCH bohókás szatíráját hozza össze a BLOOD AND BLACK LACE pokoli Eastmancolorjával egy esküvői ruhaszalonnak otthont adó kastély falai között.


"A nevem John Harrington, harminc éves és paranoiás. A tény az, hogy teljesen őrült vagyok!"

A divatház zavarba ejtően jóképű tulajdonosának legjobb barátja egy hentesbárd, amivel rendszeresen veregeti hátba az újdonsült menyecske modelleket. Miközben a rendőrség megpróbál szagot fogni körülötte, Harrington minden egyes gyilkosság elkövetésével közelebb kerül privát rejtélyének megoldásához: vajon ki mészárolta le szeme láttára anyját egy hentesbárddal húsz évvel ezelőtt? Már csak egy áldozat hiányzik, hogy összeálljon a kirakós, de az enyhén szólva labilis idegrendszerű férfinak ott van még hárpia felesége is, aki nem győzi hangsúlyozni keserű frigyük sírig tartó mivoltát. Míg a hentesbárd el nem választ...



Az okkult iránt érdeklődő asszonyság megregulázását követően a cselekmény szellemtörténetként folytatódik, teret adva Bavanak, hogy szabadon zsonglőrködjön a fantázia és realitás között. A félpercenként felbukkanó vizuális bravúrokra szellemes helyzetsziporkák válaszolnak (hamvasztás az üvegházban -> odaégett pirítós), jó adag egészséges önreflexióval megspékelve. -Ön szereti a horrorfilmeket? kérdezi a detektív gyilkos főhősünktől, ki alibi gyanánt éppen egy Bava-filmet néz a tévében. -Nem találom annyira szórakoztatónak őket, szerintem a valóság sokkal rémisztőbb. Ő már csak tudja, egy vérbe fagyott hulla várja az emeleten.


A HATCHET-ben a zoomlencsével kiegészült barokkozás addig még Bavanál sem tapasztalt radikális méreteket öltött, nem véletlenül merített innen a legtöbbet Dario Argento a saját filmjéhez. Az emléktárgyakon pásztázó szuperközeli, a megoldás kulcsát rejtő gyermekkori testimone oculare, a szeánszjelenet és maga a lesújtó bárd imidzse mind proto-PROFONDO ROSSO. Minő véletlen, utóbbi The Hatchet Murders címen futott Amerikában, Bava filmjét olaszul Il rosso segno della folia-nak hívják. Argento érdeme legfőképp az, hogy újrakevert kártyáival kommerszebbé, és persze brutálisabbá fejlesztette a diszorientációra támaszkodó giallo műfaját. Művérből itt sincs hiány, de a leghatásosabb splatter f/x egy egyszerű vörös, az áldozat arcát mintázó kartonlap, ami a bárd lecsapásakor kettéválik. Ez a filléres Bava-trükk akár a rendező zsenijének jelképe is lehetne.


A PSYCHO hatása alatt született film skizofrén jellege miatt nem kiálthatunk mesterművet, de ha sikerül ráhangolódnunk erre az egyáltalán nem mindennapi giallo mindfuck-ra, akkor egész egyszerűen ellenállhatatlanná válik édes kísértése. Megjelent nálunk szinkronos vhs-en ("A hentesbárd"/Vico), de tegyünk magunknak egy szívességet, és szerezzük be valamelyik felújított DVD-t, mert képközpontú mű lévén az alapos remaszterelés fedi fel csak igazán a bájait.