Mario Bava, olasz/spanyol
Bava harmadik giallója (3,5., ha beszámítjuk a BLACK SABBATH telefonos epizódját) a THE GIRL WHO KNEW TOO MUCH bohókás szatíráját hozza össze a BLOOD AND BLACK LACE pokoli Eastmancolorjával egy esküvői ruhaszalonnak otthont adó kastély falai között.
"A nevem John Harrington, harminc éves és paranoiás. A tény az, hogy teljesen őrült vagyok!"
A divatház zavarba ejtően jóképű tulajdonosának legjobb barátja egy hentesbárd, amivel rendszeresen veregeti hátba az újdonsült menyecske-modelleket. Miközben a rendőrség próbál szagot fogni körülötte, Harrington minden egyes gyilkosság elkövetésével közelebb kerül privát rejtélyének megoldásához: vajon ki mészárolta le szeme láttára anyját egy hentesbárddal húsz évvel ezelőtt? Már csak egy áldozat hiányzik, hogy összeálljon a kirakós. Az enyhén szólva labilis idegrendszerű férfinak ott van még hárpia felesége is, aki nem győzi hangsúlyozni keserű frigyük sírig tartó mivoltát. Míg a hentesbárd el nem választ...
Az okkult iránt érdeklődő asszonyság megregulázását követően a cselekmény szellemtörténetként folytatódik, teret adva Bavanak, hogy szabadon zsonglőrködjön a fantázia és realitás között. A félpercenként felbukkanó vizuális bravúrokra szellemes helyzetsziporkák válaszolnak (hamvasztás az üvegházban → odaégett pirítós), jó adag egészséges önreflexióval megspékelve. -Ön szereti a horrorfilmeket? kérdezi a detektív gyilkos főhősünktől, ki alibi gyanánt éppen egy Bava-filmet néz a tévében. -Nem találom annyira szórakoztatónak őket, szerintem a valóság sokkal rémisztőbb. Ő már csak tudja: egy vérbe fagyott hulla várja az emeleten.
A HATCHET-ben a zoomlencsével kiegészült barokkozás addig még Bavanál sem tapasztalt radikális méreteket öltött, nem véletlenül merített innen a legtöbbet Dario Argento a saját filmjéhez. Az emléktárgyakon pásztázó szuperközeli, a megoldás kulcsát rejtő gyerekkori testimone oculare, a szeánszjelenet és maga a lesújtó bárd mind proto-PROFONDO ROSSO. Minő véletlen, utóbbi The Hatchet Murders címen futott Amerikában, Bava filmjét olaszul Il rosso segno della folia-nak hívják. Argento érdeme legfőképp az, hogy újrakevert kártyáival kommerszebbé, és persze brutálisabbá fejlesztette a giallo műfaját. Művérből itt sincs hiány, de a leghatásosabb splatter f/x egy áldozat arcát mintázó vörös kartonlap, ami a bárd lecsapásakor kettéválik. Ez a filléres Bava-trükk akár a rendező zsenialitásának a jelképe is lehetne.
A PSYCHO hatása alatt született film a skizofrén jellege miatt nem egy mestermű, de ha sikerül ráhangolódnunk erre az egyáltalán nem mindennapi giallo mindfuck-ra, akkor ellenállhatatlanná válik édes kísértése. Megjelent nálunk szinkronos VHS kazettán (A hentesbárd / Vico), de tegyünk magunknak egy szívességet, és szerezzük be valamelyik felújított DVD-t, mert képközpontú mű lévén az alapos remaszterelés fedi fel csak igazán a bájait.
