2013. október 6., vasárnap

BLOOD AND BLACK LACE (1964)

Mario Bava, olasz–francia–monacói–nyugatnémet


Végy egy fekete-fehér, NSZK Edgar Wallace Krimit, fesd ki élénk színekkel, tegyél bele hat gyönyörű nőt és néhány idegbeteg férfit. Ha ez megvan, jöhetnek a szadizmussal elkövetett, dekoratívan megrendezett gyilkosságok, és közben próbáld a nyomozati szakaszt a kötelező minimumra lecsökkenteni. A BLOOD AND BLACK LACE nem az első giallo, de kétségkívül ez a bizonyos szempontból ma is modernnek ható film foglalta gránit szilárdságú alaptörvénybe a műfaj külsőségeit, filmnyelvét.


A THE GIRL WHO KNEW TOO MUCH (az első giallo) találékony forgatókönyvéhez képest igencsak primitivo krimitörténet epicentruma egy divatház Róma külvárosában. A tiltott szenvedélyek és pitiáner féltékenykedések helyszíne tökéletes alibit nyújt Bavának, hogy szemléltesse: tettes vagy áldozat, az ember mindenek felett egy szánalmas kis bestia. „Nézzen csak rá, felügyelő, ez gyűlöli a nőket!” Fakad ki az egyik gyanúsított a másikra, miközben az éjszaka leple alatt valaki sorban teszi el láb alól a modelleket, próbálva megszerezni a díszes társaságból majd mindenkit kínosan érintő naplót.


A kalapos/kesztyűs/esőkabátos, fejére fehér harisnyát húzó sorozatgyilkos a slasherek kertvárosokban, nyári táborokban tevékenykedő arctalan mániákusainak a felmenője. Az egyik HALLOWEEN-t idéző jelenetben folyosón állva látjuk az alakot, aki hirtelen - vágás nélkül! - eltűnik a színről, mint egy fantom. Egy? Nem egészen, ugyanis jóval a TENEBRE előtt be lett vetve a „két gyilkos egy csárdában” trükk. A végkifejlet majdhogynem érvényesíti a tettes nőgyűlöletét, hiszen őt magát is egy számító nőszemély térítette a rossz útra. A meglehetősen mondvacsináltnak tűnő, egy másik Argento-giallóra, az OPERA-ra emlékeztető motivációt egyszerűbben is le lehet fordítani a giallók pszichoszexuális nyelvezetére, valahogy úgy, hogy akit egész álló nap gyönyörű nők vesznek körül, annak bicskáját a felgyülemlett férfi-frusztráció előbb-utóbb kinyitja. A gyilkos ezért csúfítja el  áldozatainak szépen sminkelt arcát azzal, ami éppen a keze ügyébe kerül (fatörzs, középkori kínzóeszköz, kályha - a film nem túl véres, viszont annál brutálisabb, főleg a korához képest). A szépség elpusztításával a szörnyeteg a beteges sóvárgását kívánja enyhíteni.


Meggyőződve a kezébe adott whodunit silányságáról (a forgatáson az egyik áldozatot játszó színésznő írta át az angol szövegkönyvet, hogy értelme legyen a párbeszédeknek), Bava amennyire csak lehetett, próbált eltávolodni a krimik szószátyár, fordulatokban bővelkedő dramaturgiájától. Festészettel rokonítható stílusérzékének, a gyilkosságok láncolata mentén haladó body count felépítésnek köszönhetően a bűnügyi film a fantasztikum, egész pontosan a horror térfelére kerül, ahol a kamerakezelés, színhasználat (nem véletlenül piros az inkriminált napló) és erotikával fűszerezett erőszakábrázolás (nem véletlenül villannak ki azok a cicifixek) együttese uralkodik az anyag felett, megteremtve az Edgar Wallace adaptációk túlfűtött mediterrán változatát. 


A divatszalon tulajdonosát alakító Eva Bartok és a másik hollywoodi veterán, a rendező szandálos történelmi kalandfilmjeiben is felbukkanó Cameron Mitchell neve van szedve a legnagyobb betűvel a korabeli plakáton, ám ebben a hagymázas lázálomban ők sem sokkal többek próbababáknál az Eastmancolor színekkel bevilágított giallo-színpadon. A színész mint díszletelem -  a fifikás olasz főcím, melyben a szereplők mozdulatlan próbababaként mutatkoznak be, Bava kissé cinikus, kissé szarkasztikus, a saját műviességével teljesen tisztában lévő alkotói hozzáállását sugalmazza. Ebből következik, hogy nincsen egyetlen azonosulható figura sem, az abszolút főszereplő a rendező strómanja, a személytelen, kíméletet nem ismerő Gyilkos, kinek üres arca egy vászon a mozivásznon belül, amire a néző kivetítheti saját félelmeit és vágyait.


A bábfigurák közül Eva Bartokról azért ildomos néhány szót ejteni. A Szőke Éva néven Budapesten született, feltűnően szép színésznő még Magyarországon kezdte karrierjét Tamási Áron pártfogásában (a szeretője volt az írónak). Állítólag ő volt az első magyar színésznő, aki teljesen meztelenül állt színpadra. Egy be nem mutatott Tamási Áron filmadaptációt követően a negyvenes évek végén nyugatra emigrál, megismerkedik a Londonban élő, magyar származású producerrel, Alex Paallal. Korda Sándor javaslatára Eva Bartókra változtatja nevét, és nem sokra rá, 1952-ben Hollywoodban megkapja A VÖRÖS KALÓZ női főszerepét Burt Lancaster oldalán. Férjei révén elsősorban európai kötődésű produkciókban szerepel: Terence Fisher SPACEWAYS című Hammer sci-fijében tudósnő, 
a szintén brit THE GAMMA PEOPLE-ben, John Gilling vasfüggöny mögött zajló kommunizmus-parabolájában  a zenetanárnő szerepében látható. Mire eljutott Olaszországba, az élet viszontagságaiba és tönkrement házasságokba látnivalóan belefáradt, de még mindig vonzó külsejű színésznő mögött több mint harminc amerikai, angol és nyugatnémet szerep volt, miközben idehaza csak megvetéssel beszéltek róla, ha egyáltalán beszéltek, mivel a filmjeit nem mutatták be. Felleghy Tamás memoárjában fölényeskedő, számító nőcskének írja le Bartókot, ami mintha rímelne az itt alakított karakterére. A BLOOD AND BLACK LACE volt az egyik utolsó és máig legismertebb jelenése, negyven évesen végleg hátat fordított a szakmának.


A banális rendőrségi ügyintézést leszámítva a SEI DONNE PER L’ASSASSINO („Hat nő a gyilkosnak” – eredeti cím) egy kivételes ritmusérzékű, expresszionista/barokkos, agresszív/elegáns mozi, vászonra ültetett képregény. Bava intuitív filmkészítéséről árulkodik, hogy amikor egy kritikus a film elején himbálódzó cégér és az utolsó képkockán hasonló mozgást végző telefonzsinór közti kapcsolat iránt érdeklődött, a zavarba jött maestro ennyit mondott: „Valóban? Már nem is emlékszem, hogyan végződött a film.

Mario Bavának ismét sikerült elébe mennie egy majdani trendnek. Filmje hazájában nem aratott sikert, a giallo átütő népszerűségére még évekig várni kellett, egészen a THE BIRD WITH THE CRYSTAL PLUMAGE bemutatásáig. Ma viszont már bérelt helye van az olasz horror toplistáján, valahol a L'ORRIBILE SEGRETO DEL DR. HICHCOCK és a SÓHAJOK között. 

(A BLOOD AND BLACK LACE-t a Duna Televízió vetítette újonnan indult eurokult sorozatának első darabjaként péntek este, Hat nő és a gyilkos címen.)