2010. május 21., péntek

THE HOOKERS (1967)

A Horthy-kultusz most bővüljön egy nálunk eleddig elhallgatott epizóddal: az emigrációba kényszerült kormányzó fia, ifjabb Horthy Miklós elhatározza, hogy megpróbálkozik a filmkészítéssel. Amerikában megismerkedik Joel Holt-tal (WHITE SLAVES OF CHINATOWN, THE WILD WORLD OF JAYNE MANSFIELD), és a New York-i magyar közösségtől kapott könyöradományból leforgatják a THE HOOKERS-t. A mostoha körülmények között készült film két hétig fut mérsékelt sikerrel egy Times Square környéki szexmoziban, majd egészen 2005-ig várni kell, hogy ismét a nagyközönség elé kerüljön, ezúttal a Something Weird Video jóvoltából.

Mielőtt elmagyaráznám a „Jalo” jelentését, lássuk a medvét, avagy magát a Nagy Művet! A három részből álló prosti-antológia húszperces etűdjeit - direkt nem írtam „történeteit”, az túl kegyes lenne - az OLGA sorozatból ismerős hang narrációja köti össze (most már tudom: Joel Holt az).

Callie Sue fekete bőrű titkárnő egy nagyvállalatnál. A csinos lányt középkorú fehér kollégája próbálja fűzni egy kis munkaidő utáni etyepetyére, amire olyan faji kérdéseket feszegető verbális ellentámadás érkezik, amitől Spike Lee is elpirulna. Sue elmeséli, hogyan erőszakolta meg két fehér paraszt, amikor még egy déli farmon tengette életét. A nyolc percig tartó kényelmetlen flashback nem annyira megmutatós, mint mondjuk az I SPIT ON YOUR GRAVE hírhedt rape-szekvenciája, viszont ez az egyetlen stílusérzékkel megáldott jelenetsor az egész filmben. Aztán a lány levetkőzik, és elkér megszeppent munkatársától 25 dollárt! Kérem a következőt.


A hamvasszőke Julie táncoslány egy lebujban. Újdonsült barátja, George fényes karrierlehetőséget felvillantva elküldi a lányt egy állítólagos nagymenő producerhez castingra. „Majd a végén kapsz kézhez egy borítékot, bébi. Azt feltétlenül hozd el nekem!”. {Itt jön egy hosszú sztriptíz-inzert tűznyelő táncosnővel.} A felizgult „producer” elől megfutamodó lánynak George elmagyarázza, hogy jobb ha visszamegy és lefekszik vele, mert baromira szüksége van arra az 50 (!) dollárra, amit kapni fog. Julie rábólint, és ezzel  rálép a prostitúció útjára, gondolom én, mert itt véget ér a dolog.

Ezután Joe Sarno világába csöppenünk, nemcsak azért, mert a színészek elé lecövekelt kamera Sarno utánozhatatlan stíljét próbálja utánozni, de maga a téma is a kertvárosi erotika mesterének szakterülete volt. Barbara, az elkényeztetett trófeafeleség 385 dollárral tartozik a behajtónak (+ kiszállási költség), de mivel csak 85-öt tudott kicsiholni a férjéből (Joel Holt), saját testével szeretné kiegyenlíteni a számlát. Az impromptu szex annyira jól sikerül, hogy a behajtó szerint egy közös strihhes vállalkozásba kellene belefogniuk. Ahogy beleegyezik a nő, a pálya széléről bekiabál a rendező: „Cut! Sound rolling.” Cinema veritébe torkolló cinema du merde - ilyet se nagyon láttunk még.

Miközben a Negyvenkettedik utcát megörökítő záró képsorokat Holt fáradhatatlanul narrálja a nonszensszel („…the city goes on killing them, kills them all, sucking blood drop by drop…”), feltűnik az I, A WOMAN-t vetítő mozi bejárata. A Mac Ahlberg rendezte svéd szexfilmet (igen, ugyanaz a Mac Ahlberg, aki a RE-ANIMATOR-t fényképezte) 1966-ban mutatták be New York-ban, elsöprő sikere az amerikai erotikára is hatást gyakorolt.

Fene tudja, mire ment ki itt a játék ($$$), mindenesetre felettébb gyanús, hogy a megalázott, vagy egyszerűen csak unatkozó nők majdhogynem tárt karokkal vetik bele magukat a prostitúció intézményébe. A THE HOOKERS úgy progresszív (elvégre egy öntudatos afroamerikai az egyik főszereplő), hogy közben évtizedekkel visszaveti a női egyenjogúság vívmányait. That’s exploitation, a rosszabbik fajtából, de a bornírt degeneráltság röpke 68 percig még éppen szórakoztató tud maradni, olyan kis szürreális ballépésekkel, mint a beérkező telefonhívásokról lefelejtett csengőhang.
A nők mind odateszik magukat rendesen (egy sztriptíztáncosnőt ki más alakíthatna hitelesebben, mint egy sztriptíztáncosnő?), az a félelemmel keveredő megvetés az arcukon nem a véletlen műve. Mert nekem jöhettek Robert De Pacsinóval, a roughiekban szereplő férfiakról messziről bűzlik, hogy nem az Actors Studio padsoraiban szedték fel a rossz modort.



Ja igen, még adós vagyok valamivel: „Jalo”. Nos, a legenda úgy tartja, a forgatást követően társrendezőjével pénzügyi vitába keveredő Horthy megállás nélkül azt kiabálta: „csaló!”. Ezt a fura hangzású becenevet Joel Holt annyira megkedvelte, hogy a stáblistán imigyen csempészte be magát Horthy mellé. És még egy érdekesség: a forgatókönyv és az eszement narráció kiötlője az a William Rose, aki nemsokára már az olaszokat boldogítja tehetségével (GIRL IN ROOM 2/A). Micsoda bagázs!