2013. július 31., szerda

A SMELL OF HONEY, A SWALLOW OF BRINE (1966)

Byron Mabe, USA


Ott hagytuk abba, hogy David F. Friedman és a THE DEFILERS. A hírhedt exploitation-mogul következő roughie-ját a híres Kovács László fényképezte, még mielőtt megkapta volna a hollywoodi stúdiórendszerbe való bejutáshoz szükséges szakszervezeti tagságit. Összehasonlítva Zsigmond Vilmos THE SADIST-ben nyújtott teljesítményével, Kovács szegénysori korszakának egyetlen fekete-fehér nyersanyagra forgatott munkájában talán kevésbé szembeötlőek azok a magyar emigráns operatőrökre jellemző fogások, melyekkel megújították az amerikai cinematográfiát. Mindenesetre a plasztikus érzékkel irányított fények és ötletes beállítások összessége egy szakmáját a mostoha körülmények dacára is elhivatottsággal űző mesterről árulkodik. Csak pillants rá a mellékelt képkockákra.


A SMELL OF HONEY sztárja persze nem a stáblistán "Art Radford" álnéven kiírt Kovács, hanem Stacey Walker. A hajléktalan texasi lányt egy kaliforniai strandon szedte fel Friedman, és ajánlott neki rögvest főszerepet következő nudie-produkciójában. A THE NOTORIOUS DAUGHTER OF FANNY HILL bemutatásakor több rivális producer, köztük Albert Zugsmith is szemet vetett a fiatal szőkére ("That guy was evil." - mondja Friedman Zugsmithről). A mindig résen lévő Friedman, tartva attól, hogy valaki lenyúlja újdonsült sztárocskáját, három nap alatt összehozott egy forgatókönyvet egyszerű, de Walker "white trash" szexepiljét nagyszerűen kihasználó kis sztorival, mely megelőlegezi az olyan A-kategóriás  szexploitation  erotikus thrillereket, mint a VÉGZETES VONZERŐ vagy az ELEMI ÖSZTÖN.


A titkárnőként dolgozó Sharon (Stone?!) sorban csábítja el munkatársait. Mikor az aktusra kerülne sor, az addig a bájaival gátlástalanul nyomuló lány ledobja magáról aktuális partnerét, bejelenti, hogy ő még szűz, és rendőrért kiált! A nemi erőszakkal megvádolt férfiak életének tönkretételét elégedett mosollyal nyugtázza a bíróságon, és jöhet a soron következő áldozat. Sharon a film hetven perce alatt többször is sikeresen véghez viszi húzd meg/ereszd el játékát, még leszbikus társbérlőjét is lóvá teszi (ekkor hangzik el az örökzöld "I may be a bitch, but I'll never be a butch!"), mígnem ötödszörre egy helyi rockbanda énekesének személyében kifog magának egy nálánál is kattantabb pszichopatát. Azt ugyan nem tudjuk meg, pontosan mi áll Sharon kóros férfigyűlölete mögött (talán megnézte a FASTER, PUSSYCAT! KILLl! KILL!-t?), de azt igen, hogy egy alapos verés után mivé válik az incselkedésből sportot űző némber: drogos prosti az utcasarkon...


Ahogy Friedman, ez a minden hájjal megkent karneváli showman magyarázza: míg a keleti parti kollégák (Radley Metzger és társai) az európai művészfilmeseket utánozták, addig ők Kaliforniában hollywoodi minta alapján, amolyan mini-Álomgyárként terjesztették a fertőt. Friedman a pávatáncot lejtő titkárnő jellemén keresztül tulajdonképpen saját "mindent megígérek nektek, de csak keveset kaptok" filmforgalmazási hitvallását ültette át hevenyészett sztorijába. Ezek a pornó-korszak előtti szennyfilmek hangzatos szlogenekkel teli moziplakátjaikkal, figyelemfelkeltő bemutatóikkal kellették magukat (teaser, avagy a méz illata), kőkemény szexet azonban eszük ágában sem volt prezentálni a nyálukat csorgató nagyérdeműnek.


A vetkőzős jelenetekkel egész estéssé nyújtott, garázs rockkal kísért cselekmény lényegében ötször ismétli meg ugyanazt a dramaturgiát, így aztán a negyedik tekercs környékén meglehetősen egysíkúvá válik a dolog. Szerencsére Friedman a megfelelő pillanatban készen áll, hogy bedobjon valami vadságot, mint amikor az ágyból kiebrudalt férfi a belváros felé veszi az irányt. A felajzott flótás bambán bámulja a fehérnemű boltok kirakatait, képzeletben ellátogat egy sztriptízbárba, szado-mazo szexről fantáziál, megpróbál megerőszakolni egy találomra kiválasztott nőt, végül egy golyóval a fejében végzi. Sorsdráma, tíz percbe belezsúfolva.


A kis Arriflexével bűvészkedő Kovácsot elemében találó képsorokon a BDSM-től a Herschell Gordon Lewis féle gore-ig mindenféle kétes élvezet tiszteletét teszi ("Something for everybody, that was the secret of this racket." - okít minket Mr.F az audiokommentáron), a kellően rossz szájízt maga után hagyó befejezés láttán pedig ismét elgondolkodhatunk az alkotók nőkhöz való hozzáállásáról. Are You listening, Joe Eszterhas?


Ami a szépreményű főszereplőt illeti, a SMELL OF HONEY-t követően a művésznő fogta magát, és visszament Texasba, hogy befejezze középiskolai tanulmányait. Hollywood számára Stacey Walker örök tease maradt.

2013. július 26., péntek

Ra-Ra Raszputyin, elégítsd ki vágyaink!


Jászai Mari-díj és Érdemes Művész kitüntetés után nemzetünk jeles színművésze ezennel átveheti a nem kevésbé rangos Deliria Emlékérmet is, méghozzá a RASPUTIN - ORGIEN AM ZARENHOF című 1983-as NSZK történelmi szexfilm főszerepében nyújtott alakításáért. Vagy "Alexander Conte" Körtvélyessy Zsolt gonosz ikertestvére lenne? ---

 
A szoftpornó-drámának létezik hardcore kiadása is. Hogy Alexander Conténk tevékenyen részt vett-e az XXX változatban, azt mindenki döntse el maga, miután alaposan áttanulmányozta a dvd-borítót. (Linkre csak 18 év feletti olvasóink kattintsanak.)


A műfaji sztenderdekhez képest pazar kiállítású filmet az osztrák Ernst Hofbauer rendezte (lásd VIRGINS OF THE 7 SEAS), a nyugatnémet szexfilm-producer, Alois Brummer megbízásából. A KATHARINA UND IHRE WILDEN HENGSTE (1982, aka. KATHARINA - DIE NACKTE ZARIN) után ez volt Brummer második oroszos/kosztümös erotikája.

A szemfüles észrevétel Orosdy Dánielt (Filmvilág) dicséri. Az érintett fél kérem az ő címére postázza az ügyvédi felszólítást. Végül itt van még egy kép - ígérjük, barátok közt marad a dolog.

2013. július 23., kedd

Necronomicon Ex-Mortis

GONOSZ HALOTT-rajongó gyerkőcöknek ----




Képek © EVIL DEAD 2 /  Líra és Vatera

2013. július 21., vasárnap

THE SHE-BEAST (1966)

Michael Reeves, olasz - angol

RENDŐRAKADÉMIA: A kezdetek

Paul Maslansky (a bajuszos fickó), a Rendőrakadémia-széria atyja "idióta rendőr" rutint ad elő egy régi olasz horrorfilmben? A Delirián bármi megtörténhet. A THE SHE-BEAST érdekessége a közvélemény számára ezzel nagyjából ki is merült, az euro-horrorban jártasak azonban tudják, hogy a huszonöt éves korában elhunyt Michael Reeves első rendezéséről van szó.

Reeves a harmadik s egyben utolsó alkotásával, az 1968-as WITCHFINDER GENERAL-lal vonult be a brit filmgyártás halhatatlanjai közé. Szergej Bondracsuktól Sam Peckinpahig sorolható azon illusztris szakmabeliek neve, akik a kosztümös horror eme pompájától szándékosan megfosztott, morálisan ambivalens mesterműve alapján zseninek tartották a filmkészítést autodidakta módon elsajátító brit fiatalembert.


A filmek megszállottjaként Reeves már tizenévesen ellátogatott Hollywoodba, hogy találkozzon idoljával, Don Siegellel. Néhány évre rá az európai filmgyártás akkori mekkájába, Rómába utazik és kap munkát egy kezdő amerikai producer, Paul Maslansky horrorfilmjén. A CASTLE OF THE LIVING DEAD forgatásán asszisztenskedik, dialógusokat ír és néhány jelenetet maga rendez meg.


Az 1964-es olasz-francia fekete-fehér gótikában Christopher Lee mellett az első mozifilmjében játszó Donald Shuterland is látható, egyszerre két szerepben. További fun fact: a szövegkönyvnek a hangtekercsekkel együtt közvetlenül a forgatás után nyoma veszett, így Lee kénytelen volt emlékezetből utószinkronizálni szövegét.


Maslansky következő, még alacsonyabb költségvetésű produkcióját már Reeves vezényli, miután a 21 éves fiú felajánlotta családi örökségét büdzsé gyanánt. A THE SHE-BEAST forgatása "Etruszk romok" címen, ismeretterjesztő filmnek álcázva zajlik, kihasználva az Olaszországban dokumentumfilmeknek járó állami támogatás igénybevételét. A potom 35 ezer dollárból még a gótikus horror akkori királynőjére is futja, igaz ehhez is egy piszkos trükköt kellett alkalmazni. Barbara Steele-t fix összegért mindössze egyetlen napra szerződtették, csakhogy a szerződés nem tartalmazta a letöltendő munkaórát. Reggeltől másnap hajnalig, 22 órán át dolgoztatták a színésznőt - Steele a rákövetkező tíz évben nem volt hajlandó szóba állni Maslanskyval. ("Egy arrogáns barom voltam. Ööö... még most is az vagyok" - viccelődik a producer az audiokommentáron.)


És hogy milyen kvalitásokkal bír a THE SHE-BEAST? A WITCHFINDER készültekor Vincent Price a maga veterán fölényességével próbálta lekezelni szemtelenül fiatal rendezőjét: "Én nyolcvanhét filmben szerepeltem. Maga mit csinált? -Három jót rendeztem." Jónak nevezni a SHE BEAST-et azért költői túlzás; ha Reeves történetesen a szóban forgó filmjének bemutatója után gyógyszerezi túl magát altatókkal, néhány lexikonon kívül ma már a kutya sem tartaná számon a nevét. A szemmel látható pénzhiány, az ócska nyersanyag és az összes többi sutaság felett szemet hunyva egy aránylag szórakoztató (hangsúly az aránylagon), energikus kis horrorkomédiával van dolgunk, mely kurtán/furán (elő)idézi Polanski VÁMPÍROK BÁLJÁt.


A cselekmény BLACK SUNDAY-szerű kiindulópontjában a XVIII. századi erdélyi falu feldühödött lakossága a helyi pappal az élen felkerekedik, hogy végleg leszámoljon Vardellával, a környékbelieket terrorizáló gonosz boszorkánnyal. Még mielőtt a tóba fojtanák a rettenetes külsejű nőt (a maszkmester igen tisztességes munkát végzett), Vardella majdani visszatérésével fenyegetőzik. A WITCHFINDER GENERAL-ra emlékeztető képsorokon Reeves tájfestő adottsága tűnik ki: a kopár vidék láttán sokan azt hitték, a filmet Kelet-Európában forgatták, holott a helyszín Róma mellett pár kilométerre található.


Kétszáz esztendővel később, ugyanazon a környéken egy átutazó angol házaspár (Barabara Steele és Reeves összes filmjében főszereplő Ian Ogilvy) az immáron román kommunista rezsim alatt roskadozó faluban köt ki. A keleti vendéglátás okozta kultúrsokkot követően (a perverz fogadóst a legendás Mel Welles játssza túl) másnap reggel útra kelnek, ám valami láthatatlan erő a tóba kormányozza autójukat. A férfi túléli a balesetet, de felesége helyett a bevezetőben látott boszorka testét halásszák ki a vízből. A faluban egyedül a legendás szörnyvadász ükunokája, a deklasszált Von Helsing gróf tudja, hogy Vardella visszatért...


Bár nem paródiáról van szó, a történetben domináns szerepet kap a humor, a nem túl magvas politikai szatírától a tudatos camp-en át (-Véletlenül nem ismeri Drakulát?) egészen az idétlen burleszkig. Mindez részben az amerikai társírónak köszönhető, annak a Charles B. Griffithnek, aki korábban Roger Corman pár nap leforgása alatt remekbe szabott szatirikus horrorvígjátékainak, A BUCKET OF BLOOD-nak és a LITTLE SHOP OF HORRORS-nak az értelmi szerzője volt. A némafilmbe illő autós üldözést Griffith saját maga filmezte a játékidő nyolcvan percre való feltornázása céljából. A THE SHE-BEAST személyiségzavarát (most horror vagyok vagy vígjáték?) éppen ez a sebtében kitalált megoldásokhoz folyamodó filmkészítés okozza, de egy kis odafigyeléssel még ebből az alapvetően selejtes áruból is kihámozhatjuk a szárnyait próbálgató rendező tehetségét. 


A horrorisztikus részek, különösen azok, melyekben Vardella puszta kézzel vagy sarlóval esik neki áldozatának, a mai néző számára is imponálóak, van bennük valami vadság, kegyetlenség, a WITCHFINDER irányába mutatva. A session-muzsikus és hangszerelő, Ralph Ferraro (ő dobolt Morricone, Nino Rota, Riz Ortolani híres scorejain) zenéje szintén plusz, és az általában kosztümös produkciókban szereplő Barbara Steele-t is érdekes látni napszemüvegben, cigivel a kezében, még ha jelenléte csupán a film elejére és végére korlátozódik.


A mozik sok helyütt egy másik kétes értékű olasz horror-importtal (THE EMBALMER) együtt tűzték műsorra. Magam is inkább egy Michael Reeves tripla-billhez ajánlanám kiegészítőként, az érettebb rendezőt felmutató THE SORCERERS (Boris Karloffal) és a klasszikus THE WITCHFINDER GENERAL mellé.

2013. július 11., csütörtök

HOUSE (1977)

Nobuhiko Obayashi, japán


Bízd a japánokra, hogy tető alá hozzák minden idők legcukibb horrorfilmjét. A felkészületlen néző kawai-tűrőképességét alaposan próbára tévő HOUSE (ejtsd: Háuszu) gyártási évszáma ne tévesszen meg senkit: a szintén '77-es SÓHAJOK-kal egyetemben ez a movie (movie - ki is írják az elején, nehogy valaki nyalókának nézze) egy másik dimenzióban született, ott, ahol a képzelőerőnek nem szab gátat se producer, se költségvetés, se a giccsrendőrség. Milyen szép lenne, ha ennyiben maradnánk, de manapság telepakolják a DVD-ket extrákkal, lerombolva a filmekkel kapcsolatos maradék illúzióinkat is. Így tudtam meg, hogy Nobuhiko Obayashi a japán Sas István, akinek történetesen Mario Bava az egyik kedvenc olasz rendezője.


A hetvenes évek közepére a felkelő nap és óriásszörnyek országának filmipara mély válságba került. A kaiju eiga kifulladt, a jakuza és szamuráj sorozatokat a fiatalok unalmasaknak találták, a közönség a külföldi premiereket, illetve a televíziót kezdte előnyben részesíteni. Ezzel egy időben a gazdasági fejlődés egy másik celluloidot használó iparágnak, a reklámpiacnak kedvezett. Egy-egy harminc másodperces szpot több technikai újítást, megjegyezhető dallamot és világsztárt tartalmazott, mint maga a főműsor, amit a reklámblokk után vetítettek a mozik. 1970-74 között egy kvázi kortárs, európai stílusú szellemházas horrorsorozattal (Michio Yamamoto Hammer epigon vámpír-trilógiája) már egyszer próbálkozó Toho stúdió végső kétségbeesésében fordult a korszak leginnovatívabb reklámfilmeséhez, hogy náluk készítse el első nagyjátékfilmjét. A merev szabályok szerint működő stúdiórendszer történetében először fordult elő, hogy egy Toho-produkciót "külsős" rendezhetett meg.


A két évig érlelődő blockbuster-projekt produceri teendőit is ellátó Obayashi egy ma már bevett szokássá vált, de akkor forradalminak számító mixed media kampányt eszelt ki: a színészek még a kamerák elé sem álltak, a forgatókönyv alapján készült rádiójáték, képregény, számtalan újságcikk és az előre rögzített popdalokat tartalmazó nagylemez már országos méretű hájpot generált a HOUSE köré. A hírverés megtette a hatását, különösen a kiskorúak körében, akik vonzónak találták, hogy egy japán filmnek angol címe van, tele optikai trükkökkel és velük egyidős szereplőkkel. Akárcsak a hongkongi SZELLEMHARCOSOK, Japán válasza Spielberg Cápájára (emberevő ház!) egy tömegfilmes zsánerek, úgysmint horror / vígjáték / dráma / kungfu bódító kaleidoszkópjából álló távol-keleti B-film, telis-tele kirobbanóan látványos effektusokkal, hátborzongató izgalmakkal, románccal és nagyszerű figurákkal. Ezt az élményt sohasem felejted el! (Ezt a szöveget az íróasztalon felejtett DANTE POKLA dvd borítójáról másoltam át. Legalább a hasznát vettem valamire...)


A rendező 11 éves kislányának ötletei alapján megírt forgatókönyv kísértetkastéllyal, démoni macskával, élőhalott öregasszonnyal a régi japán kaidan-történeteken tesz gyengéd erőszakot. A középiskolás Angel osztálytársaival a nyári vakációját tervezgeti, mikor az édesanyját évekkel ezelőtt elvesztő lány apukája váratlanul előáll egy új feleségjelölttel.  A parfümreklámból kilépett mostoha (tökéletes smink, szélgép, lassított felvétel) láttán ödipális konfliktusba került Angel úgy dönt, otthagyja "hűtlen" apját, és halott anyja emlékének adózva rég nem látott anyai nagynénjénél fogja eltölteni a szünidőt, barátaival közösen. Egy titokzatos perzsamacskával a sarkukban a társaság (Disneynél hét törpe, Kurosawánál hét szamuráj, Obayashinál hét tinilány) útra kel a vidék lágy ölére, ahol aztán a furcsa házinéni még furcsább házában a bukolikusnak induló kirándulás groteszk rémálommá változik. Tegyük fel, hogy az EVIL DEAD 2-es Sam Raimi a kreatív ereje teljében lévő Tsui Harkkal közösen vászonra adaptál egy shojo horror-mangát. És akkor még mindig csak halvány gőzöd van, milyen is ez a manapság cinefileknek árusított dizájner drog.


Obayashi a reklámjainak, videoklipjeinek formanyelvével dolgozik (tipizált figurák, esztétizált környezet), nem elhanyagolható avantgárd/underground filmes tapasztalatait is kiaknázva. A kollázstól az animációig, a stop-motiontől a step-motionig a kép/hang, tér/idő manipulációk tömkelegét felvonultató expresszionista ötletparádéból kiemelendő a vonatút megvalósítása - nincs az a filmbuzi, aki ne olvadna el a némafilmes flashback láttán, melyet a szereplők úgy kommentálnak, mintha velünk együtt néznék a képsorokat. Mire megérkezünk a kísértetház kapujába, a film már megteremtette a maga pop-artos, szürreális világát. Hogy szemfényvesztésről volna szó? Nem egészen. Az első megtekintéskor egy hosszúra nyúlt vidámparki szellemvasutazás benyomását keltő HOUSE szívében (freudi?) tündérmese lakozik a háborúban elesett jövendőbelijét hiába hazaváró nagynéniről, akit a soha be nem teljesült szerelem utáni vágyakozás a hosszú, magányos évek alatt gonosz szellemmé változtatott, a házával együtt. A berendezés sem marad ki a mókából, így aztán a zongora, lámpabúra, ágynemű, ingaóra sorban falják fel az életvidám, még érintetlen, alkalomadtán mezítelenre vetkőztetett lánykákat. Utóbbira mit lehet mondani - Made in Japan!


Ahogy a hiábavaló vágyakozás keltette életre a Házat, úgy bizonyos szereplők sorsát is a saját szenvedélyük határozza meg: a duci, állandóan éhes Sto-Mac ízletes dinnyévé változik, a zenéért bolonduló Melody a zongora gyomrában végzi, a simulékony Sweetie-t pihe-puha párnák csapkodják a másvilágra, a hiú Angelt (az eredetiben Oshare, vagyis Divatos) a tükör előtt szépítkezve keríti hatalmába fantom-nagynénikéje. Minden jó, ha jó a vége? Egy ilyen szabályok nélküli, anarchikus vigyorral megvalósított mese nem adhatja be a derekát a fejlődéstörténetek kliséinek, nem lovagolhat be fehér lován a várva várt herceg (hanem, írd és mond: banánná változik), helyette egy tragikusan/parodisztikusan gyönyörű befejezéssel int búcsút. A mozgalmas éjszakát követő reggelen immáron Angel fogadja a ház következő látogatóját. A szélgépe és egy nyálas popdal kíséretében felbukkanó mostoha (szenzációs, ahogy Obayashi beágyazza a hirdetések sztereotípiáit) az elfogadás vágyával érkezik, s rövid úton őt is felemészti a Ház, mely legalább annyira a halhatatlan szerelem örök ígéretének romantikus helyszíne, mint félelmetes szellemtanya.


Hogy ez a szándékoltan művi speciális effektekkel élő gyermekdedség a Criterion Collection, illetve annak angol megfelelője, a Masters of Cinema DVD-sorozatában jelent meg, nem a véletlen műve. A tömeg-, vagy ha úgy tetszik trash-kultúra is kitermelte a maga magasművészetét, a HOUSE az egyik ilyen gyöngyszem.

-----------------------------
Az eredeti GODZILLA után íme a virágzó magyar - japán kulturális kapcsolatokra utaló újabb gesztus:
A Fantasyt alakító színésznő egy matyó blúzban játssza végig a filmet.

Hallom ám a kérdést, mi volt az 1954-es Gojirában?
Ha nem jön közbe Godzi, ezek ketten a Japánban turnézó "Budapest Vonósnégyes" koncertelőadására mentek volna.