A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mariobava. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mariobava. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. március 17., csütörtök

KILL, BABY... KILL! (1966)

Mario Bava, olasz

A közönség hátborzongatása céljából indított Félelem Hadművelet - OPERAZIONE PAURA - úgy vonult be a történelemkönyvekbe, mint az olasz gótikus horrorfilm aranykorának (1960-66) utolsó diadala. Fekete-fehér (BLACK SUNDAY) és színes (BLACK SABBATH; WHIP AND THE BODY) remekművekkel a háta mögött Mario Bava, az ágazat nagymestere ezzel a dolgozatával a „nonszensz” olasz félelemkeltés tömény esszenciáját nyújtotta. Bár meglennénk nélküle is, a rend kedvéért egy bekezdésben összefoglalom az úgynevezett cselekményt.


A huszadik század elején, a Kárpátok egyik isten háta mögötti kis falujában rejtélyes (ön)gyilkosságok borzolják a kedélyeket. A helybeliekkel ellentétben a rendőrfelügyelő nem hisz az átokban, de épkézláb magyarázatot ő sem talál arra, hogy önként és dalolva miért nyársalta fel magát a Graps villa vaskapujára a cselédlány. Az áldozat hátrahagyott levelében állítja, a történésekre a választ a rettegett villában kell keresni. A városból érkezett halottkém és az asszisztensként mellé szegődő egyetemista lány a babonás lakosság ellenszenve közepette – „mi nem szeretjük itten a doktorokat” - megpróbálják fellebbenteni a fátylat a hanyatlásnak indult arisztokrata família titkáról. 


A James Bond-sorozat nyomán trendivé vált operazione cím egy tragikus sorsú kísértet bosszúhadjáratát jelöli. "Melissa. A nevem Melissa." A félelem fegyverével sakkban tartott célszemélyek az ablakon bekukucskáló fantom láttán önkezükkel vetnek véget életüknek. A szovjet-orosz titkosszolgálat által is alkalmazott módszer a rendezőnél a BLACK SABBATH Vízcsepp epizódjában jelent meg először, amikor a félórás szkeccs végén az elhunyt médium kísértete halálra rémíti a gyűrűjét eltulajdonító, bűntudattól gyötört ápolónőt. Az egész estés variációban a médium által vezérelt kísértet a kollektív bűnösség elvén egy egész falu lakosságát tartja rettegésben.

 
Kislány a zongoránál,
Fehérebb az orgonánál,
Jaj, de szépen játszotta a Bava rapszódiát!

Micsoda ördöngösségre vall, hogy a köztemetőt játszótérként használó rémalak maga a megtestesült ártatlanság, egy fehér ruhába öltöztetett, hét éves szőke kislány gumilabdával a kezében! Olasz horrortól nem idegen módon a gonoszság köldökzsinórja az Alma Materhez vezet vissza, az életet adó és elpusztító Anyához: „Mindenkit gyűlölök, meg fogtok halni!” Félszükben a pogány hitvilághoz visszatért katolikusok a helyi boszorkány praktikáitól várják a segítséget. 

Az esti rémmese abszolút főszerepében a horrorfilmek szupersztárja: a fantazmagórikus hangulat. A romos templomtól a szédítő csigalépcsőn át a családi kriptáig tartó út során a teljes gótikus árukészlet kikerült a kirakatba, oly költői ihletettséggel elrendezve, hogy nincs az a horrorbubus, aki ne érzékenyülne el a láttán. Erika Blanc kivillanó combjai, a csalánnal véresre csapkodott meztelen hát leheletfinom (szado-)erotikus réteggel gazdagítja a látványt.


A BLOODY PIT OF HORROR íróinak tulajdonított sztori klasszikus mintákat követ, a Halál Faszára megérkező felütés vagy a fogadós lányának megkísértése Drakula-históriákból lehet ismerős. A német forgalmazó nem is ment el szó nélkül a hasonlóság mellett, és szemérmetlenül ráaggatta a Dr. Drakula halott szemei címet. Egy korabeli Hammer produkcióval összevetve Bava pszichedelikus kép- és hanghatásokkal operáló mozivarázsa attól válik különlegessé, mi több, egészen David Lynch-ig előre mutatóvá, hogy a lélektan teljesen átveszi az uralmat a cselekmény felett, az apropót adó nyomozás a rémálmok absztrakt labirintusába vezet. A Graps villa – mint valami freudi képződmény - a tudat alól feltörő félelmek színpadává válik: a tudomány embere az irracionalitással, a családi fészekbe visszatérő női hős eltemetett múltjával szembesül. OPERAZIONE...
 
PAURA NELLA CITTÁ DEI MORTI VIVENTI. Ahogy a sötétben peregtek a képek, úgy vált számomra egyre világosabbá, melyik kriptából másztak elő Lucio Fulci zombifilmjei azokkal a természetfeletti erők jelenlétét sugalló kameramozgásokkal, síron túlról visszhangzó lármával, jeleneteket betetőző eksztázis-halálokkal. ’66-ban a legbrutálisabb részletek megjelenítését a képzeletre hagyták, Fulcinak már nem kellett visszafognia magát, ha torokba fúródó vasrúdról volt szó. A ZOMBIK VÁROSÁval kísérteties hasonlóságokat mutató OPERAZIONE PAURA a folyamatos hatásvadászat eszközével ostromolja a nézőt, a hullamerev színészi játékot és agyhalott párbeszédeket kívánó mesterkéltség elidegenítő hatású lehet. Bava nem is kapott érte nívó díjat, a mostoha körülmények között zajló forgatás kellős közepén csődöt jelentő produkciós iroda a gázsiját sem fizette ki. Az egyik vámpírképű producer szerepet vállalt színészként, a saját torkát vágja el sarlóval --- 

Az igazságtétel (vagy a kizsákmányolás?) két évvel később folytatódott azzal, hogy a film hatása alá került Frederico Fellini a KÜLÖNLEGES TÖRTÉNETEK Toby Dammit epizódjában az Ördög szerepét Killbaby-re osztotta. 

A zsenit a zsenitől esetünkben az választja el, hogy Mario Bavánál a kislányt kisfiú játssza. A nemcsere felerősíti a rendező számára oly kedves Unheimliche hatást, azt a kísérteties érzést, amikor az ismerősben (egy porcelánbaba, egy festmény) meglátunk valami nyugtalanító idegenséget. Nem állítom, hogy az OPERAZIONE PAURA a világ legjobb horrorfilmje, de az hétszentség, hogy akkor Bava volt a világ legjobb horrorrendezője.

2020. április 3., péntek

I VAMPIRI (1957)

Riccardo Freda és Mario Bava, olasz


Vissza a kezdetekhez. Az 1909-es születésű Riccardo Freda a neorealizmusnak nemet mondva a színpompás, szélesvásznú romanticizmus nevében szolgálta az olasz nagyközönséget. "Romantikus ihletésű művész, kedveli a nagy történelmi tablókat és a végletes szenvedélyeket" - írta róla az Új Filmlexikon. A luxuskivitelt biztosító Lux produkciós cég hanyatlásával a kosztümös látványfilmek pápája arra adta a fejét, hogy megrendezze hazája első háború utáni horrorfilmjét. Operatőrnek munkatársát, Mario Bavát kérte fel. Őróla nem ír semmit az Új Filmlexikon, de tudjuk, hogy egy rendkívüli stilisztáról és a speciális effektusok mesteréről van szó. Freda azt is tudta, hogy Bava hozzá hasonlóan nagyon gyors tempóban tud dolgozni. A rendező fogadást kötött producereivel, hogy az általa megálmodott fekete-fehér, Cinemascope filmet tizenkét nap alatt tető alá hozza.


Párizs utcáiról sorra tűnnek el az azonos vércsoportba tartozó fiatal lányok. A Szajnából kihalászott holttestekből injekciós tűvel szipolyozták ki a vért. A rendőrség mellett egy újságíró is elkezd kutakodni a „vámpírok” után. Egy drogfüggő pszichopata sunyi alakján keresztül a nyomok a riporterbe reménytelenül szerelmes grófnő külvárosi kastélyába vezetnek.


Közvetlen minta híján (a Hammer stúdió még nem dobta piacra rémfilmjeit) a forgatókönyv Őrült Tudóstól Báthory Erzsébet legendájáig mindenféle motívumot felhasznált, kivéve a címben megidézett vérszívókat, akik a modern közegben játszódó filmben legfeljebb átvitt értelemben nevezhetők vámpíroknak. Az első próbálkozás rögtön két meghatározóvá váló nemzeti horror-thriller irányzat alapjait rakta le: a nyomozós giallo (a nagyvárosban játszódó jelenetek) és a kriptahangulatú gótika (a kastély és környéke). Dominero l’inferno. Meghódítom a poklot - hirdeti a kandalló feletti címer. Se nem tudományos, se nem fantasztikus, az olasz horror indítéka alapvetően melodramatikus. Sóvárgás, megszállottság, rettegés az elmúlástól; a lélek sötét bugyrából felszínre törő "végletes szenvedélyek". A cenzorbizottságra való tekintettel a nyílt színi erőszakkal és erotikával még csínján bántak, pár évre rá már ezeknek sem volt akadálya, lásd a BLACK SUNDAY nyitó jelenetét, illetve az itt társíró és rendezőasszisztens Renato Polselli L'AMANTE DEL VAMPIRO-ját.


Az I VAMPIRI-ben az italohorror istenei megteremtették a Nőt, a szépség mögé bújtatott szörnyeteget. A színészi játéknál a fotogenitást előbbre tartó Freda a szeretőjét tette meg női főszereplőnek ---
Gianna Maria Canale maszk-szerű ábrázatával mintha a tökéletes arc létrehozásán fáradozó őrült tudós titkos laboratóriumából lépett volna elő. Varázslatos az a Bava-trükk, amikor a szemünk láttára változik át az elbűvölő díva gonosz boszorkává. 


A tizedik napon Freda bedobta a törülközőt, a maradék két napban Bava vette át a félig kész film irányítását. Beni Montresor, a neves opera-látványtervező morbid-gótik díszleteit megörökítő kameramunka a mai napig képes tartani a lelket a meglehetősen zavaros történetben. A sebtiben készült és még annál is gyorsabban befejezett film rokkant szerkezetétől és korabeli bukásától függetlenül műfajtörténeti jelentőséggel bír. A pokol hódítása ezennel megkezdődött. 

2015. június 20., szombat

Havi DVD agybaj: a Vérbáró visszatér


A BARON BLOOD-ról esett már szó a Delirián, a bejegyzés azóta pár mondattal kiegészült. Úgy hiszem, a film "mondandója" aktuálisabb, mint valaha. Elvtársak, ha valóban a múltat akarjuk feleleveníteni, ahhoz nem elég az emlékművek renoválása, a hiteles tervek alapján történő helyreállítás. Csakis akkor tudjuk a történelmet átélhetővé tenni a mostani nemzedék számára, ha élesben beüzemeltetjük a kínzókamrákat és elterjesztjük a bubópestist. A következményekkel majd később számolunk.  

There is no more sunday school

Akinek van egy szabad félórája és érdeklik a propagandisztikus alkotások, az feltétlenül nézze meg a Red Nightmare-t (ITT). Mi köze ennek a BARON BLOOD-hoz? A bejegyzésből az is kiderül.



Tim Lucas szakíró megjegyezte - ha jól emlékszem a SÓHAJOK kapcsán -, hogy Dario Argento merített magának egy kis ihletet a BARON BLOOD-ból. A még szemfülesebb olasz műkedvelők rögtön az elején kiszúrtak egy majdani Argento-képsort:

 
 
 

A BARON BLOOD - TENEBRE reptéri jeleneteinek párhuzamát közelebbről vizsgálva feltűnik a két férfi főszereplő, Peter & Peter kézipoggyászának hasonlatossága. Mindkét forgatáson Lamberto Bava volt a rendezőasszisztens. Gyanítom, eme kis "remake" inkább a Bava famíliának szólt, mintsem a nagyközönségnek. 

Végezetül, 

a BARON BLOOD amerikai DVD-je gazdát keres:

1-es régiójú lemezként tünteti fel a borító, de szerintem független. Akit érdekel, egy jelképes háromjegyű összegért megkaphatja (emil a baloldali sávban).

2014. május 25., vasárnap

Bava ;-)


BLOOD AND BLACK LACE vitrinfotó

Mi van a képen? → Cameron Mitchell kinyírja a rendezőt.
Hogy került a maestro az asztalra? → A giallo-forgatás szünetében megörökített ökörködés akár véletlenül is belekeveredhetett a standfotók közé.
Mit súg a kisördög? → Előzőleg egy Hitchcock-parafrázissal (A lány, aki túl sokat tudott) jelentkező Mario Bava az angolszász suspense királyának morbid humorú önreklámjain élcelődött.


Ars poetica → Il delitto che diverte / Murder can be fun!

2013. október 6., vasárnap

BLOOD AND BLACK LACE (1964)

Mario Bava, olasz–francia–monacói–nyugatnémet


Végy egy fekete-fehér, NSZK Edgar Wallace Krimit, fesd ki élénk színekkel, tegyél bele hat gyönyörű nőt és néhány idegbeteg férfit. Ha ez megvan, jöhetnek a szadizmussal elkövetett, dekoratívan megrendezett gyilkosságok, és közben próbáld a nyomozati szakaszt a kötelező minimumra lecsökkenteni. A BLOOD AND BLACK LACE nem az első giallo, de kétségkívül ez a bizonyos szempontból ma is modernnek ható film foglalta gránit szilárdságú alaptörvénybe a műfaj külsőségeit, filmnyelvét.


A THE GIRL WHO KNEW TOO MUCH (az első giallo) találékony forgatókönyvéhez képest igencsak primitivo krimitörténet epicentruma egy divatház Róma külvárosában. A tiltott szenvedélyek és pitiáner féltékenykedések helyszíne tökéletes alibit nyújt Bavának, hogy szemléltesse: tettes vagy áldozat, az ember mindenek felett egy szánalmas kis bestia. „Nézzen csak rá, felügyelő, ez gyűlöli a nőket!” Fakad ki az egyik gyanúsított a másikra, miközben az éjszaka leple alatt valaki sorban teszi el láb alól a modelleket, próbálva megszerezni a díszes társaságból majd mindenkit kínosan érintő naplót.


A kalapos/kesztyűs/esőkabátos, fejére fehér harisnyát húzó sorozatgyilkos a slasherek kertvárosokban, nyári táborokban tevékenykedő arctalan mániákusainak a felmenője. Az egyik HALLOWEEN-t idéző jelenetben folyosón állva látjuk az alakot, aki hirtelen - vágás nélkül! - eltűnik a színről, mint egy fantom. Egy? Nem egészen, ugyanis jóval a TENEBRE előtt be lett vetve a „két gyilkos egy csárdában” trükk. A végkifejlet majdhogynem érvényesíti a tettes nőgyűlöletét, hiszen őt magát is egy számító nőszemély térítette a rossz útra. A meglehetősen mondvacsináltnak tűnő, egy másik Argento-giallóra, az OPERA-ra emlékeztető motivációt egyszerűbben is le lehet fordítani a giallók pszichoszexuális nyelvezetére, valahogy úgy, hogy akit egész álló nap gyönyörű nők vesznek körül, annak bicskáját a felgyülemlett férfi-frusztráció előbb-utóbb kinyitja. A gyilkos ezért csúfítja el  áldozatainak szépen sminkelt arcát azzal, ami éppen a keze ügyébe kerül - fatörzs, középkori kínzóeszköz, kályha; a film nem túl véres, viszont annál brutálisabb, főleg a korához képest. A szépség elpusztításával a szörnyeteg a beteges sóvárgását kívánja enyhíteni.


Meggyőződve a kezébe adott whodunit silányságáról (a forgatáson az egyik áldozatot játszó színésznő írta át az angol szövegkönyvet, hogy értelme legyen a párbeszédeknek), Bava amennyire csak lehetett, próbált eltávolodni a krimik szószátyár, fordulatokban bővelkedő dramaturgiájától. Festészettel rokonítható stílusérzékének, a gyilkosságok láncolata mentén haladó body count felépítésnek köszönhetően a bűnügyi film a fantasztikum, egészen pontosan a horror térfelére kerül, ahol a kamerakezelés, színhasználat (nem véletlenül piros az inkriminált napló) és erotikával fűszerezett erőszakábrázolás (nem véletlenül villannak ki azok a cicifixek) együttese uralkodik az anyag felett, megteremtve az Edgar Wallace adaptációk túlfűtött, mediterrán változatát. 


A divatszalon tulajdonosát alakító Eva Bartok és a másik hollywoodi veterán, a rendező szandálos történelmi kalandfilmjeiben is felbukkanó Cameron Mitchell neve van szedve a legnagyobb betűvel a korabeli plakáton, ám ebben a hagymázas lázálomban ők sem sokkal többek próbababáknál az Eastmancolor színekkel bevilágított giallo-színpadon. A színész mint díszletelem -  a fifikás olasz főcím, melyben a szereplők mozdulatlan próbababaként mutatkoznak be, Bava kissé cinikus, kissé szarkasztikus, a saját műviességével teljesen tisztában lévő alkotói hozzáállását sugalmazza. Ebből következik, hogy nincsen egyetlen azonosulható figura sem, az abszolút főszereplő a rendező strómanja: a személytelen, kíméletet nem ismerő Gyilkos, kinek üres arca egy vászon a mozivásznon belül, amire a néző kivetítheti saját félelmeit és vágyait.


A bábfigurák közül Eva Bartokról azért ildomos néhány szót ejteni. A Szőke Éva néven Budapesten született, feltűnően szép színésznő még Magyarországon kezdte karrierjét Tamási Áron pártfogásában (a szeretője volt az írónak). Állítólag ő volt az első magyar színésznő, aki teljesen meztelenül állt színpadra. Egy be nem mutatott Tamási Áron filmadaptációt követően a negyvenes évek végén nyugatra emigrál, megismerkedik a Londonban élő, magyar származású producerrel, Alex Paallal. Korda Sándor javaslatára Eva Bartókra változtatja nevét, és nem sokra rá, 1952-ben Hollywoodban megkapja A VÖRÖS KALÓZ női főszerepét Burt Lancaster oldalán. Férjei révén elsősorban európai kötődésű produkciókban szerepel: Terence Fisher SPACEWAYS című Hammer sci-fijében tudósnő, 
a szintén brit THE GAMMA PEOPLE-ben, John Gilling vasfüggöny mögött zajló kommunizmus-parabolájában  a zenetanárnő szerepében látható. Mire eljutott Olaszországba, az élet viszontagságaiba és tönkrement házasságokba látnivalóan belefáradt, de még mindig vonzó külsejű színésznő mögött több mint harminc amerikai, angol és nyugatnémet szerep volt, miközben idehaza csak megvetéssel beszéltek róla; ha egyáltalán beszéltek, mivel a filmjeit nem mutatták be. Felleghy Tamás memoárjában fölényeskedő, számító nőcskének írja le Bartókot, ami mintha rímelne az itt alakított karakterére. A BLOOD AND BLACK LACE volt az egyik utolsó és máig legismertebb jelenése, negyven évesen végleg hátat fordított a szakmának.


A banális rendőrségi ügyintézést leszámítva a SEI DONNE PER L’ASSASSINO („Hat nő a gyilkosnak” – eredeti cím) egy kivételes ritmusérzékű, expresszionista/barokkos, agresszív/elegáns mozi, vászonra ültetett képregény. Bava intuitív filmkészítéséről árulkodik, hogy amikor egy kritikus a film elején himbálódzó cégér és az utolsó képkockán hasonló mozgást végző telefonzsinór közti kapcsolat iránt érdeklődött, a zavarba jött maestro ennyit mondott: „Valóban? Már nem is emlékszem, hogyan végződött a film.”

Mario Bavának ismét sikerült elébe mennie egy majdani trendnek. Filmje hazájában nem aratott sikert, a giallo átütő népszerűségére még évekig várni kellett, egészen a THE BIRD WITH THE CRYSTAL PLUMAGE bemutatásáig. Ma viszont már bérelt helye van az olasz horror toplistáján, valahol a L'ORRIBILE SEGRETO DEL DR. HICHCOCK és a SÓHAJOK között. 

(A BLOOD AND BLACK LACE-t a Duna Televízió vetítette újonnan indult eurokult sorozatának első darabjaként péntek este, Hat nő és a gyilkos címen.)

2013. április 10., szerda

BAY OF BLOOD (1971)

Mario Bava, olasz



„Találkoztam egy nagyszerű emberrel, egy igazi zsenivel, a neve: Mario Bava. Elsőre semmi különöset nem láttam benne, nem volt karizmatikus személyiség, kifejezetten félénknek tűnt, aki nem szerette, ha a középpontban áll. Aztán a munka során lassan megismertem a világát, a vízióját, a félelmeit. Mert Mario Bava félt.” – Dardano Sacchetti, társíró


A tessék-lássék 5 DOLLS FOR AN AUGUST MOON–t követően Mario Bava hasonlóan ironikus/cinikus hangvételű giallóval került ismét csúcsformába. A BLACK SABBATH és a KILL, BABY, KILL mellett a BAY OF BLOOD volt az, amivel az önkritikus maestro is elégedett volt, pedig akkor még nem is sejthette, hogy az "ólomévek" árnyékában készült legvéresebb dolgozata, s egyben az általa kifejlesztett műfajtól való búcsúja (tudniillik ez volt az utolsó giallója) slasher-archetípust teremtett. Ahogy Lamberto Bava megjegyezte, apja legnagyobb pechje éppen az volt, hogy mindig túl korán nyúlt bele a tutiba, a babérokat az utána jövők aratták le.


Az idilli környezet ellenére állandó nyugtalanságot, félelmet árasztó öbölben játszódó öko-giallo (Ecologia del delitto az egyik olasz címváltozat) mi mással kezdődhetne, mint egy gyilkossággal, pontosabban hárommal. Először egy légy fullad a vízbe, aztán tolószékes nőt nyírnak ki a parthoz közel fekvő otthonában. Az öreg hölgyet felakasztó elegáns, bajuszos úr éppen elvégzett munkájában gyönyörködik, amikor őt is leszúrják. A prológusból sejthető, hogy Bava már megint valami egyedivel állt elő, egy olyan éjfekete krimi-tragi-komédiával, amiben rendhagyó módon nem egyetlen elkövető amortizálja le a társulatot, hanem a gyanúsítottak egymást. Whodunit? Everybody!


A véres láncreakciót (Reazione a catena – Láncreakció a másik olasz cím) az öböl megszerzéséért folyó ármánykodás indítja be. A tulajdonos grófnő halálával a hely szabad prédává válik néhány emberszabású számára: a szőke titkárnőjével spekuláló ingatlanfejlesztő modern szabadidőparkot szeretne felépíteni, a kártyavető feleségével élő bogarász természetvédelmi övezetben gondolkodik, a Lady Macbeth jellemű rokon befolyásolható férjét manipulálva bármire képes lenne a tulajdonjogért. Part menti kalyibájába száműzve él a grófnő polipzabáló fattya (a később emberölésért elítélt Claudio Volonté is remekbe szabott arc a szerepre), és a helyszínre érkeznek a slasherek elengedhetetlen kellékei: négy darab egyszer használatos, bulizós kedvű fiatal. 13 karakter, 13 gyilkosság – ez annak idején megdöbbentően soknak számított; nota bene, a kerek tíz perccel hosszabb PÉNTEK 13.-ban mindössze kilencszer csap le a célszerszám.


A nyomozósdit mellőző, stalk - slash / stalk - slash ritmikájú krimi valódi főszereplője a Bava kameráján keresztül önálló személyiségként jelen lévő Öböl. Mintha az ő akarata érvényesülne, ahogy a testén élősködő paraziták sorban dobják fel a talpukat. Dario Argento első két giallójára válaszul a perverz szadizmust új szintre emelő jelenetek közül emlékezetes a meztelenül fürdőző lányt megkörnyékező vizihulla (Argento INFERNO-jában köszön majd vissza), a macséta az arcba (PÉNTEK 13. II.), vagy a szintén a PÉNTEK 13. sorozat második részében imitált képsor, melyben egy ágyon szeretkező párt nyársalnak fel lándzsával. Az egyik holttest eltorzult pofázmányán csúszómászó polip látványa sem utolsó, az effekteket a később világhírnévre szert tevő Carlo Rambaldi kivitelezte.


A morbid humorérzékkel elkövetett proto-slasher mészárlás végén csupán két kisgyermek marad életben, de Bava őket sem engedi el csak úgy, ártatlanul, kaján kis szmájlit biggyesztve a történet végére. Az emberi természetről festett sötét, reménytelen kép visszatérő kézjegy a rendezőnél, emlékezzünk csak a RABID DOGS befejeztére. Bava vitriolba mártott giallója nem moralizál, hanem tényként tárja elénk, hogy a törődést, az erkölcsöt, a Humánumot lemészárolja a kapzsiság, a gyűlölet, a Gonoszság. Az absztrakt vízióban a profitérdekelt civilizáció minden egyes résztvevője egyformán szennyezi a környezetét saját kicsinyes, materializmusból fakadó rosszindulatával. Valahogy ide vág Laura Betti színésznő visszaemlékezése: "Nagyon, nagyon furcsa producereknek dolgoztunk. Zaccariello a forgatás közben lelépett, magával víve a pénzt és minden egyebet, de Bavának valahogy sikerült befejeznie a filmet."


A hol elegáns fahrtokkal esztétizált, hol ki-be zoomolgatással vadított, Stelvio Cipriani hasonló kettősségben fogant zenéjével aláfestett BAY OF BLOOD mindent átható negativitásával megfeküdheti a gyomrot, mégis ötletesebb, stílusosabb és kevésbé képmutatóbb, mint fél tucat nyolcvanas évekbeli body count együttvéve.

2012. szeptember 30., vasárnap

PLANET OF THE VAMPIRES (1965)

Mario Bava, olasz-spanyol-amerikai


Mario Bava, a próféta. Ha nem is rögtön a bemutatásuk után, Bava bizonyos munkái idővel megtették a maguk hatását a következő generáció horrorfilmjeire. A slasher előfutárának tartott BAY OF BLOOD mellett az Egyesült Államok autósmozijaiban széles körben forgalmazott PLANET OF THE VAMPIRES is egy olyan trendnek a csíráját hordozta magában, ami csak később, a hetvenes évek végén szökkent igazán szárba: a tudományos fantasztikum és a horror összeházasítása, kitüntető figyelmet szentelve a markáns vizuális megvalósításnak.


Eme filmek külső borítása sci-fi, de kinyitva Pandóra szelencéjük fedelét, a saját, nagyon is emberi félelmeinket szabadítják ránk. Félelem az ismeretlentől, az egyedülléttől, a testtől, önmagunk fajtájától. A PLANET ma már megmosolyogtató sci-fi allŰrje is egy nietzschei „ha hosszasan nézed a sötétséget, a sötétség visszanéz rád” horrorfantazmagóriát rejt.


Ha a női szereplők hatvanas évekbeli méhkas frizuráit, a jelmezek és kütyük korszakra jellemző tervezését tartjuk szem előtt, akkor valóban idejétmúlt retro-trashként fog hatni, melynek érdekessége kimerül abban, hogy bizonyos narratív és vizuális megoldásai igencsak hasonlítanak a NYOLCADIK UTAS: A HALÁL-hoz. Azóta képbe került a PROMETHEUS is, rácáfolva, hogy az idétlen tech-blabla és a szűk, testhez simuló szkafander kiment volna a divatból.


Következő filmjéhez témát kereső Bava egy olasz írók novelláit összegyűjtő sci-fi antológiában talált rá a történetre. A sztori maga nem váltja meg a világűrt, mégis rendelkezik annyi rendhagyónak nevezhető ötlettel, hogy ne az előző évtized űrinváziós operáinak utánlövéseként hasson. Az írásaival a Galaktika magazinban is előfordult Renato Pestriniero „Egy 21 órás éjszaka” című novellájából készült forgatókönyv angol nyelvű változatát Ib Melchior (ANGRY RED PLANET, ROBINSON CRUSOE ON MARS) adaptálta az American International Pictures megbízásából.*


Két űrhajó a titokzatos, ránézésre lakatlannak tűnő Aura bolygóról érkező vészjelzések eredetét készül kivizsgálni. Az Aura közelébe érve az Argos elveszti a kontaktust a vele párhuzamosan haladó Galliottal (Galliot – cserélj fel egymással két betűt és mit kapsz?), a rendkívüli gravitációs erő leszállásra kényszeríti mindkét űrhajót. A landoláskor önkívületi állapotba került Argos legénysége egymásnak esik, egyedül a hidegvérét megőrző kapitány képes megakadályozni, hogy ne történjék komolyabb baj. A kijózanodást követően kimerészkednek a bolygó sűrű ködbe burkolt, Bava 1961-es HERCULES IN THE HAUNTED WORLD fantazi-peplumjának mitológiai poklát idéző felszínére, és pár száz méterre megtalálják a Galliotot, az egymás torkát szorongató élettelen utasaival.


A kapitány lassanként rájön, hogy valamiféle idegen intelligencia markába kerültek, ami képes átvenni az irányítást az ember tudatalattija felett. „Saját magunk váltunk a legrosszabb ellenségeinkké.” A DOLOG hasonló dilemmája élőkre és holtakra egyaránt érvényes, a fondorlatos alienek ugyanis a hullákat gazdatestként megszállják, a kozmonauták futurisztikus sírjaikból felkelve visszatérnek, hogy kisajátítsák a javításra szoruló űrhajót. A gyakran emlegetett „éppen olyan, mint az ALIEN-ben” jelenet során felsejlik, nem ez volt az első eset, hogy szerencsétlen bolygóközi turisták áldozatul estek az Aurát benépesítő fény-lényeknek. Az auraiak fejlődésük során maguk mögött hagyták a testiséget, ugyanakkor az evolúció gonosz fintoraként pont kézzelfoghatatlanságuk miatt képtelenek bármi olyan eszközt fabrikálni, amivel elhagyhatnák a lassan élhetetlenné váló hazájukat. Ekkor jönnek kapóra az SOS jelzésekkel odacsalogatott űrutazók és repülő alkalmatosságaik...


Talán Stanislaw Lem Solarisából kölcsönzött gondolattól, vagy inkább a látványos szörnyek színre lépését megvétózó alacsony költségvetéstől vezérelve a film olyan anyagtalan idegen fajt vonultat fel, amely a tudatalattiból előhúzott ösztönöket – félelem, agresszió - használja fel célja eléréséhez. A külső veszélyforrást a legbelsőbb énünkbe ágyazó PLANET OF THE VAMPIRES-ben egyszerre két klasszikus horror/sci-fi témát fedezhetünk fel. Egyrészt ott a testrablós vonal annak paranoiájával: ki az ember és ki az, aki csak úgy néz ki? A színészek arcmimikájából bizony meg nem mondod. Másfelől, némileg magyarázva az angol címet, intergalaktikus variáció a vámpíros szüzsére, melyben Transzilvánia (= Aura) kies vidékéről elvágyódó Nosferatu (= alienek) az odacsalt vándorokat (= űrhajósok) kihasználva fog hozzá a költözéshez.


Nem hazudtolva meg olasz származását, a PLANET a marslakós kalandot testhorrorrá alakítja át, a könnyedén korrumpálható, belülről rothadó emberiséggel számolva le. A rendezőtől nem idegen pesszimista befejezés meg lett fejelve még egy végső csavarral, az utolsó cseppet is kifacsarva a rendelkezésre álló comic book illúziókból: akiket eddig földlakóknak gondoltunk, azok a kezdetektől fogva maguk is alienek. Ez a hanyagul odavetett tényállás (a legtöbb recenzor észre sem vette!) rögtön megmagyarázza a szereplők egységesen "szögletes" gesztusait. Meg aztán eddig is sejtettük, hogy Ivan Rassimov, az a fura tekintetű fickó a giallókból, nem erről a bolygóról való.


Csapnivalóak a színészek? Az egyetlen, aki játszik ebben a filmben az a rendező és operatőre. Ügyefogyottak az utószinkronizált angol dialógusok? A valódi kommunikáció az atmoszféra nyelvén folyik. Mellőzve az olyan kalandfilmes kötelezőket, mint a jóképű főhős és a vele járó szerelmi szál, az első olasz gyártású sci-finél (LA MORTE VIENE DALLO SPAZIO, 1958) is bábáskodó Bavát elsősorban a hangulatteremtés izgatta, ettől válik a PLANET (eredeti cím: TERRORE NELLO SPAZIO) egy absztrakt trippé, a színek és formák érzéki orgiájává. A pszichedelikus absztrakció részben kényszerből született: a Cinecittá stúdiójában előzőleg forgatott peplum hátrahagyott műanyag szikláin kívül szinte semmi olyan eszköz nem állt Bava rendelkezésére, amivel hihetően rendezhette volna be a rábízott sci-fit. A szegénységi bizonyítványt füstgépekkel, színes reflektorokkal, kényszerített perspektívákkal takargató illúzióteremtés az expresszionista/gótikus fantáziák rémálom-világát költöztette az űrbe, a szellem járta ódon kastélyt és a hozzá tartozó temetőt az űrhajók sötét folyosói, a bolygó Technicolor felszíne helyettesítik be.


A futuro-gótika egyik legsikerültebb sokkeffektje, az üres sírgödörből kiugró műanyag lepel a HATCHET FOR THE HONEYMOON kartonlap-trükkjére emlékeztet. Minimális költség (egy darab üres nejlonzacskó), maximális hatás. A miniatűr űrhajókat és modelleket a stáblistáról lemaradt Carlo Rambaldi készítette. Rambaldiról jut eszembe: Az ALIEN(S) vs. VAMPIRES ecsetelése valószínűleg kitöltene egy külön bejegyzést, de én azt javaslom, fedezzük fel saját magunk örömére a párhuzamokat. A NYOLCADIK UTAS dvd-extráinak jelentős hányada a közreműködők panaszkodásából áll össze, miközben Bavához hasonlóan ki se tették lábukat a stúdióból. A millió dolláros díszlet még mindig nem volt elég nagy, a színészek elájultak a jelmezeikben, Mr. Scott mérgében tört-zúzott. „Szükség lesz egy hosszú folyosóra.” Bava odaszólt asszisztensének, az akkor 15 éves Lambertónak, hogy kérje kölcsön a Cinecittá takarítónőjétől a porszívóját. Tíz perc múlva dobozban volt a felvétel.


Bava „kamuflázs” technikája az eseményektől nem kimondottan hemzsegő, meglehetősen monoton lefolyású cselekményre is hatással van. Az egyik emlékezetes jelenetben a társai által eltemetett űrhajósok zombikként feltámadnak. Az élőhalottakat idegen lények kontrollálják, csakhogy a történet menetének azon pontjára van helyezve képsor, amikor előzetes információ hiányában még nem tudjuk értelmezni a látottakat. A narratíva hanyag kezelésével a rendező a film realitására ráhúz egy teljesen irreális réteget is - az eredményt tekinthetjük Lucio Fulci zombifilmjeinek kísérleti prototípusaként is. Mario Bava, a próféta.

Magyar vhs-borító ("hangbemondásos"):



* A bejegyzés az angol nyelvű piacokra szánt AIP-változat alapján készült. A hatvanas években a producerek felismerték, hogy ha két vagy három európai ország közös vállalkozásban készít filmet, akkor a résztvevő felek a saját országukban nagyobb profitot tudnak lefölözni. Egy törvény azt is megengedte, hogy amerikaiak is befektethessenek európai gyártású filmekbe. 


Az American International Pictures a költségvetés mindössze negyedének befizetésével megkapta az angol változat forgalmazási jogait, amivel aztán tetemes nyereségre tett szert. Hasonlóan a THE GIRL WHO KNEW MUCH és a BLACK SABBATH-hoz, az AIP a PLANET OF THE VAMPIRES munkálataiban is tevékenyen részt vett, a saját ízlésükre formálva Bava eredeti elképzeléseit. ---> Interjú az amerikai társproducerrel.


Renato Pestriniero a Galaktikában:

A Föld még várhat
A hosszújáratú felderítőhajók legénysége büntetett előéletű és genetikailag hibás emberekből áll. Ha sikerül idegen lények lakta bolygót találniuk, mentesülnek a terhes feladat alól. Az egyik bolygó kis holdján egy magasan fejlett civilizáció nyomaira bukkannak, de a legénység tagjai közül nem mindenki éli túl az idegenek feltétlen szeretetérzéseit.
Galaktika 80.            

AU.R.A.
Három tagú Mars-expedíció indul a Földről. A három férfi pszichikai állapotára egy női android felügyel. A hosszú út során mindhárom emberből lassan feltörnek az elfojtott indulatok, ösztönök. Legelőször a hideg logikus, realista hal meg, még az odaút során. Másodikat maga a kapitány öli meg Marsra landolásuk után. A kapitány holttestére már az egyik barlangban találnak rá az utánuk küldött kutatók az android mellett.
Galaktika 49.            

Érettségi vizsga
Megtalálják a tizedik bolygót. A felszínén áll egy furcsa építmény, aminek a szomszédságában még a szkafander sisakja nélkül sem halnak meg az űrhajósok. Az egyikük kapcsolatba lép az építménnyel, amely bizonyítja, hogy a Naprendszer mesterségesen létrehozott objektum az intelligens lények létrehozásának céljából. Az építmény tanúsága szerint ez nem sikerült.
Galaktika 72.