2012. június 23., szombat

SANTA SANGRE (1989)

Alejandro Jodorowsky, mexikói-olasz


Az éjféli kultuszfilmek Dél-Amerikából jött guruja a fiaskónak bizonyult TUSK (1980) után, úgy tűnt, rendezés nélkül fogja átvészelni az öntörvényű zseniknek nem igazán kedvező nyolcvanas éveket. És lőn 1989, mikoris Dario Argento öccsének hathatós anyagi és kreatív közreműködésével nekilátott egy horrorfilm elkészítésének. A kétségtelenül ekletikus, vagy ahogy a dvdborító mondja: "ilyet még nem láttál" SANTA SANGRE műfaji felcímkézéséből adódó meddő vitákat rövidre zárva álljon itt egy idézet, rögvest a számunkra megfelelő kulturális közegbe helyezve ínyencfalatunkat:

A horrorfilmek maradtak a szabadság és költészet utolsó mentsvárai. Láttam a VIDEODROME-ot, fantasztikus! A HELLRAISER némelyik jelenete mestermű! Az EVIL DEAD 2 ritmusa hihetetlen, egyedülálló. A STREET TRASH-ben a testek pusztítása a modern festők képeit idézi. A BRAIN DAMAGE-ben ahogy az a fiatalember a fülén keresztül kihúzza az agyát – az egyik legköltőibb képsor, amit valaha láttam! Az OPERA egy gyönyörű, absztrakt film, a fényképezését annyira szeretem, hogy következő filmemet Ronnie Taylor fogja fényképezni. Nem tudom, hogy a kritikusok művészinek tartják-e ezeket a filmeket, de számomra azok. Ezek az emberek csinálják az igazi Új Mozit!” (A.J., 1989)


Lelki szemeinkkel képzeljük ide a nyolcvanon túl is elképesztő szellemi vitalitást sugárzó Jodorowskyt, amint a filmhez mellékelt doku vége fele könnyeivel birkózva éppen azt gesztikulálja, hogy őt bizony legkevésbé sem az anyagiak motiválják, midőn nagy ritkán filmcsinálásra adja a fejét. Az olasz pénzből, mexikói helyszíneken forgatott SANTA SANGRE hidat ver az Arthouse és a Grindhouse között, David Lynch a kedvenc rendezőm alcímen futó filoszosnak ugyanúgy le lehetne vetíteni, mint a Fangoria magazin olvasóinak. A miszticista, profánul anti-katolikus Jodorowsky elvarázsolt képzelete termékeny táptalajnak bizonyult egy vérbő art-horrorhoz, míg a SUSPIRIA producere, Claudio Argento a kompromisszumok látszatát elkerülve fogyasztható, kifejezetten szép csomagolásban adta át a jelképekkel csurig pakolt pszichedéliát. A DELLAMORTE DELLAMORE-hez hasonlóan ez pontosan az a fajta cinema deliria, aminek a megtekintése után hálát adsz a sorsnak, hogy nincs tartósan bedugva a fejed a mainstream seggébe.


Az egzotikus koktél hozzávalói külön-külön is lázba hoznának minden tisztességes Deliria-olvasót, a közösen gyakorolt hatásukról kérdezze meg orvosát vagy drogkereskedőjét: Tod Browning (cirkuszi freaks környezet), giallók (színes-szagos gyilkosságok), Hitchcock thriller (a végkifejlet), mexploitation (El Santo), true crime (Goyo Cardenas, a tacubai fojtogató), és az a szimbolikus spiritualizmus, ami az EL TOPO-t oly egyedülállóvá tette.


Roberto Leoni (a MY DEAR KILLER társszerzője – egy korrekt giallo az aranykorból) éppen egy rendhagyó krimin törte a fejét, amelynek történései folyamán a szimpátia az áldozatokról az elkövetőre terelődik. Az olasz forgatókönyvíró ötletével Claudio Argentón keresztül eljutott a Párizsban élő Jodorowskyhoz, aki pedig – mit ád isten - már régóta tervezett filmet készíteni Goyo Cardenasról, a „megjavult” sorozatgyilkosról. Cardenas önkívületi állapotban bestiális kegyetlenséggel megölt és kertjében eltemetett négy nőt, aztán a rá kiszabott büntetést letöltve már mint ügyvéd és Mexikó szerte híres regényíró jött ki a börtönből, mintapolgárként töltve le hátralévő életét.


A SANTA SANGRE fantasztikusan összerakott forgatókönyve egy Deliriára szinte törzsvendégként visszatérő pszicho-horror szüzsét dicsőít meg: az Anyák (és néha az Apák) gyerekeikre tukmált őrületével foglalkozott a HANDS OF THE RIPPER, THE BABY, MANIACOPERA... Ahogy Alejandro „utálom a színészeket!” Jodorowsky szó szerint belepofozta saját fiait a testileg-lelkileg gyötrelmes szerepekbe, az igencsak emlékeztet arra, amit Dario „utálom a színészeket!” Argento pár évvel később a saját lányával művelt a THE STENDHAL SYNDROME-ban.


A kis bűvészpalánta, Fenix (ifj. Jodorowsky) családja Mexikóvárosban felállított sátorcirkuszában dolgozik. Gringo apja késdobáló/alkoholista, latina anyja légtornász/vallási fanatikus, a megerőszakolt, megcsonkított szűzlány imádására alapított „Szent Vér” szekta leglelkesebb tagja. Legyen az vallásos maszlag vagy mucho machoság, az eltérően extrém habitusú szülők minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy ki-ki a maga módján megfossza a süketnéma kötéltáncos kislányba szerelmes Fenixet az önazonosságától. A gyereket először álbajusszal, bűvészfrakkban, illetve anyja feminista szektájának vörös csuhájába öltöztetve látjuk, majd az amerikai fater egy sajátjához hasonló óriási dollár-sasmadarat tetovál a mellkasára (szimbólum 1: erőszakos férfivá avatás; szimbólum 2: az USA nem kevésbé erőszakos kulturális és pénzügyi befolyása).


A temploma porig rombolása miatt az idegösszeomlás szélén táncoló anya rajtakapja férjét enyelegni szexi céltáblájával. A pillanat hevében sósavval leönti urának nemi szervét, mire az fogja késeit és tőből lenyisszantja féltékeny hitvesének mindkét karját, aztán – látva mivé lett büszkén viselt férfiassága - saját torkát is átvágja. Ami a szemtanúként mindenhol jelen lévő Fenixet illeti, az ő normális felnőtté válása ünnepélyesen meghiúsultatik, az eleddig flashbacként mesélt film pedig belép Demencia elvarázsolt országába.


A látomásoktól gyötört huszonéves fiú (ifj. Jodorowsky II) értelmi fogyatékosok intézetében egy számára kialakított madárszobában senyved (a színész, hogy karakterbe kerüljön, hetekig egy sassal osztotta meg hotelszobáját), míg egy nap újra felbukkan a borzalmas csonkolást túlélő anya, magához véve egyetlen kicsi fiát. Együtt sikeres karriert futnak be mint pantomim művészek, színpadon kívül pedig sorozatgyilkosként, a bosszúszomjas anyja hatása alatt álló fiú kezeivel és apjától megörökölt, kissé félrement párválasztási szokásával járulva hozzá a gonosz cselekedetekhez. És ha mindez nem lenne elég, még a házimunka is szegény Fenixre hárul. „Nélkülem te egy senki vagy, láthatatlan, pont mint a te hülye hősöd!” sulykolja a mama, nemlétező ujjaival mutogatva a végső elkeseredésében a láthatatlanság szérumával kísérletezgető Fenix THE INVISIBLE MAN plakátjára.


Hit, remény, szeretet vs. hasfelmetszés, zombik, pankrátorok. Az áldozatoknál is ártatlanabb, Jézus Krisztus alkatú Fenix sorsán keresztül visszacsempésződik a régi klasszikus horrorokban (Dr.Caligari, Frankenstein, Farkasember, Torzszülöttek) megtapasztalható, a rémtörténet Szomorú Szörnye iránt érzett szánalom és együttérzés. Legalább ennyire megkapó, ahogy az állatkertre elegendő állat-szimbólum között bizonyos mese- és filmélményekből ismerős alakok is bekopogtatnak kollektív tudattalanságunk ajtaján. A dawn kórosokkal körülvett kövér prostituált perverz Hófehérke és a hét törpéje, a Múmia vagy a Láthatatlan Ember vendégszerepeltetése példaértékű arra, hogyan használjuk a közös emlékezet részeivé vált fantáziateremtményeket, új, még gazdagabb jelentéssel ruházva fel őket. És miközben egy megzakkant elme belsejébe tartunk, Jodorowsky beinvitálja a legvadabb valóságot, amit a forgatási helyszíneken körülnézve talált. A cirkusz öreg elefántjának rituális temetése, melynek végén a szegénynegyed éhező lakói szétkapkodják az eléjük vetett tetemet, a Jodorowsky által csak szuperlatívuszokban emlegetett MONDO CANE sorozat barbár (szür-)realizmusát emeli költői szintre.


A könnyekkel, vérrel és ikonikus színészi játékkal kikövezett út végén egy először zavarba ejtő, majd újranézésre sarkalló PSYCHO-befejezés vár. Hitchcockkal és epigonjaival ellentétben a civilben pszichoterápiát praktizáló rendező a horrorban tomboló energiákat pozitív irányba terelve egy olyan megváltástörténetbe futtatja ki filmjét, mely a szellemként kísértő múlttal való szakítás képességéhez, a személyiség megtisztulásához vezet. Emlékezz hát, mikor jóanyád legközelebb mosogatásra parancsol: a kezeidet elvehetik, de a Lelked, az csak a tiéd.