Mókus a fűben?
Olyan rajzfilmesen hangzik.
Macska az ablakban?
Macskás már volt.
Négy légy szürke bársonyon?
Perfetto!
Az Európában méretes sikert aratott THE CAT O’ NINE TAILS-t követően Dario Argento nem volt hajlandó többé filmet készíteni Olaszország legnagyobb forgalmazójának. A Titanus főnöke már a THE BIRD WITH THE CRYSTAL PLUMAGE idején ki akarta rúgatni, a CAT-et pedig nemes egyszerűséggel leszarozta, minek után a vérig sértett csodagyerek beadta az unalmast. Egy újabb "állati" krimiért egymásra licitáló forgalmazókat látva a producer papa, Salvatore Argento addig-addig noszogatta fiacskáját, míg újdonsült asszisztensével, Luigi Cozzival együtt neki nem veselkedett, hogy befejezzék a Kilencfarkú vágása közben elkezdett forgatókönyvüket.
„Dario kitalálta ezt a legyes címet anélkül, hogy bármi elképzelése lett volna a többiről – meséli Cozzi. Aztán előállt a nyitó jelenettel: egy médium előadása közben bejelenti, hogy gyilkos ül a nézők között. Akkoriban hallani sem akart a természetfelettiről, így viszont a szituációt képtelenek voltunk realista giallóként feldolgozni.” A hamvába holt ötletet (később a PROFONDO ROSSO kiindulópontja) hamarosan egy másik követte: „Közölte, hogy a film egy rockzenészről fog szólni, aki véletlenül megöl valakit. Kezembe nyomot egy detektívregényeket tartalmazó listát: Dashiel Hammet, Raymond Chandler, Cornell Woolrich. Kiválogattuk a könyvekben található legjobb gyilkosságokat, és anélkül, hogy fogalmunk lett volna ki a tettes vagy az áldozat, megírtuk a film gyilkossági jeleneteit. A forgatókönyv igen kaotikus körülmények között született, bármilyen átfogó terv nélkül, pusztán a címből és rövidke gyilkossági jelenetekből kiindulva.”
Cozzi őszinte szavai – Argento sosem árulna el ilyen műhelytitkot – leleplezik az olasz forgatókönyvírás sajátos, szelektív újrahasznosításra szakosodott tudományát, Sergio Leonétől Bruno Mattei-ig. A főcím az Argento által társírt VOLT EGYSZER EGY VADNYUGAT kezdésére rímel: rockzenekar dobosát egy szemtelen légy környékezi meg, egyre idegesebbé téve a zenészt. A legyet végül cintányérjával üti agyon, cselekedetét önelégült mosollyal nyugtázva. Raymond Chandler A kicsi nővér című detektívregényéből kijegyzetelt jelenet (azt a pár sort ITT elolvashatod magyarul) imigyen rövid időn belül kétszer került feldolgozásra.
A giallo sztoriját elég nehéz szpojlermentesen körülírni, de azért kísérletet teszek rá. A statisztika szerint 1971-ben az egy főre jutó progrock dobosok száma Olaszországban volt a legmagasabb, talán ezért érzi kissé elveszettnek magát a gazdag feleségével (Mimsy Farmer első giallójában) a Fritz Lang utcában lakó Roberto (Michael Brandon, Dempszi a Mékpíszből). A zenész figyelmes lesz egy napok óta őt követő fekete öltönyös férfira. Hirtelen elhatározással megfordítja a felállást, és ő kezdi el követni rosszarcú követőjét. Az üres színházban a késsel rátámadó fickót önvédelemből leszúrja, majd elhűlve veszi észre, hogy az egyik zsöllyéből egy bizarr nevető maszkot viselő alak fényképfelvételeket készít az eseményről. A dokumentumokkal, figyelmeztető üzenetekkel és éjféli suttogásokkal megzsarolt Roberto azt gyanítja, rosszakarója közvetlen környezetében találtatik. Gondját-baját először megosztja feleségével, aztán elzarándokol a város szélén lakó Istenhez (a mindenható Bud Spencer) használhatóbb tanácsot kikérni.
Az élet és halál dolgaihoz meglehetős cinikussággal viszonyuló Isten segedelmével Roberto felfogad egy őrangyalt és egy excentrikus (=homoszexuális) magándetektívet. Időközben a házaspár cselédje az igazság birtokába jut, őt a megzsarolt zsaroló egy hosszú, körültekintően megrendezett stalk & slash jelenetben teszi el láb alól. A képsor amúgy hátborzogatóan hasonlít a korábban bemutatott THE STRANGE VICE OF MRS. WARDH parkos szekvenciájára - Sergio Martino keble a büszkeségtől dagad, Dario Argento mindent tagad (az ezzel kapcsolatos pengeváltás a Shameless DVD interjújában hangos kacarászásra fakasztotta e sorok íróját).
Roberto privátkopója egy pszichiátriai intézetben tett látogatása során szagot fog, de még mielőtt konzultálhatna megbízójával…
-----------------------------------------
Adásunkat megszakítjuk,
Felleghy Tamás tízmásodpercesét látták.
---------------------------------------
A soron következő gyilkosságnál Argento kamerára szerelt késsel kísérletez, a lesújtó pengén az áldozat félelemtől eltorzult arca tükröződik. A kegyelemdöfés - már ami a narratívát illeti - csak most jön: a rendőrség technikusai egy új lézer-fotografikus eljárást alkalmazva a holttest szemgolyójáról leképezik a halál beálltának pillanatában a retinára rögzült imázst. Az előhívott képen négy darab légy látható. Szinte magam előtt látom, ahogy ennek a XX. század elején felbukkant tudományos agyrémnek a felelevenítője, a sci-fi őrült Luigi Cozzi feláll az írógépétől, tölt magának egy pohár J&B whiskyt, és megkönnyebbülve felhívja Dario Argentót: részemről befejeztem, a többit találd ki te! Majd visszaül dolgozóasztalához, és megírja a saját kis mesterművét (THE KILLER MUST KILL AGAIN).
Az Állat-trilógiát befejező 4 FLIES szakít a potenciális gyanúsítottak csatasorba állításával, a sánta szomszéd vagy a zenekar billentyűse olyan picike vörös heringecskék, hogy még kifogni sem érdemes őket. Argento a modernizmus nevében inkább rágyúr a formai innovációra, egyszersmind a THE BIRD WITH THE CRYSTAL PLUMAGE / THE CAT O’ NINE TAILS kettőse által lefektetett krimi-kódokat variálva intimebbé, ha úgy tetszik metafizikusabbá teszi giallóját. Főhősünk ezúttal a saját maga elkövette gyilkosság szemtanújává válik (legalábbis azt hiszi; a giallókban a látszat mindig csal), nyakát szoros családi kötelék fojtogatja, elméjében visszatérő rémálom lakozik. A mentális és fizikai vákuumba került Roberto vékonyka alakjában ismét egy Argento-dublőrt köszönthetünk, a vászonra a rendező első házasságának csődje vetül. Cronenbergi hasonlattal élve ez Argento THE BROOD-ja.
Tekintettel arra, hogy a jogtulajdonos Paramount Pictures évtizedekig lakat alatt tartotta az alkotást és a giallisták közül is csak kevesen látták, a végkifejletről bűn lenne beszélni, így csak kulcsszavakban: egy őrült apa, egy nemi identitásától megfosztott gyerek, és egy másodpercenként több ezer képkockát rögzítő speciális kamera, amely segítségével a múltját lerázni képtelen gyilkos életének utolsó pillanatai kerülnek rögzítésre, percekre felnagyítva azt a momentumot, mikor – felnőttként talán először - kénytelen szembenézni jelenével. Egyszóval csupa móka és kacagás, de tényleg, mivel a klausztrofób, „lélektani” hangulatot oldandó, a történet tele van szórva komikus mellékszereplőkkel. Argentónak sosem kellett a szomszédba mennie humorérzékért, de ami a tökkelütött postást vagy a "professzort" illeti, ezek a mókásnak szánt karakterek elég meggyőzően szemléltetik, hogy emberünk nem vígjátékok rendezésére született. A legjobb poén éppenséggel egy vágóasztalon komponált kis etűd, mely tovább tébolyítja a giallók nagyvárosi közegét. Roberto gépkocsijával egy bérház emeletén található irodába tart, behajt a főkapun, gázt ad, felmegy a lépcsőn, sebességet vált, végiggurul a folyosón és benyit a helyiségbe. Nézve viccesebb, mint leírva.
A suspense-ben viszont Argento nem ismer tréfát. A lemezre nyomtatott rendezői utasítás szerint "ezt a filmet teljes sötétségben javasolt megtekinteni". A feketébe öltöztetett, mérnöki pontossággal megszerkesztett képek HALLOWEEN éjszakáját idézik. A rockzenével egyelőre óvatosan bánó, Ennio Morricone hangszerelte 4 FLIES egy-egy újfajta kamerabeállítással felvett, absztrakt tér-idő variálással összeollózott stílusbravúrocskái a PROFONDO ROSSO fele mutatnak, az ötletek halmaza azonban még nem képes összeállni olyan lehengerlő egésszé, mint ünnepelt utódjában. Ez az elsősorban Argento-búvároknak ajánlható film lényegében lezárja a rendező első, modernista krimikorszakát, az eddig a pontig kifejlesztett stílus a későbbiekben egész estés rémálmok formájában színesebben, hangosabban, véresebben köszön majd vissza.