Aki nem tudná, a címszereplő nem egy génmódosított cicus, hanem egy korbács, amit egykoron az engedetlen matrózok megregulázására használtak. Vajon ha a filmbéli gyilkos ilyen kínzóeszközzel csapta volna agyon áldozatait, izgalmasabb lenne Dario Argento második rendezése? Tudja a rosseb, de míg A kristálytollú madár "lebilincselően izgalmas horror-thriller" (idézni csak klasszikusoktól!), a Négy légy szürke bársonyon pedig formai kísérletezgetéseivel tűnik ki a sorból, az Állat-trilógia közepén lévő A kilencfarkú macska már-már nyárspolgáriasan középutas krimiként dorombol. "Túlságosan hasonlít az amerikai filmekre, nincs saját egyénisége." Argento a mai napig keresi a szavakat, ha bármi pozitívat kell nyilatkoznia a megrendelésre készített, három különböző ország producereinek igényeit kiszolgáló filmjéről.
Akkor újdonságnak számító genetika, ipari kémkedés, diszkrét ágyjelenet, autós üldözés, két hollywoodi játékos és egy aranyos gyerekszereplő. Gondoljon akármit az Alkotó az Alkotásáról, korának legnépszerűbb giallójáról van szó, és ez nem kevés, ha számba vesszük, hogy '71-ben valóságos giallo-dömping volt az olasz mozikban. A CAT az egyetlen Argento, ami még a zuglói Sport mozi légyszaros vásznán is lepergett - tizenvalahány éves késéssel -, majd nem sokkal utána videokazettán is ki lehetett kölcsönözni. A régi idők kedvéért az újranézést a Mokép kópiáján eszközöltem - ó borzalom! Az olasz nyelvű, feliratos vhs olyan sötét és részletszegény, hogy néhol egyáltalán nem látni mi folyik a képernyőn, akaratlanul is rájátszva a mű látás/nemlátás tematikájára.
A BIRD-ben, majd később a DEEP RED-ben is használt "bűnügy véletlen szemtanúja" kiindulópont itt meg lett bolondítva egy 1956-os 20th Century Fox produkcióból kikölcsönzött trükkel. A szemtanú szerepe egy vak emberre lett osztva, így rántva bele a nézőt az érzékek szubjektív birodalmába.
A 23 PACES TO BAKER STREET-ben a vak színdarabíró véletlenül fültanúja lesz egy gyerekrablás kitervelésének. Miután a rendőrség nem hisz neki, jól fejlett hallására támaszkodva barátnőjével együtt saját maga kezd nyomozni az ügyben. "Ti látó emberek olyannyira el vagytok foglalva a nézéssel, hogy nem vesztek észre semmit." Az amerikai (de Londonban játszódó) thriller halál pontosan úgy kezdődik, mint Argento filmje: egy háztetőről felvett, várost pásztázó svenkkel.
Franco Arno, a bonyolult keresztrejtvények készítéséből élő, világtalan ex-újságíró (Karl Malden) örökbefogadott kislányával (Az Ördögök Éjszakájából, tinilányként pedig a CANNIBAL APOCALYPSE-ból ismerős Cinzia De Carolis) éppen hazafelé sétál, amikor fültanúja lesz egy parkoló autóból kiszűrődő, zsarolásról és információról szóló magánbeszélgetésnek. Még aznap éjjel betörnek a szomszédos genetikai intézetbe, a rendőrség ipari kémkedésre gyanakszik. Újságírói vérétől hajtva a kíváncsi Arno szaglászni kezd a helyszínen, fehér botjával belebotolva egy fiatal és agilis riporterbe (a másik Hollywoodból importált sztár, James Franciscus). Pár óra múlva valaki hazavágja az intézet egyik vezető munkatársát, aztán a "balesetet" véletlenül megörökítő fotóriporter nyaka körül szorul a hurok. A nyomozásba naiv lelkesedéssel fejest ugró páros számára világossá válik, hogy egy hidegvérű, mindenre elszánt gyilkossal van dolguk, sőt egy ihletett pillanatukban arra is választ adnak, amire a kedves néző önmagától a büdös életbe nem jött volna rá - miért hívják a filmet Kilencfarkú macskának?
Az intézet berkeiből kikerülő gyanúsítottak mindegyike a maga kis külön bejáratú perverziójával felszerelve érkezik: az egyik homoszexuális, a másik a lányára gerjed, a harmadik szakállas (a giallo és a szakáll - egy külön külön tanulmány témája lehetne). Dr. Essent mintha már láttam volna valahol ---
Az örökléstannal foglalkozó kutatók közül valamelyik a bűnözésre hajlamosító XYY kromoszómával rendelkezik; ha kitudódik génjeinek sötét titka, az akár a karrierjébe is kerülhet. Nincs mese, ölni kell... Argentót nőgyűlölettel vádolóknak jegyzem meg, hogy egy kivétellel az áldozatok mindannyian férfiak, igaz ez az arány inkább abból adódik, hogy ellentétben egy balettintézettel (SUSPIRIA), a kutatóintézet hierarchiájában nőneműt a dekoratív „főnök lányán” kívül nem találunk.
A sótlan vörös heringeket úsztató, ellenben rokonszenves, emberségesen megírt főhősöket szerepeltető krimi motivációjaként a THE STENDHAL SYNDROME-hoz hasonlóan egy különleges orvosi esettanulmány szolgált. Az úgynevezett XYY-szindróma agresszivitást feltételező hatását azóta ugyan megcáfolta a tudomány, a hatvanas évek biopszichológusai még terjedelmes írásokban kötötték össze a bűnözést a genetikai rendellenességgel. Az egyik újságcikket olvasva Dardano Sacchetti egy tizenegy oldalas treatmenttel állt elő, melyben az XYY-kromoszómát kutató tudós, miután rájön, hogy saját maga is az XYY klub tagja, ellenállhatatlan késztetést érez, hogy elkezdjen gyilkolászni. Argento a fantasztikumba hajló ötlet alapján írta meg a racionális, a szindrómát csupán mcguffinként használó forgatókönyvet, melyre egy másik pszicho-krimi, a TWISTED NERVE is hatással volt.
Az 1968-as filmnek egy abnormális génkromoszómával született, Down-kóros (!) pszichó a főszereplője. Ki más tudna egy füst alatt megcsapolni egy Hitchcock-utánérzésű, alig ismert amerikai és egy közbotrányt okozott brit thrillert, mint az olaszok? És persze a CAT O'NINE TAILS-nek is megvan a maga kópiája, a THE CRIMES OF THE BLACK CAT, de az egy másik történet, sokkal gyengébb színvonalon elmesélve.
Hamarosan az olasz zsánerdarabok legfoglalkoztatottabb írójává váló Sacchettit (SETTE NOTE IN NERO, SHOCK, ROMA A MANO ARMATA, CANNIBAL APOCALYPSE stb.) ha debütáló filmjéről kérdezik, Argentóéhoz hasonló kifogásokkal él: „Sosem tetszett igazán. Túl mechanikus, hideg, mintha hiányozna belőle valami.” Az önkritika jogos, de azért túlzó; a CAT-be igenis szorult annyi olaszos temperamentum, fekete humor (a jelenet a borbélynál) és az akkori amerikai bűnügyi krimikben elképzelhetetlen mértékű brutalitás, amitől egy giallista érdeklődése 110 percen keresztül fenntartható.
Az 1968-as filmnek egy abnormális génkromoszómával született, Down-kóros (!) pszichó a főszereplője. Ki más tudna egy füst alatt megcsapolni egy Hitchcock-utánérzésű, alig ismert amerikai és egy közbotrányt okozott brit thrillert, mint az olaszok? És persze a CAT O'NINE TAILS-nek is megvan a maga kópiája, a THE CRIMES OF THE BLACK CAT, de az egy másik történet, sokkal gyengébb színvonalon elmesélve.
Hamarosan az olasz zsánerdarabok legfoglalkoztatottabb írójává váló Sacchettit (SETTE NOTE IN NERO, SHOCK, ROMA A MANO ARMATA, CANNIBAL APOCALYPSE stb.) ha debütáló filmjéről kérdezik, Argentóéhoz hasonló kifogásokkal él: „Sosem tetszett igazán. Túl mechanikus, hideg, mintha hiányozna belőle valami.” Az önkritika jogos, de azért túlzó; a CAT-be igenis szorult annyi olaszos temperamentum, fekete humor (a jelenet a borbélynál) és az akkori amerikai bűnügyi krimikben elképzelhetetlen mértékű brutalitás, amitől egy giallista érdeklődése 110 percen keresztül fenntartható.
A világtalan, ámde kifinomult érzékei és keresztrejtvényeken pallérozott elméje okán a nyomozásban látó társánál is hasznosabbnak bizonyuló Arno remek giallo-figura, a nálunk elsősorban a San Francisco utcáin sorozat krumpliorrú detektívjeként ismert Karl Malden nem kevésbé remekül játssza el. Rafkós vágásaival, expresszionizmus mentén komponált beállításaival a külalak tetszetősnek mondható, Ennio Morricone az Állat-trilógia talán legjobb partitúrájával járul hozzá a feszültséghez. Az elkövető a kamera bőrébe bújva, szubjektív plánozásokon keresztül végzi a dolgát, alkalomadtán Techniscope-vásznat betöltő, izgalomtól kitágult pupillája is ránk tekint (ennek az extrém változata lesz majd az OPERA pulzáló agytekervénye). A film elején a gyilkos teljes valójában is színre lép, amikor a telefonhoz szólítják - csak a cseles vágásnak köszönhető, hogy az irodában tartózkodó öltönyös férfiak közül nem tudjuk, ki a hunyó. A néző percepciójával való kekeckedés tehát tipikus Argento, a vonatos és liftes halálesetek az eszelősebb DEEP RED-be is beférnének.
A közreműködők által felemlegetett, valóban kitapintható gépiességben sokkal inkább a detektívponyvák hosszú szakállába belegabalyodott sztori a ludas. A néhol vontatottság jeleit mutató, igencsak átlátszó fogásokkal élő történetvezetés ("A tizenkét éves unokaöcsém jobb dialógusokat írna." - jegyezte meg epésen egy korabeli amerikai kritikus) nem nyújtja a legideálisabb terepet annak a „horrorfilmes” rendezői eszköztárnak, amit Argento a BIRD-ben kitalált magának és a DEEP RED-ben tökélyre vitt. A banális mystery elől mellékvágányokba (autós száguldozás a városon keresztül), jobb esetben suspense-jelenetekbe menekül a film, mint amikor a bizonyíték megszerzésért hőseink sírrablásra vetemednek a temetőben, pár percre felelevenítve Edgar Allan Poe és az olasz gótikusok hagyományait. Franciscus és a rémes parókával megvert Catherine Spaak közti ágyjelenet ismét csak az Argentóra jellemző vonásokat gyarapítja. A pár díványmarkolászása közben bevágott két, arzénnal dúsított tejeszacskó mintegy megpecsételi későbbi filmjeinek szexhez fűződő, paranoiával mérgezett viszonyát.
Röviden: a CAT - hasonlóan a rákövetkező 4 FLIES-hoz - szerzői darabként nézve érdekesebb látnivalót nyújt, mint mezei giallóként, annak ugyanis nem eléggé kiemelkedő ahhoz, hogy a műfaj hőskorának legjobbjai között tartsuk számon.
Röviden: a CAT - hasonlóan a rákövetkező 4 FLIES-hoz - szerzői darabként nézve érdekesebb látnivalót nyújt, mint mezei giallóként, annak ugyanis nem eléggé kiemelkedő ahhoz, hogy a műfaj hőskorának legjobbjai között tartsuk számon.
{Mokép borító © Vittorio}