Mario Bava, olasz
Még a spanyol EXORCISMO kapcsán hablatyoltam valamit AZ ÖRDÖGŰZŐ káros hatásáról, különös tekintettel az európai fantasztikumra. Az olaszok sem késlekedtek lecsapni a tálcán kínált, olcsón megvalósítható témára, és lőn a BEYOND THE DOOR (mi is volt ennek a magyar címe, Vittorio?) a ripoff gyáros Ovidio Assonitistől (megjött a válasz: A SÁTÁN ANYJA). Három évvel később a Laser Film (HERCULES AGAINST KUNG FU) adott zöld lámpást egy hasonló szupernaturalitásnak, leszerződtetve a BEYOND THE DOOR gyerekszereplőjét. Nem tudom melyik római óvodából szedték össze az olasz horrorokban látható kiskorúakat, „David Colin Jr.” is azon bambínók sorát gyarapítja, akinek láttán az ember kétszer is meggondolja a gyermekvállalást.
A betegeskedő Mario Bavától már évek óta elpártolt a szerencse: a LISA AND THE DEVIL csak egy producerek által megerőszakolt, „ördögűzősített” változatban kerülhetett szélesebb forgalmazásba (THE HOUSE OF EXORCISM), az utólag mesterműnek bizonyuló RABID DOGS befejezetlenül enyészedik egy pincében. Visszagondolván Lucio Fulci szánalomra méltó végjátékaira, vagy hogy Dario Argento mostanában mivel blamálja magát, Bavának méltóbbra sikerült a hattyúdal. Utolsó mozifilmje ugyan beleszürkül az életműbe, és ötvenezer hazai nézőjével anyagilag sem váltotta be a reményeket (összehasonlításképpen: az akkoriban bemutatott EMANUELLE AND THE LAST CANNIBALS-ra dupla ennyien fizettek be, és akkor még mindig a béka segge környékén vagyunk), a SHOCK - aka. BEYOND THE DOOR 2 - mégis vállalható vállalkozás egy modern horrorra, néhány bravúrosnak nevezhető mozzanattal.
Felejtsünk el minden további BEYOND THE DOOR/ÖRDÖGŰZŐ párhuzamot, mert Lamberto Bava és Dardano Sacchetti gyönyörűségesen nihilista befejezéssel megfejelt forgatókönyvét Hillary Waugh amerikai krimiíró egyik szellemtörténete, illetve Stephen King inspirálta (konkrétan A ragyogás, amely abban az évben került a könyvesboltokba). Bava juniornak kifejezett célja volt kimozdulni az apja által már keresztül kasul belakott gótikus, giallós környezetből; ebből a szempontból maga a cím is jelzés értékű: a puszta shockolás azóta is a horror sava-borsa. Persze a tapasztaltabb bavalógusok hamar rájönnek arra, hogy a SHOCK-ot is a WHIP AND THE BODY kísértete járja be...
Daria Nicolodi (DEEP RED) kisfiával és élettársával visszatér abba a házba, ahol egykoron a titokzatos körülmények között megöngyilkolt férjével élt együtt. A deviáns, heroinfüggő exétől származó gyerek egyre furcsábban kezd viselkedni, az addig normális lurkó paranormálissá válik, majd a ház szellemének segítségével mostohaapja és édesanyja életére tör. Vagy mindez csak a pszichiátriát megjárt anyuka kényszerképzete?
A siker oroszlánrésze újfent a Bava-féle atmoszférateremtésnek köszönhető. A mobilis kameramunka, egyszerű, de hatásos effektek (mint a „papírszellem” – egy ironikus f/x, ha van ilyen) és néhány jól odatett jump scare garantálja, hogy a táncoló szekrényeket is felvonultató rémkoppantás nem fullad teljes közröhejbe. Gondoljunk bele, mekkora gázszivárgás lehetett volna ebből, ha nem Báváék, hanem mondjuk Alberto De ANTICHRIST Martino rendezi meg.
Daria Nicolodi a SHOCK másik alappillére. Eurohorrorban, női szereplőtől ilyen kvalitású sikolykirálynősködést ritkán láthattunk. Az alkotási folyamatban is szívesen részt vállaló színésznő Argento élettársaként állítólag éppen túl volt egy idegösszeomláson, és hogy a filmben is egy excentrikus férj kozmálja oda legyengült idegrendszerét, az érdekes intertextuális olvasatra ad okot. A kis család költözhetett volna akár Amityville-be is, de ami körülöttük van, az ízig vérig Inferno Itália: csúnya szexuálpolitika (az anyján vonagló kisgyerek!), bűntudat komplexus, gialló-kezdeményezés és horribilis angol szinkron.
Mindezen deliriát a Libra nevű zenekar közreműködése fokozza. A Goblin dobosával erősített, rövid életű formáció bemutatkozó lemeze (Musica e Parole, 1975) kellemes, kissé progos beütésű rockmuzsika. '77-re ugyan már feloszlottak, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy a Goblin gitárosával, valamint majdani szintisével kiegészülve feljátsszák a SHOCK-hoz megrendelt kompozíciókat.
A főtéma goblinosan agresszív dob/basszus nyomulását elektrock experimentek és hátborzongatóan lírai zongorafutamok szakítják meg. A zenedramaturgia eme vulgáris formája hangosan hallgatva tud csak igazán hatásos lenni, éppen ezért kár, hogy DVD-én az eredetileg sztereofónikus hangzás úgy szól, mint ha diktafonnal rögzítették volna. A bónusz trekkes, remaszterelt Cinevox CD ideális választás, ha éppen valami idegőrlő zenére vágyunk lefekvés előtt.
Egyébként ez az első (és persze az utolsó) Bava film, amiben kifejezetten érezhető Dario Argento hatása. Argento a fél életművét Bavának köszönheti, a suspiriás zenebona vagy a profondo rosszós gyerekrajz nem is annyira lenyúlása, mint inkább elismerése a „trónörökösnek”. Aki majd magának is merít egy kicsikét a SHOCK-ból a TENEBRE-hez. Nevezetesen EZT a jelenetet, de ne kattints rá, mert szpojleres.
A filmről mindig is megoszlottak a vélemények – a „’70-es évek egyik legjobb italohorroja” (borító idézet) vagy az „Absolutely love it!” (Tarantino) mellett mások a történet banalitásán, a megvalósítás inkább Lambertóra jellemző fapados mivoltán szoktak értetlenkedni. Ezek valóban benne vannak a pakliban, de szűkös mozgástere ellenére Bava, a (para)fenomén, ismét kicsiszolt egy nagy adag pozitív horror-energiát jóformán a semmiből.