„Majd ha a mi drága kis országunkban senkinek sem lesz tízmilliója, amit csak úgy, egyik pillanatról a másikra elő tud teremteni, akkor az emberrablások is abba fognak maradni.”
Kezdjük a legvégén: Luc Merenda besétál az irodaépületbe, benyit a „Nemzetközi Pénzügyi Intézet” feliratú ajtón, és szitává lövi a tárgyalóasztal köré összegyűlt, Fellegi Tamás bátyánk vezérigazgatta öltönyös bűnkonzorciumot. Az erre a képsorra felhúzott emberrablásos sztori didaktikája (proli vs. erkölcstelen bizniszmen) olyan konkrétan fogalmazódik meg, hogy kritikusai el is könyvelték jól megcsinált antiszociális szemétnek. Di Leo valószínűleg erre az instant elutasításra gondolt vissza, amikor 70 évesen, saját hazájában is elfeledve faszfejeknek nevezi a balos spagettiweszterneket és Sciascia regényeket megfilmesítő, elismertebb elvtársait („nem mondok neveket”, de tudjuk kikre gondol). A KIDNAP SYNDICATE egy poliziottikra specializált producer, Galliano Juso (THE HEROIN BUSTERS) megrendelésére készült, és mint szórakoztatásra szánt bérmunka, nem burkolja igazságkereső főhősét játékidőt emésztő neurózisba, a végén – ó, micsoda bűn! - katarzist is kínál közönségének.
Egy Rolls Royce és egy Kawasaki tart az iskola felé, az egyikben egy építési vállalkozó csemetéje ül, másikon a csóró motorszerelő, Mario Colella (Merenda) szállítja kisfiát. A gazdag gyereket az iskolaudvarról rabolják el, véletlenül Colella fiával egyetemben. A történet menete két élesen elválasztott részre van osztva: az első fele Di Leo szocpol beütésű munkáihoz hasonlatosan tényfeltáró dokudráma (I RAGAZZI DEL MASSACRO), melyben nyomon követhetjük, hogyan válik egy emberi életekről szóló bűncselekmény még aljasabbá azáltal, hogy menete egyre inkább hasonlít egy üzleti tárgyaláséhoz. A gazdag apa (James Mason) ki tudná fizetni a váltságdíjat, morálisan teljesen félrement büszkesége mégis arra ösztönzi, hogy alkudozzon az áron. Colella mindebből semmit sem ért, ő kész feláldozni akár az életét is fiáért.
A Milano Calibro kilencedik szimfóniája középtájon csendül fel újra, innentől egy húzós, igazi polizia-akcióban találjuk magunkat. Sejthető, hogy Merenda motoros ámokfutása volt a giallo-mester Ernesto Gastaldi forgatókönyvének veleje, ehhez toldotta hozzá Di Leo az első felvonást, bontotta ki mélyebbre a karaktereket és adott olyan mondatokat a tehetetlen felügyelő (Vittorio Caprioli, zseniális ripacs!) szájába, mint az írást bevezető idézet. Mindez nem írja felül a bosszúfilmek szabályrendszerét, de érdekesebbé, izgalmasabbá teszi azt, pláne abba a hetvenes évek Olaszországába helyezve, ahol az emberrablás külön iparággá nőtte ki magát.
A faksznik nélküli rendezés inkább Don Siegel és Melville, mint Castellari, bár az összkép legalább annyira olasz, mint egy spagetti-wesztern. A film egyszerű, mégsem súlytalan, dialógusai megmondják a tutit, de nem érezzük szájbarágva magunkat, vagy ha igen, akkor a mögötte álló düh őszintének tűnik. A KIDNAP SYNDICATE ugyanarról a jelenségről húzza le a bőrt, mint a SYNDICATE SADIST - a szinte egyszerre készült, eltérő stílusú kettős bizonyítja, hogy a „szennyfilmek” is képesek voltak megragadni és lereagálni a korhangulatot, nemcsak a művészileg érzékenyebb eszközökkel pepecselő alkotások.
- Hadd ajánljam szíves figyelmükbe önéletrajzi kötetemet!
"I said hey Joe, take a walk on the wild side!"
"Egy gazdag diáklányt megerőszakolnak egy autóban. Az áldozatot ettől fogva egyetlen gondolat élteti: agyonlőni a tettest (...) Scerbanenco, az olasz krimiírók Hitchcock-díjasa, kivételes képességű mestere a szerelmes krimi műfajának."