2010. február 28., vasárnap

7 MURDERS FOR SCOTLAND YARD (1971)

José Luis Madrid, spanyol - olasz


Naschy szelleme járja be a Deliriát… Még tavaly értekeztem a BLUE EYES OF THE BROKEN DOLL-ról, ha valaki még emlékszik rá, az egy nem túl meggyőző spanyol próbálkozás volt a giallóra. A 7 MURDERS (eredeti cím: JACK EL DESTRIPADOR DE LONDRES) is valami hasonló, de a „nem túl meggyőző” ezúttal túl szívélyesnek bizonyulna, mert ez a krimi annyira, de annyira rossz, hogy az már majdnem jó.

Az olasz-spanyol társprodukciós giallók virágkorában vagyunk (Sergio Martino vagy Luciano Ercoli filmjei is mind ilyenek), úgyhogy a két ország közti együttműködés még nem adna okot az ehhez hasonló végeredményre, az viszont már annál inkább, hogy egy fatális döntés következményeként spanyol állampolgár rendezhette meg. Konklúzió: bármennyire is becsülendő mások igyekezete, giallót csakis az olaszok tudtak csinálni!

Az egyik forgatókönyvíróként feltüntetett Tito Carpi szerepét fedje jótékony homály, Enzo G. Castellari állandó szerzője se előtte (weszternek), se utána (mégtöbb wesztern) nem írt krimit. Carpi bizonyára alacsonyabb órabérrel dolgozott, mint Ernesto Gastaldi, a spanyoloknak meg ugyebár mindenképpen szükségük volt egy olaszra, aki hajlandó volt megsúgni a műfaj titkos receptjét (ha Carpi nem vállalja el, akkor Antonio Pirongellihez fordultak volna, ő egy Madridban dolgozó nápolyi pék).

A sztori: a szexmoziktól bűzlő londoni Sohoban egy kesztyűs kéz nőket zsigerel. A Scotland Yard nyomozója Cuthbert Campbell és barátja Windsor Derby Christian (anyja neve Agatha London Bridge) először Hasfelmetsző Jack-re gyanakszik, aztán arra a briliáns elmére valló következtetésre jutnak, hogy 1971-ben valószínűleg már nincs az élők sorában, vagy ha igen, akkor túl öreg lehet ahhoz, hogy elkövessen bármit is. Így a gyanú - jobb híján - saját magukra terelődik. Kérdem én, látott/olvasott valaki életében olyan bűnügyi történetet, amiben Holmes és Watson a huszadik oldalon egymást kezdi el gyanúsítgatni? És a regény végére be is bizonyosodik, hogy egyikőjüknek igaza volt??! Ha ezt manapság valaki megtenné, azt poszt-modern zseniként ünnepelnék a kritikusok, ebben a filmben azonban merő kényszer szülte a zsenialitást, ugyanis rajtuk kívül mindössze egyetlen férfi karakter szerepel a történetben. Jön Paul Naschy, kultikus barna bőrkabátjában ...


Ő Pedro, egy Londonban tengődő spanyol ex-légtornász kripli, akinek felesége is a ripper áldozatává válik. Kérdem én (már megint), valaki látni véli lelki szemei előtt Paul Naschy-t (minimum 100 kiló), amint kecsesen légtornászik? A Pedróra való gyanúterelés is mesterien van megoldva: a rendőrség szerint az elkövető nyilvánvalóan egy olyan légtornász („ebből az ablakból csak egy akrobata tud kiugrani”), akinek orvosi diplomája van („így csak egy ügyes sebész tud ölni”). Snitt: Naschy a munkanélküli hivatalban keres állást magának: „A proszektúrán keresnek boncsegédet, van önnek e téren tapasztalata?” „Hogyne, két évig tanultam orvostant. Jövőre ez már tananyag lesz a forgatókönyvíró iskolában.

Mindeközben J.L. Madrid (a rendező) bájos ügyetlenséggel próbálja utánozni Dario Argento mesterfogásait. A sokkolónak szánt véres gyilkosságok megmosolyogtatóan bárgyúak, a gyilkos szemszögéből felvett londoni utcaképeken a megszeppent járókelők belebámulnak a kamerába, a zeneszerző - egy másik olasz import, Piero Piccioni - szabad kezet ad egy önmagáról megfeledkezett Hammond orgonistának.

A német Wallace-Krimikhez hasonlóan csupán néhány külső felvétel készült a londoni helyszínen, a spanyol és olasz műtermekben felvett, brit úriemberekre sminkelt helyi színészekkel karakírozott Nagy-Britannia további vígasságokra ad okot. A legmókásabb talán az a jelenet, ami engem a Nagyon Különleges Ügyosztályra emlékeztetett: a gyilkos elküldi a rendőrségnek áldozata levágott fejét egy kalapdobozban. Míg a kép előterében a nyomozók eszmét cserélnek, addig a háttérben az egyik rendőr úgy mutogatja körbe a dobozt, mintha anyukája aprósüteményét kínálgatná kollégáinak.Az angol rózsák szerepében tündöklő forróvérű szenyoriták imádnivalóak lököttek, közülük a legtalálékonyabb a brit gyermekirodalom közkedvelt figuráját hívja segítségül az asszimilációhoz: micimackós felsőt húz magára.miladységben a legmesszebb Windsor Derby felesége megy el, neki még pudlikutyája és teakészletes zsúrkocsija is van.
De minden hiába, a britannizmus illúziója nyomban szerte foszlik, amint ezek a mediterrán teremtések elkezdenek gesztikulálni, pontosan úgy, ahogyan odahaza teszik a barcelonai zöldségpiacon.
Sajnos (megint) beleestem abba a csapdába, amit amúgy nem szívlelek - gúnyt űzni egy filmből felettébb kényelmes dolog, ám a 7 MURDERS esetében túl erősnek bizonyult a kísértés, meg aztán egy komolyabb hozzáállás amúgy sem vezetne sehová. Röviden, ez a CRIMSON óta a legszórakoztatóbb félresikerültség, amit az utóbbi pár hónapban láttam (ebben benne van egy Fülöp-szigeteki vámpírfilm és az AMOK TRAIN), a FRENCH SEX MURDERS féle kriminális minőségű giallók kedvelőinek ez bizony kötelező darab!

--- Divatos, jó minőségű férfi bőrdzseki,
100% víz- és ütésálló! ---
(Blue Eyes)
(Vámpírok éjjele)
(7 Murders)

2010. február 22., hétfő

WE’RE GOING TO EAT YOU (1980)

Tsui Hark, 香港


A kínai kulturális forradalom kevésbé ismert és egyben legbizarrabb epizódja a Guangxi tartományban központilag engedélyezett kannibalizmus volt. A rossz mezőgazdaságpolitika eredményeként létrejött széleskörű éhínség különösen Dél-Kínát sújtotta, ahol a hatvanas évek közepére már egész falvakra terjedt ki az emberevés, mindez a helyi pártbizottságok tudtával és politikai támogatásával. Előfordult, hogy a gyilkosságokat maga a tanácselnök rendelte el, osztályellenségnek kikiáltva egy-egy családot, akiket aztán lemészároltak és húsukat szétosztották a lakosság között. Nemzetközi sajtóvisszhangot ugyan csak a kilencvenes években kapott, miután megjelent egy szemtanú által írt könyv, a szomszédos hongkongiak már jóval előtte tudomást szerezhettek róla, mert ez a szörnyűség adta az ihletet Tsui Hark második nagyjátékfilmjéhez... Ami természetesen egy vígjáték!


Ügynök 999 (Norman Tsui) egy szigetre tart, hogy ott letartóztassa Rolexet, a hírhedt banditát (Melvin Wong). A tutajon együtt utazik egy félnótás hongkongi zsebmetszővel, ő ahogy partra érnek, rögtön kirabolja 999-t  - ennyit arról, mit gondolt a vietnami születésű Tsui a hongkongiakról. Jóllehet a köztársasági időkben járunk, a groteszk alakokkal benépesített falu a kommunista Kína paródiája. A csendőrség az egykori templomban kapott helyett, onnan irányítja az élelmiszerellátást a medálokkal kidekorált korrupt tanácselnök/rendőrfőkapitány (Eddy Ko). Mire az Ügynök rájön, hogy miféle húskészítményeket osztogatnak a déli harangszó eljövetelével, már a saját irháját kell mentenie a korgó gyomrú, méretes hentesbárdokkal hadonászó „bőrpofák” elől.


A WE’RE GOING TO EAT YOU-ról több bőrt is le kell nyúzni (heh) ahhoz, hogy hiperaktív felszíne alá jussunk. Mire ezzel megvolnánk, már rég véget ért a film és csak egy Mi a fene volt ez?? féle értetlenkedés marad utána. Én legalábbis így voltam ezzel, amikor először láttam egy kínai tévécsatornán hajnali háromkor. Több korabeli film és egy remaszterelt DVD megtekintése után viszont egyre inkább az az érzésem, hogy egy olyan alulértékelt New Wave műről van szó, ami végső soron sikerrel ereszt össze három különböző dolgot: a politikai szatírát, a kungfu vígjátékot (Corey Yuen Kwai koreográfiája itt-ott egészen parádés) és a VÁMPÍROK BÁLJA/TEXASI LÁNCFŰRÉSZES szaftos gore-ral fűszerezett horrorját. Hasonlót még senki sem próbált meg ilyen formában házasítani, ugyanakkor még sincs egyedül, hiszen méregtől fűtött pesszimizmusa egyezik az akkori fiatal rendezők látásmódjával, elég csak mellétenni olyan különböző zsánerű darabokat, mint a THE HAPPENINGS, BOAT PEOPLE, THE BEASTS vagy Tsui rákövetkező DON’T PLAY WITH FIRE-jét.


A rendező - akit talán éppen eme filmje okán szokás a HK újhullám vulgarizálásával vádolni - kegyetlen tempóban dobálja egymásra a lehetetlen kameraszögekből felvett gegjeit (példa: a rendőrfőnököt odakenik a falhoz, amire egy háborús istenség neve van felragasztva - onnantól kezdve egy képzeletbeli lovat megülő generálisként folytatja a közelharcot), és szokás szerint most sem tudja hol a határ. Amennyire zavaró tud ez lenni nagyköltségvetésű filmjeiben (GREEN SNAKE, ZU), olyan magától értetődő ebben a lepukkant külsejű, lopott Goblin számokkal hangszerelt splatstick-ben.


Ha nyugodt szívvel nem is mindenkinek ajánlható (még a helyi közönségnek is túl sok(k)nak bizonyult, Tsui a THE BUTTERFLY MURDERS után a második buktáját könyvelhette el vele), a megkérdőjelezhetetlen vitalitása olyan igazi Hong Kong Cinema élményt nyújt, ami még a maga nemében is unikum.

2010. február 13., szombat

La via della Castellari

A francia Impact magazin egyik 1985-ben megjelent számából fordítottam át magyarra, méghozzá Enzo G. Castellari munkamódszerét használva: távolítsd el a felesleges részeket, adj hozzá ezt-azt (egy másik francia interjúból), és az összekutyult végeredményt próbáld úgy prezentálni, hogy az fogyasztható legyen. Íme:


Rendezőként a 7 WINCHESTER PER UN MASSACRO-val debütált (PAYMENT IN BLOOD, 1966).
Éveken át asszisztenskedtem, aztán apám, Marino Girolami egyik filmjében a második stábot irányítottam. Ennek a gyártója kért fel, hogy rendezzem meg a következő weszternjüket. Örömmel elfogadtam a megbízást, még úgy is, hogy tudtam, egy nagyon alacsony költségvetésű filmről van szó, amit Róma környékén kell majd leforgatni. A helyszín miatt nehéz volt hiteles vadnyugati hangulatot teremteni, de elsőfilmesként hajlandó voltam a kompromisszumokra.
A legtöbb olasz weszternnel ellentétben a film történelmi háttere valós.
Igen, egy igaz történet alapján készült. Egy Beauregard nevezetű konföderalista generális a polgárháború végeztével sem volt hajlandó tudomást venni az Északiak győzelméről. Törvényen kívülivé válva tovább folytatta a háborút; egy olyan zászló alatt gyilkolt magánhadseregével, ami akkorra már elvesztette jelentését.Egy amerikai színész, Guy Madison játszotta ezt a katonát.

Madison a klasszikus amerikai wesztern megtestesítője, ugyanakkor a szokatlan szerepéből adódóan itt bebizonyíthatta, hogy egész kivételes színészi kvalitásokkal bír: egyszerre kifinomult, alattomos, csábító és kegyetlen. A probléma Madisonnal az volt, hogy egy kissé többet ivott a kelleténél, és én, mint kezdő rendező nem voltam felkészülve egy részeg amerikai filmszínészre. De az kétségtelen, hogy alakítása nagyon sokat hozzátett a filmhez.
Aztán újból egy wesztern következett, a VADO… L’AMMAZZO E TORNO (ANY GUN CAN PLAY, 1967)
Ez volt talán az első olasz weszternkomédia és nagyon népszerű volt. Néhány évvel később készültek a Trinita-filmek (AZ ÖRDÖG JOBB ÉS BAL KEZE), amikkel a Bud Spencer - Terence Hill duó befutott, a VADO ezeknek az őse. Még ma is, ha valaki azt mondja Olaszországban: „Na, én megyek…”, rögtön jön rá a válasz: „Öld meg és gyere vissza!” (az eredeti olasz címre utal) Készítettem egy folytatást (JÖTTEM, LÁTTAM, LŐTTEM, 1968), de nem volt olyan sikeres, mint az első.A híres Aldo Tonti fényképezte.

Egy nagyszerű operatőr, aki csak az Olaszországban forgatott jeleneteknél működött közre; a spanyol helyszíneket egy spanyol, Alejandro Ulloa fényképezte. Vele később sokat dolgoztam együtt, egy kivételes képességekkel rendelkező technikus, gyors és hatékony, a munkamódszere nagyban hasonlít az enyémre, így ideális kollégának bizonyult. Ulloa a vizuális effektekhez is nagyon ért, az EAGLES OVER LONDON-ban (SASOK LONDON FELETT, 1969) például rengeteg trükk és modell volt, amiknek a bevilágítását mindig meg tudta oldani.

Ez a háborús film majdnem egyidőben készült egy másik hasonló angol produkcióval, a Guy Hamilton rendezte BATTLE OF BRITAIN-nel.

Valóban, és meg kell hagyni, az angolok produkciója jóval ambiciózusabb és drágább volt, mint a mienk. A vicces a dologban az, hogy a vele járó óriási reklámkampány a mi filmünket is segítette. Olaszországban a miénket előbb mutatták be LA BATTAGLIA D’INGHILTERRA („Battle of Britain”) címen, de minden más országban meg kellett változtatni a címet.A főszerepben Frederick Stafford.

Éppen akkor szerepelt Hitchcock TOPÁZ-ában, ami persze azt jelentette, hogy nagy sztárral volt dolgunk. Anélkül, hogy megkérdőjelezném szakmaiságát, én egy kicsit túl hidegnek, tartózkodónak találtam őt. Sokkal nagyobb öröm volt számomra gyermekkorom egyik kedvenc színészét, Van Johnsont dirigálni. Akárhányszor belenéztem a kamerába, nem az én filmemet láttam magam előtt, hanem Johnson klasszikus hollywoodi mozijait!

Történelmi tényeken alapul a történet?

1940-ben a német kémek valóban beöltöztek angol katonának, hogy aztán a dunkerque-i csata káoszában beszivárogjanak a szövetségesek közé. Ebből építettük fel a karaktereinket: a jó német, a gonosz náci, a kémnő... A mi célunk, Guy Hamiltonal ellentétben, nem történelmi rekonstrukció volt, hanem kizárólag egy akciófilm készítése háborús közegben.Egy későbbi háborús filmje, az INGLORIOUS BASTARDS (1978) még több akciójelenetet tartalmaz; gondolom egy ilyen produkciót alaposan elő kell készíteni.

Aprólékos előkészítést igényel, hogy aztán gyorsan és nyugodt körülmények között tudjunk forgatni egy olyan stábbal, ami pontosan tudja mi a dolga. Csakis az előre látható problémákra való felkészülés után engedhetjük meg magunknak, hogy a helyszínen improvizálhassunk. Az INGLORIOUS BASTARDS-on azonban egy olyan gond is felmerült, amire senki sem számított: a forgatás közepén voltunk, amikor az olasz törvényhozás hozott egy rendeletet, ami megtiltotta az igazi lőfegyverek alkalmazását a filmiparban. Ennek az akkoriban Olaszországban elszaporodott terrorista cselekmények voltak az okai, nekünk pedig ezernyi trükköt kellett kitalálni, hogy megkerüljük a törvényt. Háborús filmet csinálni fegyverek nélkül igazi bravúrnak számított, és a producerünket is sikerült megmenteni a csődtől.A COLD EYES OF FEAR (HIDEGLELŐS RETTEGÉS, 1971) egy giallo.

Jó film, jó alakításokkal: Fernando Ray, a weszternekben szereplő Gianni Garko és a nagyon szép Giovanni Ralli - de a forgalmazóval való problémák miatt nem volt sikeres. Később eladták a jogokat a televíziónak és azóta megállás nélkül megy a kereskedelmi tévékben. Kicsit olyan ez a film, mint a WAIT UNTIL DARK (Terence Young, 1967), a horrorhoz közeli hangulattal. A fantasztikus vagy horror témák sosem vonzottak igazán, a COLD EYES-t is inkább az amerikai suspense thrillerek inspirálták, mintsem Dario Argento horror-giallói. (Castellari egyetlen igazi horrort készített {SENSITIVITÁ, 1979}, de arról nem hajlandó beszélni)

A HIGH CRIME (1973) az első közös munkája Franco Neroval.

Ez az egyik legelső poliziesco, sikere nyomán tucatjával készültek hasonló rendőrfilmek. Spanyolországban, Marseilleben és Genova környékén forgattuk, a szüzsé az akkori politikai és bűnügyi közállapotokat tükrözi. James Whitmore egy másik gyermekkori kedvencem, gyakran játszott nagyszájú tiszteket amerikai weszternekben vagy háborús filmekben. Ő alakítja a rendőrfőkapitányt, akiről nem igazán tudjuk korrupt-e vagy sem. Whitman humanitást kölcsönzött ennek a figurának, úgy játszotta el szerepét, ahogyan csak az amerikaiak tudják. Franco Neroval soha sincs probléma, nem késik, nem fárad el, egy igazi profi, aki imádja a szakmáját.
A rákövetkezendő évben ismét Neroval forgat egy poliziescót. A STREET LAW-t nem mutatták be nálunk, elmondaná néhány szóban, hogy miről is szól?

Egy anonim átlagpolgár története, aki nem érzi biztonságban magát, megkérdőjelezi a rendőrség hatékonyságát és miután áldozata lesz egy erőszakos cselekménynek, elhatározza, hogy saját maga védi meg magát. Egy jó kis film, amit teljes egészében Genovában forgattam, a szimpatikus és gyönyörű Barbara Bach is benne van.
A THE BIG RACKET (1976) egy másik nagy rendőrfilm-sikerem volt, a védelmi pénzt szedő bandákról szól, akik egyre erőszakosabb módszereket használnak. Mindig azt mondják rám, hogy szélsőjobbos, majdhogynem fasiszta vagyok, pedig csak akciófilmrendező lennék, nem több. Persze a THE BIG RACKET is nagyon erőszakos (nevet).
A KOBRA NAPJA (1979) a poliziottik utolsó periódusában készült; akkor már túl sokat is csináltunk ezekből, a filmnek nem is volt sikere Olaszországban.Beszéljünk utolsó weszternjéről, a KEOMA-ról.

A KEOMA a legszebb film, amit valaha csináltam. A spagetti-wesztern már néhány éve halott volt, ezért senki sem bízott a sikerében. Amikor mégis megtörtént, bizonyos producerek azt hitték, a wesztern újra fog éledni, de nem… a KEOMA nosztalgikus, reménytelen hangulata a zsáner végét jelenti. Egy olasz kritikus megérezte, mit akartam vele, amikor ezt írta: „egy Ingmar Bergman hangulatú wesztern”. A forgatókönyv kezdetben nem volt túl jó, a forgatás harmadik napjától kezdve minden este átírtam az oldalakat egy színész, Giovanni Loffredo segítségével. A film vágása közben Bob Dylan és Leonard Cohen dalait hallgattam, majd ezekkel az inspiráló zenékkel együtt odaadtam a jegyzeteimet a zeneszerzőknek (Guido és Maurizio De Angelis). Leírtam mikor, melyik jelenetben mit érez a főhős, afféle iránymutató a dalszövegekhez. Sajnos ők beérték azzal, hogy egyszerűen lefordították a jegyzeteimet angolra, ezért olyan otrombán érzelmesek a dalok. De sebaj, talán valamiféle giccses sármot hozzá is tesz a filmhez.

Aldo Lado L’UMANOID (1979) című filmjében a második stáb rendezőjeként szerepel.

Rossz forgatás, rossz film. Én az akciójeleneteket csináltam és temérdek pénz állt a rendelkezésünkre, de Aldo Ladonak nem volt meg a képessége arra, hogy egy ilyen nagyköltségvetésű filmet rendesen megcsináljon. Igazi katasztrófa volt ez a Titanus stúdiónak. (Star Wars rajongók kattintsanak IDE)
Ez időtájt felajánlották Önnek a ZOMBI rendezését, de Ön inkább Fulcinak passzolta át a munkát.

Nem én ajánlottam be Fulcit. A producer azzal zaklatott, hogy csináljam meg, de ha egyszer valaminek nem találom szórakoztatónak a témáját, abból nem csinálok filmet, és mint mondtam, nem különösebben érdekelnek a horrorfilmek. A produkció találta meg magának Fulcit, aki éppen munkanélküli volt, tele személyes és egészségügyi problémákkal. Még nem rendezett ehhez hasonlót, így mindenki meglepődött milyen jól sikerült. Jött is a producer: „Látod, nem volt igazad, neked kellett volna megcsinálni!”, de én egyáltalán nem bántam a dolgot. Lehet, hogy technikailag én is legalább olyan jól el tudtam volna készíteni, mint Fulci - talán még jobban is -, csakhogy az nem lett volna ennyire erős film, mert engem nem inspirált a téma. Régóta ismertem Fulcit, még amikor apámnál asszisztenskedett. Egy briliáns elme, aki mindent tudott a moziról, vagy ha valamit nem, akkor úgy csinált, mintha azt is tudná (nevet). Egy gyötört lelkületű ember, akinek tehetsége ideális egy ilyen filmhez - talán saját rémálmai jelentek meg a vásznon… A ZOMBI újra beindította karrierjét és büszke vagyok rá, hogy az én visszautasításom miatt Fulci megmutathatta, hogy igazi mestere a mozinak.

Nagyon sok olasz film egy létező közönségsiker receptjét használja, hogy aztán egy bizonyos őrület felé navigálva érjen végett. Gondolok itt a SHARK HUNTER-re (CÁPAVADÁSZ, 1979).
Éppen egy másik filmet készítettem elő, amikor Franco Nero felhívott, hogy mindent hagyjak abba, mert a Karibi-szigeteken találkozott egy producerrel, aki velünk akar dolgozni. Egy spanyol koprodukcióról volt szó és a spanyolok az egyik színészük, Eduardo Fajardo bőröndjében küldték el a forgatókönyvet. Na most ezt a bőröndöt útközben ellopták tőle, és nekünk másnap el kellett kezdeni a munkát! Az egész filmet végig improvizáltuk, menet közben találtuk ki a dolgokat - na ezért olyan „őrült”!

THE LAST JAWS (AZ UTOLSÓ CÁPA, 1980)…

Rengeteg pénzt keresett vele a producer, elsősorban Amerikában. Egyedül Los Angelesben 2 millió dollárt szedett össze a nyitó hétvégén, ami a hónap végére már 20 millióra duzzadt. A Universal beperelte az amerikai forgalmazót, ami miatt az összes reklámanyagból el kellett távolítani mindent, aminek köze van a cápákhoz, de még ennek ellenére is nagyobb siker lett, mint a Universal Cápájának harmadik része.
1990: THE BRONX WARRIORS (1982). A poszt-apokaliptikus akciófilmjeit akár science-fictionöknek is nevezhetnénk.

Meglehet, de én úgy álltam hozzájuk, mint a weszternekhez. A BRONX WARRIORS-t New Yorkban forgattunk, az igazi Bronxban. Néhány hónappal előttünk ott készült a FORT APACHE THE BRONX és hallottam róla, hogy az amerikai stábnak igencsak meggyűlt a baja az ottani bandákkal, a hely ebből a szempontból veszélyessé volt nyilvánítva. De mi olaszok voltunk kicsi stábbal, és mindenkivel hajlandóak voltunk beszélni. Amikor megjelent hét-nyolc nehézfiú, hogy összetörjék a felszerelést, odamentem a bandafőnökhöz és mondtam: „Hé maga! Igen maga ott, benne akarnak lenni egy filmben? Akkor jöjjenek!” Extráknak használtuk őket, így sikerült magunkat elfogadtatni velük. Aztán már együtt ebédeltünk a puerto ricoiakkal, és igen jó hangulatban telt a három hetes bronxi forgatás. Eközben végig ott voltak a fegyveres rendőrök a kutyáikkal, hogy megvédjenek minket, de egyszer sem kellett közbeavatkozniuk.
Hogyan talált rá Mark Gregory-ra?

Marco Di Gregorio hívják, és ugyanabba a konditerembe járt, ahová én, ott figyeltem fel erre a magányos, hallgatag fiúra. Ő egy testépítő, tekintélyt parancsoló fizikummal, de mint színész: egy nagy nulla. A legnagyobb gondom vele kapcsolatban az ügyetlen, szinte nőies járásával volt. A statiszták állandóan kicsúfolták, ő pedig - mivel alig értett angolul - csak csóválta a fejét és színészkedett, azt hitte a film dialógusait mondják fel neki!

A THE NEW BARBARIANS a mégtávolabbi jövőben játszódik, a harmadik világháború után, amihez jóval ridegebb környezet illet volna, de sajnos nagyon gyorsan kellett elkészíteni Róma külterületén, ami egyáltalán nem néz ki apokaliptikusnak. A BRONX WARRIORS sikeréből profitálva készült folytatás (FUGA DAL BRONX, 1983) szintén nem sikerült valami fényesen, mindössze öt napunk volt a New York-i külső felvételekre, a többit Rómában vettük fel. Mad Max és John Carpenter lett benne összehányva, néhány érdekes új ötlettel, de összességében kicsit csalódott vagyok vele, annak ellenére, hogy anyagilag jól teljesített. Már el is készült a folytatás forgatókönyve IL RITORNI DI GUERRIERI DEL BRONX néven, szintén Mark Gregoryval a főszerepben. ’86 nyarán fogjuk elkezdeni. (sosem készült el)
Olaszországban a nagy amerikai produkciókon kívül egyre kevesebb film ér el sikereket. Jelen pillanatban (1985) kizárólag a külföldi piacokra dolgozunk, nem is tudom, hogy egyáltalán ismertnek számít-e a nevem a hazámban. Kicsit úgy érzem magam amikor hazamegyek, mint egy külföldi, aki csak pihenni jár ide. Nem járok partikra, nem ismerkedem fontos emberekkel - tudom, hogy ez nem jó dolog, de engem csak a filmcsinálás érdekel, ez az életem.

Castellari a Delirián:

2010. február 8., hétfő

2010. február 7., vasárnap

ROMA A MANO ARMATA (1976)

Umberto Lenzi, forza italia

Alapjában véve három fajta poliziesco létezik: van egy ilyen, egy olyan és Umberto Lenzi zsarufilmjei. A „Róma állig felfegyverkezve” kétséget sem hagy afelől, hogy - és ezt itt blogba is vésem, hadd nevessen ki a tudatlan utókor - Lenzi a hetvenes évek egyik legjobb akciófilm-rendezője volt. Nála elég nehéz meghatározni a stílust, ugyanis alig használ díszítő elemeket, hacsak egy teljes gázzal száguldó járműre rászerelt kamera látószögét nem tekintjük valamiféle stilizációnak. Lenzi pofátlanul magabiztos no shit attitűdje tökéletesen passzol az olasz rendőrfilmek pulp-realista, kíméletlen világához.
Deliria extraordiner forgatókönyvíró Dardano Sacchetti nem kisebb feladatot tűzött ki célul, minthogy a röpke kilencven percbe annyi testi sértést, autós üldözést, és generális badasszséget tuszkoljon, amennyit csak lehetséges. Ezt úgy oldotta meg, hogy a folytonosságot feláldozta az epizódikusság oltárán. Az elkészült film tízperces kis szekvenciákból áll, amikben a kóros túlkapásban szenvedő főfelügyelő móresre tanítja az állandó rendszerességgel ölébe pottyanó anyaszomorítókat. –Egyszerűen nem hiszem el, hogy így írták meg a forgatókönyvet! mondja csodálkozva egyik munkatársa, mikor Inspettore Tanzi (Maurizio Merli) negyvennyolc óra alatt éppen a tizenkettedik fegyveres rablásba fut bele fekete Alfettájával, teljesen véletlenül.
Egy kerettörténet-szerűség azért tetten érhető: a Púpos (Tómas Milian) és egy bankrabló brigád keresztül kasul bűnözi Rómát, Tanzi pedig hiába csípi nyakon őket, egy elszabott paragrafus miatt mindig az ügyvédek nevetnek utoljára. Ezen annyira felbassza magát és másokat, hogy áthelyezik az okmányirodába lehiggadni, de bűnügyes ex-kollégája segítségével továbbra is rajta tartja bajuszát az eseményeken. Miután péppé ver néhány rapista köcsögöt, egy sunyi drogdílert, meg éppen azt, akit ér, eljön az idő, hogy a Púpos is megtudja, milyen is a Beretta fémes íze. Ezt speciel már a film elején megtudja, mikor vacsora közben betoppan hozzá Tanzi és megetet vele egy méretes kaliberű pisztolygolyót. Később a rossz ízlés diadalaként a töltényt sikerül kiszarnia, megfogadván, hogy azzal fogja eltenni láb alól a zsarut…
Az IL GIUSTIZIERE SFIDA LA CITTÁ Rambója után Milian ismét zseniális karakterformáló képességéről tesz tanúbizonyságot. Hosszú sáljában piros-fekete potrohú büdösbogárként vánszorogva olyan örökbecsű jeleneteket hagy maga után, mint a mentőautós üldözés {-Hová megyünk? –Én még nem tudom, de te a temetőbe! (belé ereszt egy sorozatot)}, vagy amikor egy pénzügyi tranzakció közben megszólal: -Érintsd csak meg a púpomat, szerencsét hoz! –Nem kösz, én nem hiszek az ilyen babonákban. (lelövi a tagot) –Na mit mondtam, meg kellett volna érintened, nem igaz?
Csúcsforgalmas autós derbik (ezeket a kompakt kis Alfa Romeókat az Isten is erre teremtette), nyolc napon innen és túl gyógyuló brutalitás, telibe talált angol dialógusok, és egy kis népnevelés Tanzitól, hogyan is kéne működnie az igazságszolgáltatásnak: bumm a fejbe, oszt’ jónapot. A karrierjét Marino Girolami 1975-ös ROMA VIOLENTA-jában kezdő felügyelő saját feleségét is lehülyézi, amikor a nyápic liberálisokat reprezentáló közszolga szociális érzékenységről papol neki. A szkript később tesz is róla, hogy a nő saját bőrén tapasztalja meg a Tanzi-féle metódus létjogosultságát. Az eszelős tempójú film leplezetlen didaktikusságával tulajdonképpen ugyanúgy vadászik az alantas ösztöneinkre, mint teszem azt Lenzi kannibáljai - itt már az olasz populáris mozi végső radikalizálódásának vagyunk a szemtanúi.
S miközben hergeli a jónépet, egy furfangos transzgresszív hadműveletet is végrehajt: a Púpos (antiburzsoá proletár) és a Felügyelő (csőlátású fasiszta) összeeresztésével Lenzi kétfajta szélsőséges ideológiát borít egymásra, a közönség egy része pedig (ezt előre tudta) az autoritással szembemenő Púpossal fog azonosulni. Sacchetti elmondása szerint a premieren Merli könnyek közt távozott a vetítésről, amikor a nézők kifütyülték a Púpost széjjelpofozó rendőrt … És attól kezdve meg volt nyerve a játszma, a rendpárti nyárspolgárok Tanzival álmodhattak, az anarchista fiataloknak Il Gobbo volt az új mesehős.
Franco Micalizzi zenéje ma már klasszikusnak számít, és remélhetőleg ugyanerre a sorsra jut ez az esszenciális poliziesco is, majd ha kiadják egy széles körben elérhető dvdén (egyelőre csak a németeknél jelent meg gyengus minőségű angol hangsávval). A Lenzi/Tanzi ámokfutás a VIOLENT NAPLES-szel és a valamivel lájtosabb THE CYNIC, THE RAT AND THE FIST-tel folytatódott, míg kedvenc Púposunk a BROTHERS TILL WE DIE-ban tért vissza.

Még van ebben a filmben tizenöt másodpercem, aztán megyek és megírom az életrajzom.
http://deliriahungaria.blogspot.com/2009/04/tom-felleghy-haromezer-kilometer.html

http://totalcar.hu/tesztek/alfetta/