Umberto Lenzi, forza italia
Alapjában véve három fajta poliziesco létezik: van egy ilyen, egy olyan és Umberto Lenzi zsarufilmjei. A „Róma állig felfegyverkezve” kétséget sem hagy afelől, hogy - és ezt itt blogba is vésem, hadd nevessen ki a tudatlan utókor - Lenzi a hetvenes évek egyik legjobb akciófilm-rendezője volt. Nála elég nehéz meghatározni a stílust, ugyanis alig használ díszítő elemeket, hacsak egy teljes gázzal száguldó járműre rászerelt kamera látószögét nem tekintjük valamiféle stilizációnak. Lenzi pofátlanul magabiztos no shit attitűdje tökéletesen passzol az olasz rendőrfilmek pulp-realista, kíméletlen világához.
Deliria extraordiner forgatókönyvíró Dardano Sacchetti nem kisebb feladatot tűzött ki célul, minthogy a röpke kilencven percbe annyi testi sértést, autós üldözést, és generális badasszséget tuszkoljon, amennyit csak lehetséges. Ezt úgy oldotta meg, hogy a folytonosságot feláldozta az epizódikusság oltárán. Az elkészült film tízperces kis szekvenciákból áll, amikben a kóros túlkapásban szenvedő főfelügyelő móresre tanítja az állandó rendszerességgel ölébe pottyanó anyaszomorítókat. Egyszerűen nem hiszem el, hogy így írták meg a forgatókönyvet! - mondja csodálkozva egyik munkatársa, miután Inspettore Tanzi (Maurizio Merli) negyvennyolc óra leforgása alatt éppen a tizenkettedik fegyveres rablásba fut bele fekete Alfettájával, teljesen véletlenül.
Egy kerettörténet-szerűség azért tetten érhető: a Púpos (Tómas Milian) és egy bankrabló brigád keresztül kasul bűnözi Rómát, Tanzi pedig hiába csípi nyakon őket, egy elszabott paragrafus miatt mindig az ügyvédek nevetnek utoljára. Ezen annyira felbassza magát és másokat, hogy áthelyezik az okmányirodába lehiggadni, de bűnügyes ex-kollégája segítségével továbbra is rajta tartja bajuszát az eseményeken. Miután péppé ver néhány rapista köcsögöt, egy sunyi drogdílert, meg éppen azt, akit ér, eljön az idő, hogy a Púpos is megtudja, milyen is a Beretta fémes íze. Ezt speciel már a film elején megtudja, mikor vacsora közben betoppan hozzá Tanzi és megetet vele egy méretes kaliberű pisztolygolyót. Később a rossz ízlés diadalaként a töltényt sikerül kiszarnia, megfogadván, hogy azzal fogja eltenni láb alól a zsarut…
Az IL GIUSTIZIERE SFIDA LA CITTÁ Rambója után Milian ismét zseniális karakterformáló képességéről tesz tanúbizonyságot. Hosszú sáljában piros-fekete potrohú büdösbogárként vánszorogva olyan örökbecsű jeleneteket hagy maga után, mint a mentőautós üldözés {-Hová megyünk? –Én még nem tudom, de te a temetőbe! (belé ereszt egy sorozatot)}, vagy amikor egy pénzügyi tranzakció közben megszólal: -Érintsd csak meg a púpomat, szerencsét hoz! –Nem kösz, én nem hiszek az ilyen babonákban. (lelövi a tagot) –Na mit mondtam, meg kellett volna érintened, nem igaz?
Csúcsforgalmas autós derbik (ezeket a kompakt kis Alfa Romeókat az Isten is erre teremtette), nyolc napon innen és túl gyógyuló brutalitás, telibe talált angol dialógusok, és egy kis népnevelés Tanzitól, hogyan is kéne működnie az igazságszolgáltatásnak: bumm a fejbe, oszt’ jónapot. A karrierjét Marino Girolami 1975-ös ROMA VIOLENTA-jában kezdő felügyelő saját feleségét is lehülyézi, amikor a nyápic liberálisokat reprezentáló közszolga szociális érzékenységről papol neki. A szkript később tesz is róla, hogy a nő saját bőrén tapasztalja meg a Tanzi-féle metódus létjogosultságát. Az eszelős tempójú film leplezetlen didaktikusságával tulajdonképpen ugyanúgy vadászik az alantas ösztöneinkre, mint teszem azt Lenzi kannibáljai - itt már az olasz populáris mozi végső radikalizálódásának vagyunk a szemtanúi.
S miközben hergeli a jónépet, egy furfangos transzgresszív hadműveletet is végrehajt: a Púpos (antiburzsoá proletár) és a Felügyelő (csőlátású fasiszta) összeeresztésével Lenzi kétfajta szélsőséges ideológiát borít egymásra, a közönség egy része pedig (ezt előre tudta) az autoritással szembemenő Púpossal fog azonosulni. Sacchetti elmondása szerint a premieren Merli könnyek közt távozott a vetítésről, amikor a nézők kifütyülték a Púpost széjjelpofozó rendőrt… És attól kezdve meg volt nyerve a játszma: a rendpárti nyárspolgárok Tanzival álmodhattak, az anarchista fiataloknak Il Gobbo volt az új mesehős.
Franco Micalizzi zenéje ma már klasszikusnak számít, és remélhetőleg ugyanerre a sorsra jut ez az esszenciális poliziesco is, majd ha kiadják egy széles körben elérhető dvdén (egyelőre csak a németeknél jelent meg gyengus minőségű angol hangsávval). A Lenzi/Tanzi ámokfutás a VIOLENT NAPLES-szel és a valamivel lájtosabb THE CYNIC, THE RAT AND THE FIST-tel folytatódott, míg kedvenc Púposunk a BROTHERS TILL WE DIE-ban tért vissza.
Alapjában véve három fajta poliziesco létezik: van egy ilyen, egy olyan és Umberto Lenzi zsarufilmjei. A „Róma állig felfegyverkezve” kétséget sem hagy afelől, hogy - és ezt itt blogba is vésem, hadd nevessen ki a tudatlan utókor - Lenzi a hetvenes évek egyik legjobb akciófilm-rendezője volt. Nála elég nehéz meghatározni a stílust, ugyanis alig használ díszítő elemeket, hacsak egy teljes gázzal száguldó járműre rászerelt kamera látószögét nem tekintjük valamiféle stilizációnak. Lenzi pofátlanul magabiztos no shit attitűdje tökéletesen passzol az olasz rendőrfilmek pulp-realista, kíméletlen világához.Deliria extraordiner forgatókönyvíró Dardano Sacchetti nem kisebb feladatot tűzött ki célul, minthogy a röpke kilencven percbe annyi testi sértést, autós üldözést, és generális badasszséget tuszkoljon, amennyit csak lehetséges. Ezt úgy oldotta meg, hogy a folytonosságot feláldozta az epizódikusság oltárán. Az elkészült film tízperces kis szekvenciákból áll, amikben a kóros túlkapásban szenvedő főfelügyelő móresre tanítja az állandó rendszerességgel ölébe pottyanó anyaszomorítókat. Egyszerűen nem hiszem el, hogy így írták meg a forgatókönyvet! - mondja csodálkozva egyik munkatársa, miután Inspettore Tanzi (Maurizio Merli) negyvennyolc óra leforgása alatt éppen a tizenkettedik fegyveres rablásba fut bele fekete Alfettájával, teljesen véletlenül.Egy kerettörténet-szerűség azért tetten érhető: a Púpos (Tómas Milian) és egy bankrabló brigád keresztül kasul bűnözi Rómát, Tanzi pedig hiába csípi nyakon őket, egy elszabott paragrafus miatt mindig az ügyvédek nevetnek utoljára. Ezen annyira felbassza magát és másokat, hogy áthelyezik az okmányirodába lehiggadni, de bűnügyes ex-kollégája segítségével továbbra is rajta tartja bajuszát az eseményeken. Miután péppé ver néhány rapista köcsögöt, egy sunyi drogdílert, meg éppen azt, akit ér, eljön az idő, hogy a Púpos is megtudja, milyen is a Beretta fémes íze. Ezt speciel már a film elején megtudja, mikor vacsora közben betoppan hozzá Tanzi és megetet vele egy méretes kaliberű pisztolygolyót. Később a rossz ízlés diadalaként a töltényt sikerül kiszarnia, megfogadván, hogy azzal fogja eltenni láb alól a zsarut…Az IL GIUSTIZIERE SFIDA LA CITTÁ Rambója után Milian ismét zseniális karakterformáló képességéről tesz tanúbizonyságot. Hosszú sáljában piros-fekete potrohú büdösbogárként vánszorogva olyan örökbecsű jeleneteket hagy maga után, mint a mentőautós üldözés {-Hová megyünk? –Én még nem tudom, de te a temetőbe! (belé ereszt egy sorozatot)}, vagy amikor egy pénzügyi tranzakció közben megszólal: -Érintsd csak meg a púpomat, szerencsét hoz! –Nem kösz, én nem hiszek az ilyen babonákban. (lelövi a tagot) –Na mit mondtam, meg kellett volna érintened, nem igaz?Csúcsforgalmas autós derbik (ezeket a kompakt kis Alfa Romeókat az Isten is erre teremtette), nyolc napon innen és túl gyógyuló brutalitás, telibe talált angol dialógusok, és egy kis népnevelés Tanzitól, hogyan is kéne működnie az igazságszolgáltatásnak: bumm a fejbe, oszt’ jónapot. A karrierjét Marino Girolami 1975-ös ROMA VIOLENTA-jában kezdő felügyelő saját feleségét is lehülyézi, amikor a nyápic liberálisokat reprezentáló közszolga szociális érzékenységről papol neki. A szkript később tesz is róla, hogy a nő saját bőrén tapasztalja meg a Tanzi-féle metódus létjogosultságát. Az eszelős tempójú film leplezetlen didaktikusságával tulajdonképpen ugyanúgy vadászik az alantas ösztöneinkre, mint teszem azt Lenzi kannibáljai - itt már az olasz populáris mozi végső radikalizálódásának vagyunk a szemtanúi.S miközben hergeli a jónépet, egy furfangos transzgresszív hadműveletet is végrehajt: a Púpos (antiburzsoá proletár) és a Felügyelő (csőlátású fasiszta) összeeresztésével Lenzi kétfajta szélsőséges ideológiát borít egymásra, a közönség egy része pedig (ezt előre tudta) az autoritással szembemenő Púpossal fog azonosulni. Sacchetti elmondása szerint a premieren Merli könnyek közt távozott a vetítésről, amikor a nézők kifütyülték a Púpost széjjelpofozó rendőrt… És attól kezdve meg volt nyerve a játszma: a rendpárti nyárspolgárok Tanzival álmodhattak, az anarchista fiataloknak Il Gobbo volt az új mesehős.Franco Micalizzi zenéje ma már klasszikusnak számít, és remélhetőleg ugyanerre a sorsra jut ez az esszenciális poliziesco is, majd ha kiadják egy széles körben elérhető dvdén (egyelőre csak a németeknél jelent meg gyengus minőségű angol hangsávval). A Lenzi/Tanzi ámokfutás a VIOLENT NAPLES-szel és a valamivel lájtosabb THE CYNIC, THE RAT AND THE FIST-tel folytatódott, míg kedvenc Púposunk a BROTHERS TILL WE DIE-ban tért vissza.
Még van ebben a filmben tizenöt másodpercem, aztán megyek és megírom az életrajzom.http://deliriahungaria.blogspot.com/2009/04/tom-felleghy-haromezer-kilometer.html
http://totalcar.hu/tesztek/alfetta/