2011. december 3., szombat

GAMERA - ATTACK OF LEGION (1996)

Shusuke Kaneko, japán


Ilyen még nem volt: kaiju eiga a Delirián! A dologra felkészülvén némileg szomorúan vettem tudomásul, hogy beleszámítva a vhs/dvd formátumokat is, a japán Godzilla mindössze egyszer, egyetlen egyszer tette tiszteletét a Magyar Népköztársaság területén, annak is már több mint húsz éve.


A GODZILLA MECHAGODZILLA ELLEN-t egy zuglói moziban volt alkalmam megtekinteni, s bár frenetikus hatást nem gyakorolt rám, mégis biztos vagyok benne, hogy általa a megfelelő irányba formálódott tovább a ma már kifogástalannak nevezhető filmes ízlésem. Hogy miért éppen ezt az akkor már 15 éves múlttal rendelkező műremeket ítélte bemutatásra alkalmasnak a Mokép, arról a film geopolitikai premisszája árulkodik: „Mikor a nap Nyugaton kel fel, eljő a szörny és elpusztítja a világot.” Ha ezt nem tudod dekódolni, akkor te már a rendszerváltás után születtél. (Jó, hát lehet, hogy nem ez volt az ok, hanem aztán van jobb ötleted?)


És most vessük tekintetünket Gamerára, a sugárhajtású teknősbékára, ő ugyanis mindenki meglepetésére a közelmúltban egy ideig relevánsabb tényezővé vált, mint a nálánál összehasonlíthatatlanul jobb sajtóval rendelkező Godzilla. Gamerát az idilli hatvanas években a Daiei filmstúdió (ZATOICHI-széria) szabadította a világra azzal a szándékkal, hogy a rivális Toho fennhatóságát megtörjék a szörnypiacon. A Nagy G. akkortájt kezdett egyre gátlástalanabbul nyitni a gyerekközönség felé (a busásan jövedelmező GODZILLA VS MITZI MATZUKO), az atomháborús rémálomból született kreatúra szép lassan nemzeti hőssé lépett elő.


Ezt a pedo-cinefíliát látva Gamera rögtön az első bevetésén (GIANT MONSTER GAMERA, 1965 – még fekete-fehérben) az alsó tagozatosok között kereste reménybeli kuncsaftjait, fícsöring egy szegény árva kisfiú, ki telepatikus úton barátkozik össze a szigetországot maga alá gyűrő mutánssal. A siker elsöprőnek bizonyult, de a Godzilláknál gazdaságosabb kiszerelésű folytatások infantilizált fantasztikumából hamar kinőtt a közönség. 1971-ben, hét résszel a háta mögött Gamera érzékeny búcsút vett a filmvászontól, a Daiei stúdióval együtt, az ugyanis mindenféle korrupciós botrányok közepette csődbe ment.


A teknőst 1995-ben, harmincadik születésnapja alkalmából kaparták ki a szekrény alól, egyből három epizódra szóló szerződést nyomva az orra alá. Az időközben újra számlaképessé vált Daiei a rendezői székbe a szexfilmekkel kezdő, kommerszben megállapodó (CROSSFIRE, DEATH NOTE) Shusuke Kanekót ültette, a sztorikat az anime világából érkezett Kazunori Ito írta meg (PATLABOR, GHOST IN THE SHELL). Horroristáknak tudni illik: ők ketten Brian Yuzna NECRONOMICON Lovecraft-antológiájában jöttek össze először. Az ilyesfajta látványmozikban perdöntő fontosságú vizuális effektekért a dvd-interjúban egy tőről metszett pszicho-geek benyomását keltő Shinji Higuchi volt a felelős.

A fiatal gárda által félpénzen véghez vitt Heisei GAMERA köröket vert a párhuzamosan futó, éppen a Showa-éra utolsó szakaszának felelevenítésével foglalatoskodó GODZILLA sorozatra (GODZILLA VS MECHAGODZILLA 2, 1994 ; GODZILLA VS SPACE GODZILLA, 1995).
---------------------------------------
Kisokos: a császárságokon átívelő kaiju-sorozatokat Showa, Heisei és Millenium periódusban készültekre szokás osztani. Ha csak a szörnyek külalakját vesszük, a ciklusok közti különbségek a laikusok számára alig észrevehetőek,
Showa
Heisei
ellentétben  a tévébemondókkal, akik láttán mindenki könnyedén be tudja azonosítani az időszakot:
Showa
Heisei
-------------------------------------------
Hogy mi is neo-Gamera titkának nyitja? Egy repülő csészealj módjára közlekedő teknőc komolyan vehetetlenségével dacolva az alkotóknak sikerült - a műfaj fából és plasztikból eszkábált szakrális terének megtartása mellett - a kaiju eigát székhez szögező akció-scifiként prezentálni, nem kis elégedettséget okozva Inoshiro Honda 1954-es Gojirájának fajsúlyosságát visszasíró rajongóknak. A badass-ség terén elszenvedett vereség tényét a Toho is belátta, készülő Godzillájuk forgatókönyvét a kukába dobták és azon nyomban felvásárolták az új Gamera japán forgalmazási jogait. 

Megkérdé pedig őt Jézus, mondván: Mi a neved?
És ő monda: Légió; mert sok ördög ment vala bele.

A fokozatosan elemébe kerülő trilógia közepét jelentő ATTACK OF LEGION első, Gamera-mentes fél órája színtiszta tudományos-fantasztikum, meglepően horrorisztikus momentumokkal. Óriási meteorit csapódik a Gamera vs. Gyaos meccs (GUARDIAN OF THE UNIVERSE) okozta károkból  éppen magához térő Japán északi, hófedte részébe. A meteorittal érkező "Légió", a STARSHIP TROOPERS ízeltlábúihoz hasonlatos űrrovarok, észrevétlenül beszivárognak Sapporo városába, kifosztanak egy sörgyárat (sponsored by Kirin), majd a metróalagúton keresztül egy hatalmas virágot növesztenek az ég felé, hogy annak spóráját kilőve tovább terjeszkedjenek a világmindenségben.


Ez amilyen idétlenül hangzik, olyan jól van megoldva mindenféle praktikus és CGI technikák együttes alkalmazásával, a szilikonnal táplálkozó Légió vonzalma az elektromágneses terek iránt pedig emlékeztet rá, hogy bizony ismét mi magunk hoztuk a bajt a saját hi-tech fejünkre. A kissé bugyután eljátszott emberi tényező az ötvenenes évek hidegháborús B-filmjeit idézi: katonai parádé, kijelzők előtt ügyködő mérnökök és egy feltűnően kawai fizikatanárnő (Miki Muzuno, a feltűnően gyatra SASORI-reboot főszereplője), aki a fagyos időjárás ellenére hajlamos miniszoknyában osztani az észt.


Gamera gyermekmegőrző múltjára tekintettel van egy rendszeresen visszatérő tini-karakter is, a teknőssel telepatikus kapcsolatot tartó fiatal színésznőt Ayako Fujitani alakítja (segítek: ő Steven Seagal lánya). Ha nem tekerjük át a dialógusokat, akkor feltűnhet, hogy a katasztrófahelyzetet megpróbálták a lehetőségekhez képest hitelesen ábrázolni, ezzel is eltérve az őrült tudósokat, gonosz vállalatvezetőket és egyéb ponyva-figurákat felvonultató régi-új Godzilláktól. A realizmusra való törekvés a rendkívül agresszív, kiskorúak és terhes nők nyugalmának megzavarására alkalmas szörny vs. szörny összecsapásokban is tetten érhető.


A kamera gyakorta emberi léptékből szemléli a szörnyek keringőjét, az ablakon kibámuló arcon visszatükröződő, vagy a dzsip szélvédőjének látóterében felbukkanó Gamera igen hatásosan mutathat nagyvásznon. Az eseményt rögzítő videomonitor néhány másodperces snittjéből mostanság egész estére való horror-valóságshowkat fabrikálnak (CLOVERFIELD). Az nem állítható, hogy bármi is újra fel lett volna találva, elvégre egy rendeltetésének határait pillanatokra sem feszegető, kifejezetten retrós (de nem retrográd) B-filmről van szó, a békaperspektíva, a földközeliség azonban mindenképp friss színben tüntette fel a kaijut.


Ami a koncepciójában erősen megkérdőjelezhető főszereplőt illeti, végre ő is a helyére került: a pusztító és megmentő szerepét egyszerre betöltő Gamera biblikus méretű, s mégis japánosan intim metaforaként szolgál a nukleáris energiát megszelídíteni próbáló emberiség számára. Baj esetén visszahozza a fényt a gyerekek életébe, megjavítja a számítógépedet, de ha még sokáig baszakodunk a vele közös élőhelyünkkel, a legközelebbi kiszálláskor egyenesen nekünk fogja benyújtani a számlát.


Ne ébreszd fel az alvó Gamerát – az üzenetet csipetnyi sóval tessék fogyasztani. A környezettel nem éppen csínján bánó filmkészítők (tonnányi használt gumiabroncsot égettek el a természet lágy ölén, derül ki a makingof-ból) alig várták, hogy újból visszahozzák a páncélos tekintetű hüllőt a harmadik menethez. A hasonlóan impresszív REVENGE OF IRIS-t minden idők legjobb kaijui között tartják számon.