2011. szeptember 17., szombat

THE RETURN OF THE LIVING DEAD {AZ ÉLŐHALOTTAK VISSZATÉRNEK} (1985)

Dan O’Bannon, USA


A bejegyzés eredeti változatát táviratban adtam fel Farkaspusztáról a Blogspotra, és így szólt:
 AZ ELOHALOTTAK VISSZATERNEK STOP MA EJJEL NEZD MEG STOP EZ PARANCS STOP 
Aztán kénytelen voltam belátni, hogy ma már ennyivel nem lehet megúszni. „Kritikát” kell írni, hogy ez és amaz, a színészekre nem lehet panasz, a magyar dvd borítójáról meg vandálok eltávolították a sírfeliratot. Hát tessék:

1985-ben egymás után három zombifilmet mutattak be az Egyesült Államokban: DAY OF THE DEAD (július), THE RETURN OF THE LIVING DEAD (augusztus), RE-ANIMATOR (október). Azon kívül, hogy mindegyikük akárhányszor újranézhető klasszikusa műfajának, még egy dolog közös bennük: ezek a független horrorok egyenértékűek egy felmutatott középső ujjal a The Establishment képviselte értékrendek ellenében.


Romero, jó szokása szerint, szociopolitikai tartalommal töltötte meg splatter-apokalipszisét, a színház felől érkezett Stuart Gordon egy grand guignol előadást rendezett a vászonra, a korszellem torkát azonban mégiscsak az a RETURN OF THE LIVING DEAD ragadta meg a legjobban, amely a posztpunkon és Michael Jackson Thrillerjén kiművelődött, első MTV-generációs füleket/szemeket ínycsiklandozta comic book audiovíziójával. Ha a FRIGHT NIGHT-ot hátulgombolósnak hívtam, akkor a RETURN ugyanennek a kölyöknek a pár évvel későbbi, zichereisztűvel az orrában ámokfutó változata. Ez ugye rendesen ledatálja az 1984 tavaszán forgatott produkciót, de ezek a filmek - mondjanak bármit is bizonyos dilettáns értékítészek - nem csak és kizárólag a nosztalgiadiszkós bájuk miatt maradtak életképesek mind a mai napig.

Az eredettörténet elválaszthatatlanul kötődik George A. Romero NIGHT OF THE LIVING DEAD-jéhez. Az 1968-as alapvetés társírója, John Russo felvásárolja Romero elől a jövendő folytatásokhoz szükséges „Living Dead” titulust, és 1978-ban, a DAWN OF THE DEAD-del egy időben novellaként megjelenteti a fantáziadúsan Return of the Living Dead-re keresztelt forgatókönyvét.


Nem tudom, Russo mennyire jó író, de filmkészítőként (MIDNIGHT és HEARTSTOPPER amiket láttam tőle) még a középszert se tudta úgy istenigazából megütni. Ezért is szerencse, hogy a megfilmesítés körüli hercehurcában szép lassan köddé válik a neve, bár a stáblistára két másik NOTLD-veteránnal együtt visszakerült - contractual obligations, ahogy a dörzsölt amerikaiak mondják.

A jogokat megvásároló Tom Fox chichagói tőzsdeügynök/kezdő filmproducer a rendkívül sikeres POLTERGEIST után kapóssá (és túlértékelté) vált Tobe Hoopert képzelte bele a rendezői székbe. Hooper John Russo történetének vászonra adaptálásával a DARK STAR, A NYOLCADIK UTAS A HALÁL és a DEAD & BURIED forgatókönyvíróját, a kivételes tehetséggel megáldott Dan O’Bannont kéri fel. Amikor a lassacskán három évig húzódó dologból Hooper a LIFEFORCE miatt kiszáll, a rendezést O’Bannon azzal a feltétellel vállalja el, ha újra, ától cettig átírhatja a szkriptet a saját ízlése szerint. Ekkor fordul át végérvényesen John Russo hót komoly hangnemben megírt NIGHT OF THE LIVING DEAD-folytatása abba a cinikus humorú EC Comics horrorképregények szellemiségével rokonítható átiratba, amit ma ismerünk.




Visszautalva az immáron teljes mértékben rábízott projekt eredetére, O’Bannon hibátlanul {esküszöm, most írom le utoljára ezt a szót:} posztmodernizálja a zombizsánert: a NIGHT OF THE LIVING DEAD valójában igaz történeten alapult, Romero egy Pittsburghben megtörtént incidenst rekonstruált filmjében, a hivatalos szervek nyomására azonban kénytelen volt megváltoztatni bizonyos dolgokat. Az igazi zombikat tartalmazó, elveszettnek hitt katonai tartályok egy egészségügyi kellékeket forgalmazó raktár pincéjében porosodnak. Az üzletvezető és első munkanapját töltő fiatal segédje egy rossz mozdulatnak és a hadsereg nem éppen mérnöki precizitású összeszerelési technikájának köszönhetően szabadjára engedik a hordóban lévő ideggázt. A vegyszertől talpra állt raktári hullát ugyan sikerül hamuvá égetniük a szomszéd temető krematóriumában, az esőfelhőbe került füst visszahullik a temetőre és feléleszti a halottakat, az ott bulizó punkok legnagyobb meglepetésére.


O’Bannon revizionista manőverével (egy James Karen által zseniálisan előadott monológ) lényegében szabad kezet adott magának ahhoz, hogy felülírhassa, divatos szóval élve rebootolja a Romero lefektette hagyományokat: a zombik villámgyorsak, kizárólag agyat esznek ("Brains!"), belepofáznak a dolgokba („More Brains!") és az ég világon semmivel sem lehet őket elpusztítani. Erre a no future, anarchisztikus szitura játszik rá O’Bannon azzal a másik remek ötletével, hogy a HALLOWEEN óta a horrorfilmekben szinte kötelezővé vált főiskolás preppyk helyett kőbunkó punkokat vonultat fel, egy nagylemezre elegendő betétdallal kísérve (The Cramps, Roky Erickson, The Damned – a punkrock horror és exploitation inspirálta oldalhajtásának krémjei ezek a bandák).


A remek összjáték a tisztességben megőszült idősebb karakterszínészek és a fiatal, tapasztalatlan szereplőgárda között, az EC képregényeket idéző látványtervezés és az első rendezését jegyző O’Bannon lelkes vezénylése az alacsony költségvetésből adódó hibákkal együtt is (néhány gyenge f/x) az időtlenség éteri magasságába emeli ezt a splatter-horror és szituációs komédia közt egyensúlyozó kis műremeket, mely végeredményében legalább olyan sötét képet fest a hidegháborús Amerikáról, mint Romero anti-militarista trilógiája. (Zárójelben említsük meg, hogy az akkor 39 éves rendező egy vasrácsokkal, titkos alagutakkal felszerelt, a pincétől a padlásig fegyverekkel teli házban élt, azzal a paranoiás meggyőződéssel, hogy az Egyesült Államok aktuális vezetése egy totalitárius rendszer kiépítésén ügyködik.) A slusszpoén egészen véletlenül éppen a DAY OF THE DEAD-en csattant, azt ugyanis a RETURN kíméletlenül felzabálta a mozipénztáraknál. A forgalmazást lebonyolító Orion Pictures az élőhalottak vicces oldalát hangsúlyozó reklámhadjárata mellett Romero morózus zombi-eposzának már nem sok esélye maradt országosan labdába rúgni.


Annak szemléltetésére, hogy a kötéltánchoz hasonlatos funny/scary mutatványt mennyire ritkán tudják csont nélkül megcsinálni az írók-rendezők, nem kell a szomszédba menni, elég ha rögtön utána megnézzük a THE RETURN OF THE LIVING DEAD második részét. A „vígjátéki és horror elemeket nagyszerű művészi érzékkel vegyítő” (dvdborító idézet!) filmnek sikerül elbarmolnia az eredetit működtető receptet, összetévesztve az iróniát a paródiával, ráadásul a megcélzott korosztályt is legalább két tagozattal lejjebb viszi; vagy rosszabb: O'Bannonnal ellentétben lenézi a műfajt és annak közönségét.


A témát a ’77-es SHOCK WAVES-szel egyszer már kipróbáló Ken Wiederhorn 1988-ban bemutatott folytatásában (ami inkább remake-nek felel meg) Frank és Freddy párosa visszatér, ezúttal sírrablóként, a Trioxint tartalmazó tartályt pedig néhány kisiskolás lurkó fedezi fel a temető közelében lévő csatornában. Same shit happens, de az első rész virgonc dögössége ártalmatlan infantilizmussá rothad, a fényképezés szo-szo (Robert Elswitnek is el kellett kezdenie valahol), a 85 percnyi "móka és vacogás" (újabb borító-aranyköpés az LA Times lefizetett kritikusától) egyedül talán ifjúsági zombimatinéként tolerálható.


Az azóta trónkövetelőként berobbant SHAUN OF THE DEAD talán közelebb áll a mi konformista, pláza és plazma között ingázó zombiagyunkhoz, mégis a RETURN fog gyakrabban lekerülni a polcról, egész egyszerűen azért, mert ez a jobb zombikomédia, ebben vannak azok a jelenetek (sztriptíz a sírkövön) és dumák ("Bármi történjék, azt ne rólam nevezzétek el!"), amiket még a síron túlról is vissza fogok tudni idézni. Ha valami okból kifolyólag nem értesz velem egyet, akkor egy filmből vett idézettel válaszolnék: "Fuck You!"