A LIZARD IN A WOMAN’S SKIN (1971)

Lucio Fulci, olasz

! A DELIRIA 50. GIALLO BEJEGYZÉSE !

Először is: Fulci zombifilmjeit szapulni nem menő. Értve vagyok? Jól van, akkor most férfiasan bevallom, sosem volt felhőtlen a viszonyom ezzel a Gyíknővel. Amikor először találkoztam vele egy meglehetősen rossz minőségű vhs-kópia formájában, szó nélkül elment mellettem, pedig Argento a tanúm rá, hogy akkor már komolyabban érdeklődtem a giallók iránt. Aztán eltelt pár év, megjelent dvdén, és én újból nekifutottam, legutóbb angolul, az olasz hangsávhoz készült feliratokkal - na, az tanulságos volt. Azt hiszem kezdem látni a fényt az alagút végén, de még mindig nem vagyok meggyőzve, hogy ez a PERVERSION STORY (pszichedélia) és a THE PSYCHIC (megálmodott gyilkosság) közé illeszthető LIZARD (pszichedélia, megálmodott gyilkossággal) lenne Fulci legeslegjobbja. Két másik krimijét valahogy élvezetesebbnek találom, a DON’T TORTURE THE DUCKLING-ot meg emlékezetesebbnek. Azt viszont meg kell hagyni: a ma már művészmozinak beillő LIZARD minden egyes újranézéssel egyre érdekesebbé válik.

Carol Hammond, az angolosan berendezett jólétbe született asszonyka (Florinda Bolkan, kitű-nő) mentális egészsége romokban hever. Csalfa férje (Jean Sorel, Fulci előző giallójának sztárja) saját pályafutása előremozdítása céljából érdekházasodott be az előkelő ügyvéddinasztiába, mostohalánya szemlátomást megveti, egyhangú hétköznapjait az őt burokban tartó özvegy édesapja sem teszi vidámabbá. Carol egy darabig apja jól menő irodájában volt gyakornok, igazi karrierről azonban női mivolta okán sosem álmodhatott. A nem elhanyagolható represszió-tényező csak az olasz hangsávból derül ki, rámutatva arra, hogy ezek a figurák a nőket hagyományosan a perifériára száműző olasz társadalomnak a torzszülöttei. A többi nyugat-európai országgal szemben olaszéknál egészen a hetvenes évek elejéig csökkenőben volt a női foglalkoztatottság - a kitartott szeretők és frusztrált háziasszonyok nemzete ez. (Hogy mi volt a helyzet nálunk? Hát honnan a francból tudjam én azt?)

Kielégítetlenül maradt ösztönei kordában tartása végett Carol nem J&B-vel lazítja idegeit, mint sorstársai; ő nem a piát, hanem a terápiát választja. Agyturkászhoz jár, de ezek a gyónással felérő konzultációk sem tudnak gátat vetni lucskos, bűntudattal teli álmainak. A szomszédban folyó LSD-szexpartik házigazdája, Julie (Anita Strindberg, aki vagy levetette a nevét a stáblistáról, vagy elfelejtették kiírni) testesíti meg a férjétől elhidegült asszony elfojtott vágyainak netovábbját. Nagy franciaágyban hemperegni lassított felvételen egy feslett nőszeméllyel, az lenne a döfi! Hát le is döfi, háromszor, a papírvágókéssel.

A pszichológus magnószalagjára rögzített álomgyilkosság, melynek tartozéka két tövig betépett hippi-szemtanú is, pár nap múlva véres valósággá válik: a rendőrség holtan találja Juliet, méghozzá pontosan olyan körülmények között, ahogyan azt Carol tudatalattija elképzelte. Az általa sosem látogatott helyszínen ott a papírvágókése, a levetett bundája, és az ezekhez tartozó ujjlenyomatok. Később a két hippi is felbukkan, és az első számú gyanúsított Carolnak egyre inkább az az érzése, hogy valaki a labilis idegrendszerén játszatja el Ennio Morricone disszonáns akkordjait...

Fulci „A ketrec” címen megírt forgatókönyve nem adja be a derekát a sorozatgyilkosságokra felfűzött giallo-sémának (ne is próbáljunk tanakodni az argentós filmcímen, a Gyík a trendet követő producerek agyszüleménye), lélektani szüzséje a pszichoanalitikus Hitchcock-thrillerek, leginkább talán a SPELLBOUND nyomdokain halad. Hitch freudi sugallatra az álmok világából következtetett a valóságra, élesen elválasztva a kettőt.

A pszichoanalízissel szemben szkeptikus Fulci  - az akkori pszichedelikus, „agycsavarós” kultúrából merítkezve – más módszert alkalmaz: a LIZARD szürreális tripjei átszivárognak a realitásba, a kettő közti határ összemosódik, a kép/hang impulzusoktól „betépetett” néző már nem képes teljes bizonyossággal eldönteni, hogy a mystery melyik oldalhoz kapcsolható.

(Az megvan, hogy az ISZONYAT, Roman Polanski pszichotripjének szenvedő alanyát is Carolnak hívták?)

A rendezőnek az alkalomhoz két nagyszerű operatőr asszisztált, a később a PROFONDO ROSSO-t fényképező Luigi Kuveiller és legendás operátora, Ubaldo Terzano. Terzanoról dióhéjban annyit, hogy Mario Bava munkatársa volt többek közt a BLOOD AND BLACK LACE forgatásán, és akit Bava vesz maga mellé operatőrnek, az bizonyára tudhat egy s mást a szakmáról. Ugyan nem tartozik a legszebben fényképezett giallók közé, a felhasznált lencsék, kézi- és dollykamerázások, optikai trükkök és mindezen formai megoldások narratívába való beágyazása tekintetében a LIZARD jóval összetettebb állatfaj, mint a vele nagyjából egy időben bemutatott Kilencfarkú Argento-opusz.

A Fulci – Argento ellentét hangsúlyozásakor szokás szembeállítani a LIZARD átgondoltságát Argento „csak a kamerámat figyeld” csalásaival, ez azonban csak eltereli a figyelmet arról, hogy a giallókat – beleértve a LIZARD-ot is - éppen a barokkos túlzásaik, a racionalitással is kikezdő temperamentumuk különböztették meg a többi bűnügyi thrillertől. Ha engedték volna producerei, hogy bátrabban nyisson a fantasztikum felé, a LIZARD lett volna Fulci első igazi horrorfilmje. „Két lehetséges megoldás volt: egy fantasztikus és egy hagyományos krimié. A producer ragaszkodott hozzá, hogy a befejezés logikus magyarázatot kapjon.” (L.F.)

A sztorinak megálljt parancsoló, később Fulci egyik védjegyévé váló bele-a-pofádba sokkjelenetek mindenesetre már ebben a racionálisan (?) véget érő giallóban is hangsúlyosan felütik randa fejüket: beleket markolászó hullák, vérszomjas denevérek, élve felboncolt kutyák. Ez utóbbiak olyannyira élethűre sikeredtek, hogy Carlo Rambaldi maszkmesternek az olasz bíróság előtt kellett bebizonyítania művi mivoltukat. Fulci az elborultabb pillanatokért gyakorta fordult a festészethez - itt kerül képbe az angolszász képzőművész, Francis Bacon.

„A minimalista háttér előtt a hús, a kéj és fájdalom szüntelen, s vehemensen expresszív kifejezési formát ölt. Az erőszak klinikai tisztaságú absztrakcióként robban a felpuhult, felnégyelt vagy széttört figurák kompozíciójában.” – Artportal

A festő portréin mintha Fulci morti viventi-jeinek olajlenyomatai száradtak volna a vászonra. Bacon egy fájdalomtól üvöltő, zombiszerű figurát ábrázoló képét (a Hammond família nappalijában legalább három különböző Bacon-mű van kiakasztva) Carol egyik rémálmában eleveníti meg a rendező:

A PERVERSION STORY-hoz képest már horrorosnak nevezhető, meglehetősen agresszív stílus két célt szolgál: egyrészt a kamera előtt álló szereplők nyomorult lelki világát közvetíti kifelé, apró részletekig kidolgozott audiovizuális átgondoltsággal (egy szokatlan helyszín, egy visszatérő dallam, egy háttérben lógó festmény), másfelől a giallo műfaját tolja a fantasztikum, a Fulci féle onirizmus irányába. Mint utaltam rá, a történet eredeti formájában szakított volna a hitchcocki pszicho-logikával, átlépve az irrealitás talajára, hasonló módon, ahogy azt a THE PSYCHIC hat évvel később megtette. Talán ezért is gondolom úgy, hogy az ésszerűséghez nem ilyen kényszeredetten visszakanyarodó, társadalomkritikától mentes, szerintem formailag is letisztultabb THE PSYCHIC  a jobb film, bár az is kétségtelen, hogy a LIZARD Inspector Corvin józan következtetései nélkül nem lett volna ekkora közönségsiker (a giallo csúcsévének számító ’71-es felhozatalban csak a THE CAT O’ NINE TAILS tudta megelőzni a sikerlistán).

Hogy ki ez a Corvin? Nos, ő a producer meghosszabbított kezeként funkcionáló felügyelő, aki végső soron arra felügyel, hogy ne maradjon megmagyarázatlanul a bűnügy. Akárhányszor színre lép ez a férfi, elkezd fütyörészni egy furcsa, nyugtalanító dallamot. A füttyszó gyanúsan úgy hangzik, mintha Morricone egyik hangszeréből jönne kifele, így sikerült még ezt a prózai Scotland Yard karaktert is beleszőni a film szürreális/pszichedelikus szövetébe.

Fulcival kapcsolatban sokszor meglengetik a nőgyűlölet vörös posztóját, a LIZARD esetében azonban ez is túlzottan leegyszerűsítené a képletet. Fulci maga is egy lélekrokkantó katolikus közegben nőtt fel, a testiséghez és bűnhöz való viszonya hasonlítható a skizofrén főhősnő vonzódás/taszítás között vergődő érzelmeinek kettősségéhez. Ebből a belső dilemmából következik, hogy maga a film is akut hipokrízisben szenved, jóval inkább, mint egy hasonló környezetben játszódó Sergio Martino vagy Luciano Ercoli giallo. Fulci a korabeli feministák vehemenciájával támadja és teszi lóvá azt a terápiás pszichoanalízist, mely a nőket sorsukba beletörődő kezesbárányokká próbálta idomítani. Ugyanakkor az elképzelései a drogokról, a hippi-szubkultúráról és a (leszbikus) szexről menthetetlenül vaskalaposak. A lezárás után joggal felmerülhet, hogy a hedonisták, burzsujok, politikusok, pszichoanalitikusok, fiatalok és idősek, férfiak és nők, szőkék és barnák, élők és holtak mellett Fulci talán a saját fajtáját is rossz szemmel nézte. A gyilkos - mint egy filmrendező – saját maga által fabrikált fantáziavilágként akarta eladni gaztettét. A Misanthrope in a Giallo’s Skin.

---------------------------------------------

Érdekesség: a filmben feltűnik a magyar film harmincas évekbeli szubrettje, Paál Erzsi (VICA, A VADEVEZŐS; IDA REGÉNYE).

Paál a szintén Olaszországban színészkedő Bartha János (Lenzi’s EYEBALL) felesége volt. Közös barátjukat, Felleghy Tamást nem találtam a filmben, biztosan kitakarta egy díszlet.