2010. január 6., szerda

ALL THE COLORS OF THE BLOODY IRIS (1971/72)

- Ernesto Gastaldi tripla -

THE CASE OF THE SCORPION’S TAIL (1971)
Sergio Martino


Talán nem túlzás megállapítani: Mario Bava és Dario Argento mellett Ernesto Gastaldi a giallo harmadik kulcsfigurája. A LIBIDO-ban (1965) megágyaz a későbbi olasz thrillerek szexuálpolitikájának, majd az ő forgatókönyveit használó THE PHOTOS OF A LADY ABOVE SUSPICION (Luciano Ercoli) és az azt követő THE STRANGE VICE OF MRS. WARDH (Sergio Martino) iránytű szerepe csaknem olyan meghatározónak bizonyul a hetvenes évek első felében, mint a THE BIRD WITH THE CRYSTAL PLUMAGE. Martino első giallójának sikere nyomán az explicit erotika/erőszak párosítása kötelező elemmé válik, teret adva még a kevésbé tehetséges iparosoknak is, hogy több-kevesebb sikerrel beszálljanak a krimi-bizniszbe (Argento és Gastaldi filmjeit egyszerre majmoló PASSI DI DANZA jó példa erre). Némi meglepetésként szolgál, hogy a Martino-Gastaldi páros a WARDH után nem egy még extrémebb, még szexibb filmmel állt elő, hanem egy lineáris rutin-giallóval, és még Edwige Fenekét is otthon hagyták.


Lisa Baumer (Evelyn Stewart) Athénba utazik, hogy felvegye a repülőgép szerencsétlenségben szörnyethalt férje egymillió dolláros hagyatékát. Az állandóan a sarkában lévő, jóképű biztosítási ügynököt (George Hilton) azzal bízta meg cége, hogy ellenőrizze, nem valami biztosítási csalás áll-e az egész mögött. Miss Baumer először a megboldogult férje szeretőjével és annak rosszarcú „ügyvédjével” találkozik egy üres színház sötét színpadán, ahol közlik vele: vagy átadja az egymillió felét, vagy eljuttatnak a hatóságoknak bizonyos inkrimináló dokumentumokat, esetleg azonnal ellátják a baját. Ekkor lép közbe a biztosítási ügynök, nem sokkal később azonban a hotelszobájában rablógyilkosság áldozata lesz az özvegy. Gastaldi hitchcocki manőverezése a 25. percben imigyen eltávolítja a női főszereplőt, helyét Anita Strindberg veszi át, rögvest románcot kezdeményezve Hiltonnal. Mialatt én elmondom, hogy a WHO SAW HER DIE-ban nagyot alakító Strindberg volt állítólag az első mellplasztikázott európai színésznő, jobbra-balra dőlnek ki a mellékszereplők egy (vagy két) feketébe öltözött gyilkos jóvoltából. Ó, mire mennénk nélkületek, Ti sötétben bujkáló Assassinók... Később a cím is értelmet nyer azzal, hogy az egyik tetthelyen talált skorpiós mandzsettagomb az immáron kérdőjelesen elhalálozott férjre tereli a gyanút.


A brutális gyilkosságokkal és akropoliszi látképekkel tarkított fekete szappanoperából hiányzik a WARDH perverz pszichedeliája, formai szempontból azonban Martino legimpresszívebb munkái közé tartozik. A közelik vásznat betöltő arcai, absztrakt geometriájú beállítások, dinamikus vágástechnika és egyéb stiláris finomságok - egyszóval maga a formanyelv az, ami nem engedi lankadni a néző figyelmét. Gastaldi ehhez asszisztált az átlagosnál ésszerűbben bonyolított, éppen ezért kissé száraznak tűnő narratívájával. Ami Argentónál művészi virtuozitás, az Martino magabiztos kezei közt freestyle hatásvadászat, az önmegvalósítással járó kivagyiság legkisebb jele nélkül praktizálva. Bravissimo!

-------------------------


THE CASE OF THE BLOODY IRIS (1972)
Giuliano Carnimeo

Virágmotívumtól a lezbianizmusig minden létező italo-krimi hozzávaló bele lett dobva a darálóba, hogy aztán a másik végén egy aránylag koherens Sergio Martino giallo jöjjön ki, melyet éppenséggel nem Martino, hanem a spagetti-wesztern háttérrel érkező, és a RATMAN-nel távozó, Giuliano Carnimeo rendezett meg. Minden más stimmel (producer Luciano Martino, fsz. Edwige Fenech, George Hilton, zene Bruno Nicolai) és maga a film sem rosszabb az ALL THE COLORS OF THE DARK-nál, ami több ötletet is újra fog hasznosítani (tömbház, szekta), talán kevesebb sikerrel, már ami a koherenciát illeti. (Nb.: ugyan mindkettő 1972-esként van számon tartva, az IRIS kópiáján '71 szerepel, innen lehet következtetni arra, hogy valamivel előbb készült, mint Sergio Martino ALL THE COLORS-sza.)


Gastaldi szkriptjében az összes karakter már felbukkant vagy hamarosan fel fog bukkanni valamelyik általa jegyzett másik filmben, ezért amolyan 'best of giallo' benyomását keltve szórakoztat a jól megrendezett, Stelvio Massi fényképezte gyilkosságaival, dekadens figuráival, és meglepően sok humorral, hála az ügyön dolgozó két inkompetens detektívnek. Aszongya (rendőr a leszbikusnak): "Rossz nézni, ahogy egy ilyen gyönyörű lány elvesztegeti a tehetségét, próbálja csak ki a másik nemet. Ezért vagyunk mi itt!" Ha nem találtuk eléggé trashnek, akkor utána csekkoljuk a STRIP NUDE FOR YOUR KILLER-t, a kettő együtt nagyjából lefedi Edwige Fenech domborzatát és az 'amit tudni akarsz a hetvenes évek első felének szexi giallóiról' tételt.
---------------------------

YOUR VICE IS A LOCKED ROOM AND ONLY I HAVE THE KEY (1972)
Sergio Martino


Koromfekete, szőrös és public domain – mi az? Edgar Allan Poe rongyosra adaptált Fekete macskája ismét kap egy új életet, ezúttal gótika fele tendáló giallo-köntösbe bújtatva. Az irodalmárok alighanem sűrű szemforgatás közepette néznék végig a novella második modern feldolgozását (az első az egyik Something Weird dvdén eldugott, meglepően szöveghű amerikai THE BLACK CAT volt 1965-ből), elvégre a hamiskártyás olaszok csakis annyit vesznek át, amennyit ők jónak láttak. A többi Clouzot, Mrs. Wardh és egy nagykanálnyi Freda. De nicsak, itt bizony mégis megidéződik Poe szellemének szférája, az az önemésztő, saját levében fővő lelki nyomor, aminek a többi filmes adaptáció, beleértve Argento húsz évvel későbbi Black Cat-tanulmányát, legfeljebb a küszöbéig jutott el.


Az egykoron sikertelen író, most alkoholista mizantróp roncs (a gyötört arcú Luigi Pistilli kitűnő választás Poe alteregójára) kínjában a feleségén vezeti le összes frusztrációját, ott gyalázza meg a szerencsétlen Irinát (Anita Strindberg), ahol csak éri. A dologba besegít Sátán, az anyai ágról megörökölt fekete macska, ki Irina galambjain éli ki vadászösztöneit. A J&B áztatta családi idill akkor mérgesedik el csak igazán, mikor (két elvágott torkú hullával később) megérkezik a villába a rég nem látott, nagyon szexi unokahúg (Edwige Fenech). 


A domesztikált drámába az egyik giallo-szál kissé erőltetetten van beleszőve, Gastaldinak ellenben sikerül a Sergio Martino-krimik legerősebb karaktereit felépítenie. Rögtön a nyitó jelenetben teljes pompájában kibontakozik az ödipusz komplexussal küzdő ex-író beteges világundora, s vele együtt megjelenik az olasz gótikusok Szent Kurvája, a gonoszság magvát hordozó Anya - ugyanaz a szimbolikus jelentőségű nőszemély, kinek világméretűre felfújt változata Dario Argento Anya-trilógiáját kísérti. A Madre csupán egy olajfestményről néz vissza ránk, jelenléte azonban végig sötét árnyékként vetül a szereplőkre. A minden ízében latinos Poe-interpretáció a nőkön keresztül jut el a giallók dekadens pszicho-erotikájáig, a befejezés már a műfajához méltó meglepetéssel szolgál.


A szűk három esztendő alatt öt giallót produkáló Martino/Gastaldi párosra ráfoghatnánk, hogy többször is beleléptek ugyanabba a folyóba, de ez csak a felületes szemlélőnek tűnhet így. Függetlenül attól, hogy az archetípusok (és az őket játszó színészek) többször visszatértek a tetthelyre, Martino sosem rendezte meg kétszer ugyanazt a krimit. A YOUR VICE stílusváltása egyenesen radikális: a széles Techniscope vászon lecserélődik az intimebb 1.85-re, Gastaldi a szövevényes történetvezetés helyett/mellett a lélektanra tereli át a hangsúlyt. A fényképezés gótikus komorsága, Bruno Nicolai pasztorális szépségű kamarazenéje teljesen más hangulatot kölcsönöz a filmnek, mind amiket a szerte Európában jet-szetelő giallókban eddig tapasztalhattunk.


Sergio Martino szótárából persze továbbra is hiányoznak a "szubtilitás" és "nüansz" szavak - ha valami művésziességre vetemedik, mint például a reklámtábla és a fiatal pár metaforikus találkozása, akkor azt ugyanúgy bulldózereli bele az arcunkba, mint amikor macsétás gyilkosát filmezi munka közben. Hogy ezzel a lassú, morózus, kizárólag visszatetszést vagy egyenesen undort keltő karakterekkel kidekorált (mondom ezt úgy, hogy az olasz zsánerfilm két leggyönyörűbb nője domborít benne!) alkotással  mit tudott kezdeni a közönség, az már más lapra tartozik. Visszatekintve egyáltalán nem meglepő, hogy ez volt Martino legkevésbé jövedelmező giallója.