I VAMPIRI (1957)

Riccardo Freda és Mario Bava, olasz

Vissza a kezdetekhez. Az 1909-es születésű Riccardo Freda a neorealizmusnak nemet mondva a színpompás, szélesvásznú romanticizmus nevében szolgálta az olasz nagyközönséget. "Romantikus ihletésű művész, kedveli a nagy történelmi tablókat és a végletes szenvedélyeket" - írta róla az Új Filmlexikon. A luxuskivitelt biztosító Lux produkciós cég hanyatlásával a kosztümös látványfilmek pápája arra adta a fejét, hogy megrendezze hazája első háború utáni horrorfilmjét. Operatőrnek munkatársát, Mario Bavát kérte fel. Őróla nem ír semmit az Új Filmlexikon, de tudjuk, hogy egy rendkívüli stilisztáról és a speciális effektusok mesteréről van szó. Freda azt is tudta, hogy Bava hozzá hasonlóan nagyon gyors tempóban tud dolgozni. A rendező fogadást kötött producereivel, hogy az általa megálmodott fekete-fehér, Cinemascope filmet tizenkét nap alatt tető alá hozza.

Párizs utcáiról sorra tűnnek el az azonos vércsoportba tartozó fiatal lányok. A Szajnából kihalászott holttestekből injekciós tűvel szipolyozták ki a vért. A rendőrség mellett egy újságíró is elkezd kutakodni a „vámpírok” után. Egy drogfüggő pszichopata sunyi alakján keresztül a nyomok a riporterbe reménytelenül szerelmes grófnő külvárosi kastélyába vezetnek.

Közvetlen minta híján (a Hammer stúdió még nem dobta piacra rémfilmjeit) a forgatókönyv Őrült Tudóstól Báthory Erzsébet legendájáig mindenféle motívumot felhasznált, kivéve a címben megidézett vérszívókat, akik a modern közegben játszódó filmben legfeljebb átvitt értelemben nevezhetők vámpíroknak. Az első próbálkozás rögtön két meghatározóvá váló nemzeti horror-thriller irányzat alapjait rakta le: a nyomozós giallo (a nagyvárosban játszódó jelenetek) és a kriptahangulatú gótika (a kastély és környéke). Dominero l’inferno. Meghódítom a poklot - hirdeti a kandalló feletti címer. Se nem tudományos, se nem fantasztikus, az olasz horror indítéka alapvetően melodramatikus. Sóvárgás, megszállottság, rettegés az elmúlástól; a lélek sötét bugyrából felszínre törő "végletes szenvedélyek". A cenzorbizottságra való tekintettel a nyílt színi erőszakkal és erotikával még csínján bántak, pár évre rá már ezeknek sem volt akadálya, lásd a BLACK SUNDAY nyitó jelenetét, illetve az itt társíró és rendezőasszisztens Renato Polselli L'AMANTE DEL VAMPIRO-ját.

Az I VAMPIRI-ben az italohorror istenei megteremtették a Nőt, a szépség mögé bújtatott szörnyeteget. A színészi játéknál a fotogenitást előbbre tartó Freda a szeretőjét tette meg női főszereplőnek ---

Gianna Maria Canale maszk-szerű ábrázatával mintha a tökéletes arc létrehozásán fáradozó őrült tudós titkos laboratóriumából lépett volna elő. Varázslatos az a Bava-trükk, amikor a szemünk láttára változik át az elbűvölő díva gonosz boszorkává. 

A tizedik napon Freda bedobta a törülközőt, a maradék két napban Bava vette át a félig kész film irányítását. Beni Montresor, a neves opera-látványtervező morbid-gótik díszleteit megörökítő kameramunka a mai napig képes tartani a lelket a meglehetősen zavaros történetben. A sebtiben készült és még annál is gyorsabban befejezett film rokkant szerkezetétől és korabeli bukásától függetlenül műfajtörténeti jelentőséggel bír. A pokol hódítása ezennel megkezdődött. 

L’ORRIBILE SEGRETO DEL DR. HICHCOCK (1962)

Riccardo Freda, olasz

Nincs szenvedély oly démoni módon türelmetlen,

mint azé, aki egy szakadék partján borzadva kéjeleg

a zuhanás gondolatában.

Edgar Allan Poe: A perverzió démona

Minden út Rómába vezet. Ha ez a mondás itt a Delirián hangzik el, akkor világos, hogy ismét egy Cinecittá-horror kerül terítékre. A L'ORRIBILE SEGRETO DEL DR. HICHCOCK elkészítéséhez a mozikban alaposan leszerepelt I VAMPIRI után levont tanulságot használták fel a drágalátós producerek: ahhoz, hogy elnyerjék az olasz közönség kegyeit, „angolszászul” kell rémfilmet csinálni. S míg nagyszabású történelmi kalandozásaihoz Riccardo Freda továbbra is a saját nevét adja, szerény körülmények között, röpke két hét alatt leforgatott ál-brit gótikus horrorját Robert Hampton fantázianéven jegyzi. Biztos, ami biztos alapon még az eredeti cím, a RAPTUS (lat. őrjöngési roham) is angolosan távozik.

Arról sajnos nem szól a fáma, hogy Szőr HiTchcocknak mi volt a véleménye az opuszról (csak rávitte a kíváncsiság, hogy megtekintse), mindenesetre a csalás olyannyira jól sikerült, hogy a kritikusok és nézők is meg voltak győződve arról, hogy a filmet külföldről importálták. „Az olaszok a horrort az angolszászok monopóliumának tartják. – nyilatkozta Freda egy 1963-ban publikált interjúban – Remekül szórakoztam a vetítést követő viták hallatán: a közönség egyik része azt bizonygatta, hogy a filmem tősgyökeres amerikai, míg a másik fele határozottan állította, hogy angol!”

A vicces álnevekkel teli stáblistát követően egy tizenkilencedik századi londoni temetőbe invitál minket az elegánsan somfordáló kamera. Mintha csak egy Hammer-produkcióba csöppentünk volna: éj leple alatt sírrabló koporsót emel ki nyughelyéről. De lám, még egy tisztességes kriptatolvaj sem tudja nyugodtan végezni dolgát, egy alak mögéje oson, leüti, a koporsóban fekvő női tetemet pedig…

Freda tabutörő filmjének központi témája a spanyol (AFTERMATH) vagy német (NEKROMANTIK) underground csudákból  is ismert nekrofília. A szexuális aberráció eme legszalonképtelenebbik fajtáját egy Technicolorban pompázó szimfóniaként nyújtották át a nagyérdeműnek, akik hálájuk jeleként sikerre vitték az előadást. Legutóbb a LIZARD IN A WOMAN’S SKIN apropóján csodálkoztam rá, hogy egy ennyire radikális mozinyelvet beszélő, a mainstream horror véráramába gond nélkül beszivárgó (Warner Bros. terjesztette) film kereskedelmileg hogyan tudott rentábilis lenni?

Dr. Bernard Hichcock orribile segreto-ja (borzalmas titka) tehát – amellett, hogy nevét pimasz mód egy köztiszteletben álló filmrendezőről és annak kedvenc zeneszerzőjétől kapta - nem más, mint hogy szabadidejében szeret hullákkal enyelegni. Mit szeret, majd megőrül egy kihűlt muffért! A tekintélyes egyetemi sebészprofesszor (Robert Flemyng) a saját maga által kifejlesztett altató-elixírt használja műtétjeihez. A szívritmust lecsökkentő szert előszeretettel alkalmazza a szexhez túlságosan eleven feleségén is, aki szófogadó viktoriánus asszonykaként önként és dalolva veti alá magát a pszichoszexuális rituálénak. Midőn Mrs. Hichcock egy véletlenszerű túladagolás miatt a családi kriptában végzi, a sebész bánatában elhagyja lakhelyét.

12 évvel később egy új, ideggyógyintézetből szalajtott feleséggel (Barbara Steele) Hichcock visszatér, hogy tovább folytassa prakszisát. Amíg a villában Steele idegrendszerét az ex-feleség szelleme teszi próbára, addig a menthetetlenül nekromantikus doktor perverz vágyaival viaskodik, mindhiába. Barbara Steele rémálom és valóság közt vergődő „beavatási szertartása” a szó szerint vérvörös faszfejjé változó férjurával a freudi szuggesztiót (és hatásos speciális effekteket) használó horror iskolapéldája. A hátborzongató jelenet képes olyan kényszerképzeteket indukálni a nézőben, hogy ha az történetesen cenzor, menten az ollója után nyúlna, észre sem véve, hogy a képsorok - akár az egész film - egyáltalán nem tartalmaznak meztelenséget vagy kiontott vért.

A logikának a szürrealisták bátorságával fittyet hányó sztori természetfeletti köntöse valójában egy hitchcocki thrillert, ha úgy tetszik giallót rejteget. „Felkeresett a producer egy neki tetsző giallo-történettel és megkért, hogy készítsek belőle vázlatot. - meséli a műfajban akkor már kellő jártasságot szerzett forgatókönyvíró, Ernesto Gastaldi (L’AMANTE DEL VAMPIRO) a Video Watchdog magazinban. – Még szó sem volt nekrofíliáról, nem is emlékszem, miért tettem bele.” Egy későbbi, Mad Moviesnak adott interjújában Gastaldi felfedi az okot: „Kissé belefáradtam a gótikus történetek írásába, ezért aztán a nekrofília témáját felhasználva egy olyan visszataszító sztorit találtam ki, amitől biztosan mindenkinek elmegy majd a kedve a zsánertől. A producereket le is sokkolta rendesen, de valamiért mégis meg voltak győződve arról, hogy Riccardo Freda egy nagyon jó kis filmet tudna kihozni belőle. Freda akkoriban még a telefonkönyv megrendezését is elvállalta volna, csak hogy finanszírozni tudja felesége fényűző életmódját.”

Freda közönye a forgatókönyv részletei iránt – több mint tíz oldalt tépett ki belőle, hogy mihamarabb végezzen a munkával - megint csak nem várt előnnyé kovácsolódott, ugyanis a feleslegesnek ítélt dialógusokat száműzve Franco Fumagalli látványtervező („Frank Smokecocks” a stáblistán), Raffaele Masciocchi operatőr és Roman Vlad zeneszerző segítségével a rendező az atmoszférateremtésre, a morbid nekromantika díszes felravatalozására tudta összpontosítani kreatív erőforrásait. Egy villámcsapás akasztófakötelet formázó árnyéka a falon, a temetés közben a koporsón megcsillanó szivárvány, a hálószoba vörösben izzó ajtaja... Freda szuggesztív színkezelése (vörös: szenvedély; kék: titok) és a választékos kameramozgatása az első színes horrorját csak egy év múlva elkészítő Mario Bavára éppúgy hatással volt, mint Dario Argentóra.

Ami a delírium fogságába esett színészeket illeti: „Robert Flemyng a forgatás előtti nap felhívott. – emlékszik vissza a házvezetőnőt alakító Harriet White Medin – „Kedvesem, olvasta a forgatókönyvet? Te jó ég, ha mi ezt megcsináljuk, akkor a karrierünknek lőttek! Az egyetlen dolog amit tehetünk, hogy borzasztóan rosszul fogunk játszani, így talán dobozban marad a film.” Medin ezzel a szereppel sikeresen beskatulyázta magát a gótikába, zsinórban három Mario Bava-klasszikusban fog feltűnni hasonló szerepkörben.

Freda így magyarázza a brit Robert Flemyng által megformált, munkáját lelkiismeretesen végző, privát életvitelét tekintve antiszociális főhősét : „Azt hiszem, mindannyiunk természetében ott lapul egy szörny, de a civilizáció, a neveltetés, vagyis a belénk táplált félelem megakadályozza, hogy szabadjára engedjük valódi énünket.” A doktor külsőségeiben talán hasonlít a horrorfilmek „őrült tudós” karaktereihez (Jekyll/Hyde, Frankenstein), csakhogy az olaszokat teljesen hidegen hagyta a mítosz tudományos vagy társadalmi vonatkozása, a DR. HICHCOCK teljes mértékben pszichológiai síkon mozog, főbb szerepekben a vágy és bűntudat, az elfojtás és őrület.

Freda a kórisméhez Krafft-Ebing tanulmányát, a Psychopathia Sexualis-t használta fel. Átfutva az ide vonatkozó Wikipédia szócikket, könnyen arra a megállapításra juthatunk, hogy ez a nemi eltévelyedéseket (fetisizmus, szadizmus, mazohizmus et cetera) tudományos alapossággal krónikáló kötet legalább olyan fontos forrásműve lehetett az olasz pszicho-horrornak, mint egy bőrbe kötött Poe-összes.

És ha már fétis: „Ah, Barabara Steele! – áradozik Freda – A szemei... a szemei metafizikusak... azok a szemek nem valóságosak, nem lehetnek azok.” A BLACK SUNDAY után horrorsztárként ünnepelt Steele csontos, „koponyás” ábrázata szinte adja magát, hogy egy szerelmes nekrofíl (és a nézők!) vágyainak netovábbja legyen. „Előfordult a forgatáson, hogy bizonyos színű fényekkel megvilágítva az arckifejezése nem volt többé e világi.”

A DR. HICHCOCK nem több és nem kevesebb, mint a kontinentális Európa erotikus lázálmoktól fűtött horrorfilmjeinek korai sarokpontja, egy olyan alkotás, aminek senki és semmi sem szent. Elvetemült sírrablóként fosztja ki Edgar Allan Poe (Elsietett temetés; Morella; Fekete Macska) és Alfred  Hitchcock (PSYCHO, REBECCA, SUSPICION) életműveit, a megszerzett „testrészeket” saját beteg szervezetébe illesztve bele. Az így összeállt mesteri deliria tovább betonozta azt a BLACK SUNDAY /  MILL OF THE STONE WOMEN-nel elkezdett utat, melynek mentén az adaptív természetű, a versenytársakra merészség terén rendre rálicitáló olasz horror megtalálta a saját identitását. Folyt. köv.

L’IGUANA DALLA LINGUA DI FUOCO (1971)

Riccardo Freda, giallo

Ahelyett, hogy a giallók négy-ötcsillagos klasszikusaival foglalkoznék, megint egy olyan „futottak még” kategóriába sorolható semmiség kerül terítékre, ami legfeljebb azok figyelmére tarthat számot, akik már mindent láttak, és jódolgukban a műfaj legmélyebbre dugott csontvázait akarják előásni. 

Dublin: a svájci nagykövet Rolls Royce-ának csomagtartójában egy felismerhetetlenségig összemart arcú női holttestet találnak, egyedül az áldozat holland útlevele segít az azonosításban. Mivel a nemrég Hollandiában szolgálatot teljesítő diplomata (Anton Diffring) immunitást élvez, a felügyelő egy volt kollégáját, a túlkapásai miatt a rendőrségről kirúgott Norton nyomozót (Luigi Pistilli) bízza meg azzal, hogy inkognitóban férkőzzön a nagykövet és családja közelébe. A titkos küldetés a követ lányának (Dagmar Lassander) bugyijában kezdődik, majd amikor Norton egyre közelebb jut a megoldáshoz, a saját kis famíliája is a borotvás/sósavas gyilkos érdeklődési körébe kerül.

A „Vörösseggű pávián”, akarommondani a „A tüzesnyelvű leguán” újabb mélypont az olasz horror nagypapájának karrierjében, és némiképp csalódás számomra is, pedig kedvelem Freda mélypontjait (TRAGIC CEREMONY; MURDER OBSESSION). Mint giallo, a film egyértelműen fércmunka. Arról a fajta kriminalisztikáról beszélünk, amiben az áldozatot vizsgáló doktor imigyen válik gyanúsítottá: „Az elkövető bizonyára egy specialista… akárcsak én.” Zoom-in, Stelvio Cipriani lecsapja a zongorafedelet. Az alpári módon gubancolt történet szereplői egytől egyig ellenszenves stock-karakterek, ezért aztán szinte teljesen mindegy, hogy épp kinek vágják át a torkát. Talán Freda is tudta, hogy ebből nem kerülhet ki győztesen, így amolyan minden-mindegy alapon berakott néhány splatter inzertet. Ezek szó szerint illesztékek, mert műtermi bevilágításuk elüt a környező képkockáktól, és a technikai kivitelezésük is hagy némi kivetnivalót. Tegyük hozzá: akármennyire is amatőr az f/x, az extrém italo-splatter valahol itt születik meg a szemünk láttára.

Paradox módon a rendezői érdektelenség szüli a film különleges zamatát, afféle ahogy esik úgy puffan filmcsinálás ez - lásd a finálé káoszát -, amiben az euro-kult krémjéből álló színészgárda sem menekülhet a nonszensz elől. Utószinkronizált alakításoknál elég nehéz megmondani, de mintha mindenki improvizálna - rendezői utasítást nem kaptak, az tuti. A comic relief szerűségként használt öregasszony (Norton mamája) ki sem mozdul a lakásból, viszont annyi Agatha Christie-t olvas, hogy simán megtippeli a gyilkos kilétét, helyesen!

Én mondom, a konzul fia a tettes!

A hangulat végig fullasztóan nyomott (erre az alacsony költségvetés mellett a gyenge DVD-kópia is rásegít), és ami a "Poison" feliratú üvegcsén kívül még emlékeztet arra, hogy a LO SPETTRO maestrója lézengett a kamera mögött, az a gyilkos elől egy kettényíló hídra menekülő lány jelenetsora.

Itt egy pillanatra Riccardo Freda megcsillantja azt a tudását, ami referenciaértékű az olasz horrortörténelemben.

LO SPETTRO (1963)

Riccardo Freda, olasz

Freda negyedszerre, most egy olyan mesterművel, amely Mario Bava legjobbjaival vetekszik. A LO SPETTRO ("A szellem") sötét, dohos hangulata lassan behálóz, mint egy mérges pók, hogy aztán egy gyors, halálos öleléssel bevégezze dolgát.

Skócia a múlt század elején. A régi villában Dr.Hichcock (sic) betegeskedik, egyetlen kedvtelése a másvilággal való kontaktuskeresés spiritiszta szeánszokon. Fiatal felesége megcsalja háziorvosukkal - ők ketten kitervelték, hogy megölik Hichcockot és megkaparintják vagyonát. A gyilkosság sikerül, de a férj visszatér a másvilágról, hogy bosszút álljon.

  Freda filmje fogadásból született: saját tulajdonú istállójából kedvenc versenylovát ajánlotta fel producerének, ha egyetlen hét alatt nem képes megírni és leforgatni egy egész estés mozit. Az akkori viszonyokhoz képest is fillérekből készült, három munkanap (!) alatt véghezvitt mű az első Hichcock-sztori (L'ORRIBLE SEGRETO DEL DR. HICHCOCK, 1962) meséjét szövi tovább: a múlt halhatatlansága személyes tárgyainkon keresztül, a határtalan kapzsiságból és szexuális frusztrációból fakadó demencia, és az az ördögi kör, amit emberi gonoszságnak hívunk - a rendező haláláig nem tudott szabadulni ezektől a toposzoktól. A rendkívülien stilizált képek ugyan szupernaturalitást sugallnak, Hichcock terrorja nagyon is evilági, ezért akár egy koraszülött giallóként is számon tarthatnánk (az áldozat nézőpontjából láttatott borotvás gyilkosság a kamera lencséjére csöpögő vérrel...).

Freda történelmi/mitológiai, illetve irodalmi klasszikusokat feldolgozó alkotásai révén vált a negyvenes és ötvenes évek olasz populáris mozijának egyik meghatározó rendezőjévé. Ezeknek a nagyszabású Cinecittá produkcióknak a stilizáltságát próbálta átmenteni a jóval szolídabb anyagi keretek között készült horrorfilmjeibe is. A DVD fakó, gyenge felbontású képe miatt egyelőre csak elképzelni lehet, milyen gyönyörű lehet valójában, Barbara Steele viszont valójában gyönyörű. Van valami boszorkányos az arcában, ami miatt szépségversenyt ugyan nem nyerne, de ha ránk néz azokkal az óriási szemeivel... nincs menekvés.

A LO SPETTRO-t legfrappánsabban talán úgy lehet leírni, mint egy mesterien megkomponált gyászinduló, amiben Terence Fisher romantikája duettezik Hitchcock trükkös pszichológiai krimijeivel. Tisztában vagyok, hogy a nagyérdemű előbb letölti a LA TERZA MADRE-t, minthogy Fredával foglalkozzon, akit viszont komolyabban érdekel az olasz horror története, az nem kerülheti meg.
--------------------

A jelek szerint a forgatókönyv egy akkoriban népszerű horror-ponyva sorozat, az I Racconti di Dracula egyik 1961-ben megjelent novelláját dolgozta fel.  Ahogy az összes többi történetet a könyvsorozatban, a La vecchia poltrona-t ("A vén karosszék") is egy angol álnéven publikáló olasz írta.

TRAGIC CEREMONY (1972)

Riccardo Freda, olasz

Freda itt, Freda ott, és már megint Freda. A három opus összerakva monumentum a művész emlékére, aki fő műveként megírhatta volna a Deliria celestis-t, dráma három felvonásban a modern Ödipuszról. Ehelyett olyan olcsó kis horrorfilmeket csinált, mint ez:

Tragikus ceremónia az Alexander-villában címen is futott, legtöbben egyszerűen csak "tragikus"-nak fogják titulálni a látottakat.

Tömény Freda-tematika: a fiatal főhős rajtakapja imádott anyját egy férfival, dühében a mamának szánt mágikus erejű gyöngysort lányismerősének ajándékozza. A baráti társaság egy régi villában köt ki, ahol részesei lesznek egy tragikus kimenetelű sátáni ceremóniának. A gyöngysort viselő lány transzcendens állapotba kerül, a villát elhagyva szörnyű víziói realitássá válnak.

Deus (sz)ex machina

Tragic Ceremony ↔ A Doppia Faccia

Van egy hosszú (rém)álomjelenet a MURDER OBSESSION-ben, amikor a horror elindul útjára egészen addig, amíg vissza nem zökkenünk a film giallo-valóságába. A TRAGIC CEREMONY-ban egy ilyen fantazmagória kellős közepén találjuk magunkat, itt azonban realitás híján nincs hová visszazökkenni. Minden metafizikai síkon történik, ezért hagyományos horrorfilmként nehezen értelmezhető, de ha sikerül áthangolódni a nonszenszre, elbűvöl minket az irrealitás teremtette atmoszféra.

És akik kitartanak a ceremónia végéig, szemtanúi lesznek egy hatásos finálénak, amiben értelmet nyer minden, amit addig láttunk. Vagy sem. Sebaj, segít nekünk a professzor, aki az utolsó snittben elmagyarázza a megelőző nyolcvanöt percet. Teszi ezt oly eszelős arckifejezéssel, hogy nem kétséges, ő is részese a sátáni összeesküvésnek.

A rendező szokásához híven letagadta a filmet, terjedtek olyan mendemondák, hogy a Freda-család hölgytagjai álltak a kamera mögött. A lemezen lévő interjúban a női főszereplő (Camille Keaton, az "I" a SPIT ON YOUR GRAVE-ből) diszkréten kerüli a témát, de ami a vásznon van, az épp elég bizonyíték: Dr. Freda személyesen operált.

A DOPPIA FACCIA (1969)

Riccardo Freda, olasz-német giallo/krimi

Olcsó Wallace nélkül pediglen nincs giallo. Az 1959-ben útjára indult nyugatnémet Rialto sorozat stílusos gyilkolászásaival el lett ejtve a fekete bőrkesztyű, amit Mario Bava vett fel három évvel később. A DOPPIA FACCIA volt az első Rialto-Krimi, melynek elkészítését az olaszokra bízták, és ez majdnem fatális tévedésnek bizonyult: Wallace "Arc a sötétben" novellája Riccardo Freda és a társíróként feltüntetett Lucio Fulci tolmácsolásában sokkal inkább egy hallucinogénekkel feldobott melodrámára hasonlít, mintsem a német sikerszéria addigi darabjaira. Az eredményt látva nem csoda, hogy Fredával szerződést bontottak a németek, és megbízhatóbb iparosok után néztek. A WHAT HAVE YOU DONE TO SOLANGE és a HÉT VÉRFOLTOS ORCHIDEA már up-to-date krimi/giallók, ahogy a nagykönyvben megírták őket.

aka. Liz & Helen

Az eredeti E.W. mű ismerete nélkül nem lehet megmondani, min és hogyan csavarintottak a forgatókönyvírók, mindenesetre a történet kísértetiesen hasonlít Lucio Fulci mesteri PERVERSION STORY-jára. Mitnemondjak, tökugyanaz! A férj (Klaus Kinski, a Wallace Krimik visszatérő színművésze) rajtakapja feleségét egy másik nővel. Az asszony hamarosan "balesetben" meghal, férjére hagyva jókora vagyonát. Kinski a temetés után összejön egy fiatal szőkeséggel, aki beavatja a férfit a pszichedelia színes/szagos világába. Egy kommunális szexfilmvetítésen döbbenten veszi észre, hogy a leszbi-mozi főszereplője nem más, mint elhalálozott neje. Persze egy igen agyafúrt konspiráció áldozata, és már éppen kattanna a bilincs a kezén, amikor az okos rendőrfelügyelő rájön, hogy (....) a gyilkos.

A fantasztikumban utazó olasz rendezők közül talán Riccardo Freda volt a legtitokzatosabb személyiség. Amellett, hogy hozzá fűződik a háború utáni első olasz horrorfilm (I VAMPIRI), letett az asztalra még két alapművet (a két HICHCOCK-film), hogy aztán csak ritkán térjen vissza a műfajhoz, látszólag nem nagy örömmel. Egyik ilyen visszatérése ez a felemásra sikeredett giallo, aminek az eleje úgy össze van csapva, hogy Jess Franco adja a másikat. A nagytotálban felvett, költségkímélő beállításokat Klaus Kinski lénye tölti meg élettel; a fickó zsenialitását mi sem bizonyítja jobban, minthogy nem lehet levenni róla a szemet.

Mint az a későbbi MURDER OBSESSION-ből is kiderült, Fredát nem izgatták különösebben a bűnügyi történetek, annál inkább a pszichológia. A Kinskit ért leszboszi trauma a film elején olyan emocionális lavinát indít el, ami meghaladja egy szimpla Wallace-krimi kereteit, ellenben megfelelő indíték, hogy a rendező kezei közül ismét egy szürrealista, álomszerű film kerüljön ki, villámlós, sötét kastélyos, szépen fényképezett képekkel. Mindez lehet, hogy úgy áll egy modern kriminek, mint tehénen a gatya, de Freda legalább demonstrálni tudja orribile segretoját: a szexuális elidegenedésből fakadó gyilkos őrületet. A zongorafutamokkal kísért, zoommal megbolondított lassú kameramozgás (operatőr: Pogány Gábor) Fulci zombifilmjeiben köszön majd vissza.

typische E.W. hangulat

Bűnügyi filmnek nem nagy szám, a matchboxos autós üldözés talán még a korabeli közönséget is mosolyra fakaszthatta, inkább a klasszikus (hetvenes évek előtti) olasz horrorok avatott rajongói tudnának kihámozni ebből egy értékelhető valamit. Nora Orlandi leitmotívumként használt dala fog még hosszú ideig szólni a fejekben - Dimmi la veritàà, ormai non m'ami piùù...

MURDER OBSESSION (1980)

Riccardo Freda, olasz horror

Mike, a gyilkosságra hajlamos filmszínész visszatér a szülői házba, ahol még kisgyerekként végzett apjával. Hogy ne maradjon a kesztyűs gyilkos munka nélkül, vele tart egy kisebb baráti társaság is. Mindenki gyanús, de a végén kiderül, hogy a komornyik a tettes...

uccide vagy nem uccide

Az olasz horror ekkor 70 éves nagypapájának hattyúdala egy különös, befejezetlen szimfónia, amelynek néhány taktus erejéig sikerül elszakadnia a zsáneri (slasher/giallo) valóságból egy deliriumhoz közeli állapotba, emlékeztetve arra, ki is volt a lírikus gótika egyik meghatározó (de kevésbé ismert) alakja Mario Bava és Terence Fisher mellett.

Freda két kulcsfilmjében - L'ORRIBILE SEGRETO DEL DR.HICHCOCK (1962); LO SPETTRO (1963) - ódon villa falai között szabadultak el a múlt perverz titkai. A MURDER OBSESSION (Follia Omicida) visszatér a Hichcock-házba, melynek új asszonya, a Barbara Steele arcélével berendezett Anita Strindberg fogadja az elkárhozott látogatókat. Velük együtt jön a nyolcvanas évek trash-kultúrája is (szex & gore & progrock), és ez a régi/új találkozás nem mindig válik a film előnyére.

Strindberg (1980) - Steele (1963)

"Modern" filmnek nem igazán működőképes, a krimiszál gyenge, az effektek szörnyen rosszak. De néhányszor kizökken az időből és akkor atmoszférát teremt. Ilyen az a lenyűgöző tíz perces álomjelenet, melyben életre kel egy fumetti (olasz képregény), aztán jön egy SÓHAJOKnál is hisztérikusabb erdei fogócska, és végül a befejezettlen befejezés őrülete.

"Sometimes I go into a kind of trance.

For a few moments,I don't know what's going on..."

Ha csak ezeket vesszük, a MURDER OBSESSION fél siker, a másik felére pedig úgysem fogunk emlékezni. És amikor már nem marad Bava film, amit a dvdkiadók újracsomagolhatnának, talán remaszterelik Freda klasszikusait is.