2008. május 12., hétfő

A DOPPIA FACCIA (1969)

Riccardo Freda, olasz-német giallo/krimi

Olcsó Wallace nélkül pediglen nincs giallo. Az 1959-ben útjára indult nyugatnémet Rialto sorozat stílusos gyilkolászásaival el lett ejtve a fekete bőrkesztyű, amit Mario Bava vett fel három évvel később. A DOPPIA FACCIA az első Rialto-Krimi, melynek elkészítését az olaszokra bízták, és ez majdnem fatális tévedésnek bizonyult: Wallace "Arc a sötétben" novellája Riccardo Freda és a társíróként feltüntetett Lucio Fulci tolmácsolásában sokkal inkább egy hallucinogénekkel feldobott melodrámára hasonlít, mintsem a német sikerszéria addigi darabjaira. Az eredményt látva nem csoda, hogy Fredával szerződést bontottak a németek, és megbízhatóbb iparosok után néztek. A szintén Rialto ko-produkált WHAT HAVE YOU DONE TO SOLANGE és a HÉT VÉRFOLTOS ORCHIDEA már up-to-date krimi/giallók, ahogy a nagykönyvben megírták őket.
aka. Liz & Helen
Az eredeti E.W. mű ismerete nélkül nem lehet megmondani, min és hogyan csavarintottak a forgatókönyvírók, mindenesetre a történet kísértetiesen hasonlít Lucio Fulci mesteri PERVERSION STORY-jára. Mitnemondjak, tökugyanaz! A férj (Klaus Kinski, a Wallace Krimik visszatérő vendége) rajtakapja feleségét egy másik nővel. Az asszony hamarosan "balesetben" meghal, férjére hagyva jókora vagyonát. Kinski a temetés után összejön egy fiatal szőkeséggel, aki beavatja a férfit a pszichedelia színes/szagos világába. Egy kommunális szexfilmvetítésen döbbenten veszi észre, hogy a leszbi-mozi főszereplője nem más, mint elhalálozott neje. Persze egy igen agyafúrt konspiráció áldozata, és már éppen kattanna a bilincs a kezén, amikor az okos rendőrfelügyelő rájön, hogy (....) a gyilkos.
A fantasztikumban utazó olasz rendezők közül talán Riccardo Freda volt a legenigmatikusabb személyiség. Amellett, hogy hozzá fűződik a háború utáni első olasz horrorfilm (I VAMPIRI), letett az asztalra még két alapművet (a két HICHCOCK-film), hogy aztán csak ritkán térjen vissza a műfajhoz, látszólag nem nagy örömmel. Egyik ilyen visszatérése ez a felemásra sikeredett giallo, aminek az eleje úgy össze van csapva, hogy Jess Franco adja a másikat. A nagytotálban felvett, költségkímélő beállításokat Klaus Kinski lénye tölti meg élettel; a fickó zsenialitását mi sem bizonyítja jobban, minthogy nem lehet levenni róla a szemet.
Mint az a későbbi MURDER OBSESSION-ből is kiderült, Fredát nem izgatták különösebben a bűnügyi történetek, annál inkább a pszichológia. A Kinskit ért leszboszi trauma a film elején olyan emocionális lavinát indít el, ami meghaladja egy szimpla Wallace-krimi kereteit, ellenben megfelelő indíték, hogy a rendező kezei közül ismét egy szürrealista, álomszerű film kerüljön ki, villámlós, sötét kastélyos, szépen fényképezett képekkel. Mindez lehet, hogy úgy áll egy modern kriminek, mint tehénnek a gatya, de Freda ismét demonstrálni tudja orribile segretoját: a szexuális elidegenedésből fakadó gyilkos őrületet. A zongorafutamokkal kísért, zoommal megbolondított lassú kameramozgás (operatőr: Pogány Gábor) Fulci zombifilmjeiben köszön majd vissza.
typische E.W. hangulat
Bűnügyi filmnek nem nagy szám, a matchboxos autós üldözés talán még a korabeli közönséget is mosolyra fakaszthatta, inkább a klasszikus (hetvenes évek előtti) olasz horrorok avatott rajongói tudnának kihámozni ebből egy értékelhető valamit. Egyedül Nora Orlandi leitmotívumként használt dala fog még hosszú ideig szólni a fejekben - Dimmi la veritàà, ormai non m'ami piùù...