- Az utánzás a legőszintébb hízelgés: Antonio Bido giallói -
Antonio Bido (jobbra) akcióban a SOLAMENTE NERO forgatásán
Az elsősorban dokumentum- és reklámfilmesként dolgozó Bido két krimijére a nagy előd, Őszentsége Dario Argento árnyéka vetül, ami egyszerre átok és áldás az akkori viszonyokat tekintve. Mert egyrészt képtelenség nem a PROFONDO ROSSO-hoz mérni őket, és így eleve vesztett ügyük van; másrészről az akkortájt már csak hébe-hóba készült olasz thrillerekhez hasonlóan (lásd SETTE NOTE IN NERO), látszólag szabadulni akartak az öt-hat évvel azelőtt még megkerülhetetlennek tűnő eurotrashtől, több figyelmet szentelve a karaktereik és a cselekmény kidolgozására.
Az IL GATTO DAGLI OCCHI GIADA („A jádeszemű macska”) fogja Argento állat-trilógiáját, és a PROFONDO ROSSO-val együtt összegyúrja egy precízen megrendezett, bár korántsem annyira markáns krimivé. A Kraftwerk után szabadon Trans Europe Express-nek elnevezett alkalmi formáció progresszív rockja a PROFONDO basszusfutamait mixeli a SUSPIRIA boszorkánysóhajaival, méginkább ráerősítve arra a poszt-giallo érzésre, amit nemrég a NONHOSONNO szállított nekünk. A dolgot kissé árnyalja, hogy a rendező állítólag akkor még nem látott egyetlen giallót sem, rendes értelmiségiként inkább Antonioni és Hitchcock szelleme lebegett a szemei előtt (Bido annyira Hitch, hogy mindkét filmjében feltűnik egy mondat erejéig, mindannyiszor a tettes jelenlétében). Aztán jöttek ezek a műfajpaneleket ráerőltető, forgatókönyvet teljesen átíró galád producerek, és lett, ami lett. Erre csak azt lehet mondani, hogy a sánta macskát hamarabb utoléri a filmje…
Egy táncosnő félig-meddig fültanúja lesz egy gyilkosságnak a közeli patikában. Nemsokkal utána az elkövető meglátogatja otthonában (egy remekül összeszabott kis szekvencia), mire a megrémült lány átköltözik hangmérnök/hobbidetektív barátjához. Nemcsak a kapcsolatuk, de még a ruhatáruk is emlékeztet a Daria Nicolodi - David Hemmings pároséra, a sokk-suspense szintén az Argento divatkatalógusból csemegézik, ’64-es Bava trenddel kiegészítve (gondolok itt a próbababás jelenetre). A nyomok egy szökött elítélt esküdtszék elleni bosszúhadjáratához vezetnek, és mire a Rómából a sejtelmesebb Padovába költöztetett befejezésig eljutunk, még a producerek kierőszakolta olasz cím is értelmet nyer - feltéve, ha elég szemfülesek vagyunk és észrevesszük az íróasztalon üldögélő plüssmacskát.
A kissé bőbeszédű, telefonhívásokkal, titokzatos hangfelvétellel és legfőképpen kényelmes véletlenekkel operáló történet műfajában ritkán tapasztalható meghatódottsággal ér véget, kimentve a filmet a nagy átlagból. Nem akarom felfedni, hogy miről van szó, de a többi giallóhoz képest valóban egy eredetinek nevezhető forgatókönyvírói koncepció bújik meg a ’71-es Techniscope aranykorhoz képest kisebb és szürkébb vásznú italo-krimi felszíne alatt. Angol címek: THE CAT'S VICTIMS, illetve WATCH ME WHEN I KILL.
Ha az IL GATTO nem lett volna közönségsiker hazájában, akkor itt le is lehetne zárni a Bido-aktát, de mivel megtörtént a csoda, emberünk még egyszer és utoljára visszatért a giallo-ringbe. A SOLAMENTE NERO (THE BLOODSTAINED SHADOW) szintén Argento fele húz - na, mi jut először eszünkbe a plakátjáról? -, a zenét ezúttal a valódi Goblin játssza fel (Stelvio Cipriani partitúrájából), és Agfa Gevaert helyett a színtartóbb Kodakra kerül az anyag. Van egy másik tényező is, ami némileg kitágítja az előző film szűkre szabott kereteit: Pupi Avati Nevető ablakos háza, melynek nemcsak katolikus/freskós témáját, de főszereplőjét, Lino Capolicchiót is lenyúlja a fullasztó légkörű Velencében bontakozó történetéhez.
A fiatal professzor Stefano (Avati is így hívta főhősét, Bido itt már leplezetlenül homázsol) Velencében élő katolikus pap bátyjához tart kiheverni fáradalmait. Még a vonaton megismerkedik egy műkedvelő lánnyal (Stefania Casini a SÓHAJOK-ból), akivel később megesik az első és egyetlen szexjelenet, amit Antonio Bido giallóiban láthatunk. Biztos azok a fránya producerek már megint…
Stefano rögtön az első estéjén belebotlik egy gyilkosságba, és hosszú idő után újra bevillan a gyerekkorába visszanyúló trauma rémképfoszlánya: vajon ki annak a kislányt fojtogató kesztyűs kéznek a tulajdonosa, amit hétévesen látott a csipkebokor mögül? A titok nyitját egy festmény, valamint az „Ó szóle néró” kezdetű, nálunk Szomorú Nagypéntekként ismert műdalt tartalmazó hangszalag rejti. A dörzsöltebb euro-kultosok már a stáblistára pillantva sejthetik, ki áll a sziget dekadens populációjának megtizedelése mögött...
Bido másodjára már nem árul (jádeszemű) zsákbamacskát: megint mások nyomdokain járva egy még komolyabb hangulatú, szinte már letargikus olasz noirt hozott össze, ami egyesek szerint intelligens, szerintem meg nagyjából feleannyira szórakoztató, mint előző filmje. Amíg a technicista Argento stilisztikai bravúrjait így vagy úgy, de le lehet utánozni büntetlenül, a THE HOUSE WITH LAUGHING WINDOWS vagy akár a WHO SAW HER DIE babérjaira töréséhez már valamivel több szükségeltetik, mint rendezői szakértelem. A SOLAMENTE - annak ellenére, hogy középtájon egy időre megfeneklik - egyáltalán nem rossz, viszont a korábban elkészült, szintén a katolikus komplexusokat célkeresztbe állító giallókkal összevetve (a DON’T TORTURE A DUCKLING is említésre méltó ebben a kategóriában) hiányzik belőle az az egyéni látásmódot feltételező plusz, ami egy igazán kiemelkedő krimihez szükségeltetik.
Antonio Bido, Maurizio Tedesco (vágó) és… Jancsó Miklós
Bido legközelebb 1991-ben forgatott exportképes produkciót: a KÉK TORNÁDÓ című „amerikai” filmben a Top Gun-t attakolta olyan nemzetközi has-beenekkel, mint Patsy Kensit, Dirk Benedict (A-Csapat) és Ted McGinley (a Rémrendes Darcyja). Trailer.