2011. szeptember 25., vasárnap

VIRGINS OF THE 7 SEAS (1974)

Kuei Chih Hung / Ernst Hofbauer, 香港 - NSZK

Tanár úr kérem, az úgy volt, hogy... 1973 elején a Warner Brothers nemzetközi terjesztés céljából megvásárol egy előző évben készült hongkongi Shaw Brothers kungfut. A 5 FINGERS OF DEATH (eredeti címén KING BOXER) New Yorktól Koppenhágáig tartó diadalmenete elemi erővel üt rést a kelet-nyugat között fennálló filmkulturális Nagy Falon.


A rákövetkezendő hónapokban tucatjával köttettek meg a transzatlantikus kungfu-tranzakciók, olyanok, mint például hazánk jelenlegi film-főmuftijának első saját gyártású hongkongi produkciója, melynek külföldi forgalmazási jogait '73 nyarán a karatebizniszből profitálni kívánó MGM-nek adta el egy szép summáért.


(Anyósom az tudja: „Ha a szarból te is így tudtál volna aranyat csinálni, most neked is lenne három belvárosi éttermed!” Hogy rúgjon meg téged bruszli a Sárkány közbelépben -----)----> ennek a Warner és Golden Harvest közti kölcsönösen előnyös együttműködésnek a folyományaként az addig csak ázsiai országokkal összefekvő Shaw Brothers-nek sem kellett a szomszédba mennie egy kis koprodukcióért, jöttek az alkalmi partnerek akár a világ másik végéről is. A Hammer Horror és a Shaw harcművészeti drakulafilmje, a 7 ARANY VÁMPÍR volt az első és máig legismertebb nyugati céggel közös vállalkozásuk, ezt még öt-hat, finoman szólva nem túl sikeres próbálkozás követte.


Hong Kongban - még mindig '73-mat írunk - Bruce Lee halálával a kungfu popularitása átmenetileg alábbhagyott, miközben egyre nagyobb kasszasikereket értek el a kezdetben Európából illetve Japánból importált, majd a cenzúra enyhülésével már hazai főzésben feltálalt erotikus filmek. Shawék e téren is úttörőnek számítottak: igényes kiállítású kosztümös erotikák (LEGENDS OF LUST, INTIMATE CONFESSIONS OF A CHINESE COURTESAN), nőibörtönös exploitation (THE BAMBOO HOUSE OF DOLLS), rape n’ revenge (THE KISS OF DEATH), sőt még Dániában forgatott euro-tikát (THE SEXY GIRLS OF DENMARK) is találhatunk az SB széles szexkínálatában.

Ez a kis visszatekintés talán segít megérteni, milyen megfontolások alapján jöhetett létre a harcművészet és az erotikahullám találkozásának metszéspontján az emitt látható nyugatnémet / hongkongi vegyes házasság szörnyszülötte, a - most tessék kapaszkodni - bajor karatés szexkalandvígjáték !


Az 1953-ban alapított müncheni Rapid Film specialitása kezdetben az egzotikus, főként ázsiai helyszíneken játszódó pikáns kalandfilmek voltak: INSEL DER AMAZONEN ("Amazonok szigete", 1960), HEISSER HAFEN HONG KONG ("Hong Kong forró kikötője", 1962), DAS TODESAUGE VON CEYLON, DIE DIAMANTEHÖLLE VON MEKONG, DIE JUNGEN TIGER VON HONG KONG (WOMEN FOR SALE, 1969)...


Az isten lábát 1970-ben fogták meg a SCHULMÄDCHEN-REPORT-tal, amit 1976-ig bezárólag 13 hivatalos folytatás követett, összesen több mint 100 millió fizető nézőt szolgálva ki. Az áldokumentarista szexfilmsorozat hallatlan népszerűsége indította be a német szexfilmipart, a Rapid főnöke pedig két "Diáklány Jelentés" között tető alá hozhatta a háború után készült addigi legdrágább német filmet, a VASKERESZT-et (Sam Peckinpah rendezésében).


A VIRGINS minden bizonnyal nem tartozott a legdrágább német filmek közé, már csak azért sem, mert ránézésre inkább a hongkongiak állhatták a cehhet. A színfalakat, a technikát és a főrendezőt a házigazda Shaw Bros. biztosította, a Rapid REPORT-rendezőjét, Ernst Hofbauert és a fehér bőrű Mädcheneket hozta magával. Éppenséggel a hasonló (ámbár illegális) alapokra épülő nemzetközi leánykereskedelem a film történetének kiindulópontja: valamikor a századelőn, a Dél-Kínai tengeren egy csapat Európából Ausztráliába tartó szűz- és nem egészen szűzleányt rabolnak el hongkongi kalózok, hogy aztán megbízójuk, a gonosz emberkereskedő  Run Run Shaw  Tien Chen szexrabszolgaként forgalmazhassa őket a helyi munkaerőpiacon.


A pórul járt lányokat Ázsia-kompatibilis ágyassá kiképzésük során megállás nélkül vegzálják a nyálukat csorgató kínaiak, egészen addig, míg Ko Mei Mei, az ellenzéki wuxialány titokban meg nem tanítja a tenyerestalpas fehérnépet amazon módjára kungfuzni és karatézni. Az elárverezésük estéjén Dawn, Cecilia, Ann, Karen és Brenda - vagyis a "洋妓" (ez a kínai cím, ha kíváncsi vagy: fordítsd le) készen állnak az ártatlanságukon esett csorba kiköszörülésére...


A megannyi vidám szexuális zaklatást magába foglaló kalandba útközben becsatlakozik Mei Mei bátyja is, akit a disztingvált Shaw színész, Yueh Hua (COME DRINK WITH ME, TWELVE GOLD MEDALLIONS) alakít olyannyira disztingváltan, mintha egy legitim wuxiában lenne. Végül persze ő sem ússza meg a szexjelenetet, és pironkodva letapizza Sonja Jeannine-t. A germán hölgyemény a magyar radikális nyugdíjasoknak is ismerős lehet, ő volt Kabir Bedi egyik partnernője A FEKETE KALÓZ-ban.


Kinek nem inge, se gatyája a Szex és a Zen, annak sem kell mitől tartania, ugyanis szexploitationünk – Gott sei Dank! - sokkal inkább egy bugyira vetkőztetett kalandfilm, mintsem ágyhoz kötött szoftpornó. És ha már kérdezed, az akciókoreográfiát derekasan abszolválják a messziről jött csajok, látszik rajtuk, hogy ők is élvezték a műsor ezen részét.


Megfelelő kor- és helyismerettel rendelkezők bizonyára meg tudnák egész pontosan nevezni azokat az alkotásokat, melyeknek nyomdokait a VIRGINS gőzerővel tapossa - THE BAMBOO HOUSE OF DOLLS, INTIMATE CONFESSIONS OF A CHINESE COURTESAN (van egy leszbikus kerítőnő karakter is), esetleg valamelyik Ernst Hofbauer erotische Abenteuer –, úgy zusammen mégis egy meglehetősen egyedi grindhouse/Bahnhofskino hibridről van szó. Az egész kalózos, interraciális, kungfuzós, emancipuncis alapötlet már eleve megéri a pénzét, csak aztán legyen elég erős gyomrunk a heves erőszakkirohanások és egy bajor sörfesztivál hangulata között ingázó tónusváltások megemésztéséhez. Tipp: a vaskos ízléstelenség második nekifutásra már könnyebben fog lecsúszni.


A német szinkronstúdióban mindenesetre vették a lapot, és külön kis kabaréelőadást szerveztek köréje. Fogalmam sincs milyen nyelvjárásban beszélgethettek a színészek egymás között - a dvdén csak a német hangsáv választható -, de hogy az eredeti forgatókönyv nem ilyen dialógusokkal operált, az sicher:


Bármiféle kritikai támadás gumilabdaként pattanna vissza egy olyan filmről, amiben nők karatéznak meztelenül, de engedtessék meg nekem, hogy azt gondoljam: Kuei Chih Hung ennél azért többre volt hivatott. Félreértés ne essék, Kueit mindig az exploitation zavarosába küldték le halászni, az övön alulra célzó VIRGINS nézése közben azonban még a szokásosnál is jobban át tudtam érezni ennek a kiváló rendezőnek a frusztrációját: a stúdió először bedobta a SUPERMEN AGAINST THE ORIENT olasz-hongkongi kungfuttiba Bitto ’Fekete Emanuelle’ Albertini mellé ---

Shih Szu, Lo Lieh és az S-Modellek

--- majd ismét elébe tettek egy nem sok szakmai babérral kecsegtető koprodukciót, ő pedig mérgében... rendezett egy nagyot! A THE KILLER SNAKES direktora  rögtön az első képkockákon leteszi névjegyét: premier plánban kígyókat nyúznak. Később előkerül egy szalamandra is, de megússza, miután valaki felemlegeti az állatvédelmi hatóságot (ez egy in-joke? Vagy megint a német szinkrontolmácsok szórakoztak?). A tengerparti faluba érkezvén a kalózok szétcsapnak a lakosság között, miközben a menekülő parasztok egymást portékáit fosztogatják. Kuei cinikus világszemlélete a  seggreesős, tortadobálós humorral vastagon megkent VIRGINS-ben is átjön, és még cinkostársra is lelt abban a langaléta eurobabában (Gillian Bray, a híres Bluebell Girls egykori táncosa), kinek keserű élettapasztalatból fakadó pimaszsága felülemeli az egész társaságot a sanyarú helyzeten.


A képkompozíciók és látószögek tárháza (vigyázat, „crash zoom” veszély!), a műterembelsőket természetessé esztétizáló bevilágítás állva hagy jó néhány nagyobb presztízsű Chang Cheh filmet - azt az éjszakai jelenetet a nindzsákkal Chor Yuen sem intézhette volna jobban. Már csak ez alapján is furcsa, hogy Kueire akkoriban nem bíztak egyetlen normális wuxiát sem, egészen 1980-ig kellett várni, hogy belekóstoljon a műfajba (KILLER CONSTABLE).


Teljes joggal felmerülhet a kérdés, hogy vajon Ernst Hofbauer, a saját szakterületén kétségkívül nagy tapasztalattal bíró osztrák származású rendező mi a fenét csinált ezalatt? Használjuk a képzelőerőnket: amíg Kuei és stábja a díszletek között  gürizik, Herr Hofbauer a Shaw Brothers kantinjában egy pohár sör mellett üldögélve a következő két filmjének - WENN DIE PRALLEN MÖPSE HÜPFEN („Amikor a kemény cicik ugrándoznak”); GEJODELT WIRD IM UNTERHÖSCHEN („Belejódlizok a bugyidba”) - forgatókönyveit csiszolja tökéletesre. Van valakinek jobb ötlete?


A VIRGINS OF THE 7 SEAS (Angliában ENTER THE 7 VIRGINS {nevermind, hogy csak öten vannak}, Amerikában THE BOD SQUAD címen forgalmazták, nálunk sehogy) a 7 ARANYVÁMPÍR-hoz hasonlatos műfajhabarcs, ezúttal még kevésbé szalonképes, de talán összeillőbb alkotóelemekkel. Harsány trashfilmként tulajdonképpen nem is hagy sok kívánnivalót maga után: van épkézláb története, jó karakterei, zabolátlan, a figyelmet valamivel mindig nyakon ragadó rendezése. Lehet, hogy csak a koprodukciós státuszából adódik, de a népek közti barátságról is taníthatna egy s mást a mai intoleráns, rosszindulatú mainstream kínai harcművészeti filmeknek: ritkán láthatunk olyat, hogy gwailók és kínaiak ennyire harmonikus egyetértésben rúgják szét az ellent.

2011. szeptember 17., szombat

THE RETURN OF THE LIVING DEAD {AZ ÉLŐHALOTTAK VISSZATÉRNEK} (1985)

Dan O’Bannon, USA


A bejegyzés eredeti változatát táviratban adtam fel Farkaspusztáról a Blogspotra, és így szólt:
 AZ ELOHALOTTAK VISSZATERNEK STOP MA EJJEL NEZD MEG STOP EZ PARANCS STOP 
Aztán kénytelen voltam belátni, hogy ma már ennyivel nem lehet megúszni. „Kritikát” kell írni, hogy ez és amaz, a színészekre nem lehet panasz, a magyar dvd borítójáról meg vandálok eltávolították a sírfeliratot. Hát tessék:

1985-ben egymás után három zombifilmet mutattak be az Egyesült Államokban: DAY OF THE DEAD (július), THE RETURN OF THE LIVING DEAD (augusztus), RE-ANIMATOR (október). Azon kívül, hogy mindegyikük akárhányszor újranézhető klasszikusa műfajának, még egy dolog közös bennük: ezek a független horrorok egyenértékűek egy felmutatott középső ujjal a The Establishment képviselte értékrendek ellenében.


Romero, jó szokása szerint, szociopolitikai tartalommal töltötte meg splatter-apokalipszisét, a színház felől érkezett Stuart Gordon egy grand guignol előadást rendezett a vászonra, a korszellem torkát azonban mégiscsak az a RETURN OF THE LIVING DEAD ragadta meg a legjobban, amely a posztpunkon és Michael Jackson Thrillerjén kiművelődött, első MTV-generációs füleket/szemeket ínycsiklandozta comic book audiovíziójával. Ha a FRIGHT NIGHT-ot hátulgombolósnak hívtam, akkor a RETURN ugyanennek a kölyöknek a pár évvel későbbi, zichereisztűvel az orrában ámokfutó változata. Ez ugye rendesen ledatálja az 1984 tavaszán forgatott produkciót, de ezek a filmek - mondjanak bármit is bizonyos dilettáns értékítészek - nem csak és kizárólag a nosztalgiadiszkós bájuk miatt maradtak életképesek mind a mai napig.

Az eredettörténet elválaszthatatlanul kötődik George A. Romero NIGHT OF THE LIVING DEAD-jéhez. Az 1968-as alapvetés társírója, John Russo felvásárolja Romero elől a jövendő folytatásokhoz szükséges „Living Dead” titulust, és 1978-ban, a DAWN OF THE DEAD-del egy időben novellaként megjelenteti a fantáziadúsan Return of the Living Dead-re keresztelt forgatókönyvét.


Nem tudom, Russo mennyire jó író, de filmkészítőként (MIDNIGHT és HEARTSTOPPER amiket láttam tőle) még a középszert se tudta úgy istenigazából megütni. Ezért is szerencse, hogy a megfilmesítés körüli hercehurcában szép lassan köddé válik a neve, bár a stáblistára két másik NOTLD-veteránnal együtt visszakerült - contractual obligations, ahogy a dörzsölt amerikaiak mondják.

A jogokat megvásároló Tom Fox chichagói tőzsdeügynök/kezdő filmproducer a rendkívül sikeres POLTERGEIST után kapóssá (és túlértékelté) vált Tobe Hoopert képzelte bele a rendezői székbe. Hooper John Russo történetének vászonra adaptálásával a DARK STAR, A NYOLCADIK UTAS A HALÁL és a DEAD & BURIED forgatókönyvíróját, a kivételes tehetséggel megáldott Dan O’Bannont kéri fel. Amikor a lassacskán három évig húzódó dologból Hooper a LIFEFORCE miatt kiszáll, a rendezést O’Bannon azzal a feltétellel vállalja el, ha újra, ától cettig átírhatja a szkriptet a saját ízlése szerint. Ekkor fordul át végérvényesen John Russo hót komoly hangnemben megírt NIGHT OF THE LIVING DEAD-folytatása abba a cinikus humorú EC Comics horrorképregények szellemiségével rokonítható átiratba, amit ma ismerünk.




Visszautalva az immáron teljes mértékben rábízott projekt eredetére, O’Bannon hibátlanul {esküszöm, most írom le utoljára ezt a szót:} posztmodernizálja a zombizsánert: a NIGHT OF THE LIVING DEAD valójában igaz történeten alapult, Romero egy Pittsburghben megtörtént incidenst rekonstruált filmjében, a hivatalos szervek nyomására azonban kénytelen volt megváltoztatni bizonyos dolgokat. Az igazi zombikat tartalmazó, elveszettnek hitt katonai tartályok egy egészségügyi kellékeket forgalmazó raktár pincéjében porosodnak. Az üzletvezető és első munkanapját töltő fiatal segédje egy rossz mozdulatnak és a hadsereg nem éppen mérnöki precizitású összeszerelési technikájának köszönhetően szabadjára engedik a hordóban lévő ideggázt. A vegyszertől talpra állt raktári hullát ugyan sikerül hamuvá égetniük a szomszéd temető krematóriumában, az esőfelhőbe került füst visszahullik a temetőre és feléleszti a halottakat, az ott bulizó punkok legnagyobb meglepetésére.


O’Bannon revizionista manőverével (egy James Karen által zseniálisan előadott monológ) lényegében szabad kezet adott magának ahhoz, hogy felülírhassa, divatos szóval élve rebootolja a Romero lefektette hagyományokat: a zombik villámgyorsak, kizárólag agyat esznek ("Brains!"), belepofáznak a dolgokba („More Brains!") és az ég világon semmivel sem lehet őket elpusztítani. Erre a no future, anarchisztikus szitura játszik rá O’Bannon azzal a másik remek ötletével, hogy a HALLOWEEN óta a horrorfilmekben szinte kötelezővé vált főiskolás preppyk helyett kőbunkó punkokat vonultat fel, egy nagylemezre elegendő betétdallal kísérve (The Cramps, Roky Erickson, The Damned – a punkrock horror és exploitation inspirálta oldalhajtásának krémjei ezek a bandák).


A remek összjáték a tisztességben megőszült idősebb karakterszínészek és a fiatal, tapasztalatlan szereplőgárda között, az EC képregényeket idéző látványtervezés és az első rendezését jegyző O’Bannon lelkes vezénylése az alacsony költségvetésből adódó hibákkal együtt is (néhány gyenge f/x) az időtlenség éteri magasságába emeli ezt a splatter-horror és szituációs komédia közt egyensúlyozó kis műremeket, mely végeredményében legalább olyan sötét képet fest a hidegháborús Amerikáról, mint Romero anti-militarista trilógiája. (Zárójelben említsük meg, hogy az akkor 39 éves rendező egy vasrácsokkal, titkos alagutakkal felszerelt, a pincétől a padlásig fegyverekkel teli házban élt, azzal a paranoiás meggyőződéssel, hogy az Egyesült Államok aktuális vezetése egy totalitárius rendszer kiépítésén ügyködik.) A slusszpoén egészen véletlenül éppen a DAY OF THE DEAD-en csattant, azt ugyanis a RETURN kíméletlenül felzabálta a mozipénztáraknál. A forgalmazást lebonyolító Orion Pictures az élőhalottak vicces oldalát hangsúlyozó reklámhadjárata mellett Romero morózus zombi-eposzának már nem sok esélye maradt országosan labdába rúgni.


Annak szemléltetésére, hogy a kötéltánchoz hasonlatos funny/scary mutatványt mennyire ritkán tudják csont nélkül megcsinálni az írók-rendezők, nem kell a szomszédba menni, elég ha rögtön utána megnézzük a THE RETURN OF THE LIVING DEAD második részét. A „vígjátéki és horror elemeket nagyszerű művészi érzékkel vegyítő” (dvdborító idézet!) filmnek sikerül elbarmolnia az eredetit működtető receptet, összetévesztve az iróniát a paródiával, ráadásul a megcélzott korosztályt is legalább két tagozattal lejjebb viszi; vagy rosszabb: O'Bannonnal ellentétben lenézi a műfajt és annak közönségét.


A témát a ’77-es SHOCK WAVES-szel egyszer már kipróbáló Ken Wiederhorn 1988-ban bemutatott folytatásában (ami inkább remake-nek felel meg) Frank és Freddy párosa visszatér, ezúttal sírrablóként, a Trioxint tartalmazó tartályt pedig néhány kisiskolás lurkó fedezi fel a temető közelében lévő csatornában. Same shit happens, de az első rész virgonc dögössége ártalmatlan infantilizmussá rothad, a fényképezés szo-szo (Robert Elswitnek is el kellett kezdenie valahol), a 85 percnyi "móka és vacogás" (újabb borító-aranyköpés az LA Times lefizetett kritikusától) egyedül talán ifjúsági zombimatinéként tolerálható.


Az azóta trónkövetelőként berobbant SHAUN OF THE DEAD talán közelebb áll a mi konformista, pláza és plazma között ingázó zombiagyunkhoz, mégis a RETURN fog gyakrabban lekerülni a polcról, egész egyszerűen azért, mert ez a jobb zombikomédia, ebben vannak azok a jelenetek (sztriptíz a sírkövön) és dumák ("Bármi történjék, azt ne rólam nevezzétek el!"), amiket még a síron túlról is vissza fogok tudni idézni. Ha valami okból kifolyólag nem értesz velem egyet, akkor egy filmből vett idézettel válaszolnék: "Fuck You!"

2011. szeptember 11., vasárnap

A LIZARD IN A WOMAN’S SKIN (1971)

Lucio Fulci, olasz

! A DELIRIA 50. GIALLO BEJEGYZÉSE !


Először is: Fulci zombifilmjeit szapulni nem menő. Értve vagyok? Jól van, akkor most férfiasan bevallom, sosem volt felhőtlen a viszonyom ezzel a Gyíknővel. Amikor először találkoztam vele egy meglehetősen rossz minőségű vhs-kópia formájában, szó nélkül elment mellettem, pedig Argento a tanúm rá, hogy akkor már komolyabban érdeklődtem a giallók iránt. Aztán eltelt pár év, megjelent dvdén, és én újból nekifutottam, legutóbb angolul, az olasz hangsávhoz készült feliratokkal - na, az tanulságos volt. Azt hiszem kezdem látni a fényt az alagút végén, de még mindig nem vagyok meggyőzve, hogy ez a PERVERSION STORY (pszichedélia) és a THE PSYCHIC (megálmodott gyilkosság) közé illeszthető LIZARD (pszichedélia, megálmodott gyilkossággal) lenne Fulci legeslegjobbja. Két másik krimijét valahogy élvezetesebbnek találom, a DON’T TORTURE THE DUCKLING-ot meg emlékezetesebbnek. Azt viszont meg kell hagyni: a ma már művészmozinak beillő LIZARD minden egyes újranézéssel egyre érdekesebbé válik.


Carol Hammond, az angolosan berendezett jólétbe született asszonyka (Florinda Bolkan, kitű-nő) mentális egészsége romokban hever. Csalfa férje (Jean Sorel, Fulci előző giallójának sztárja) saját pályafutása előremozdítása céljából érdekházasodott be az előkelő ügyvéddinasztiába, mostohalánya szemlátomást megveti, egyhangú hétköznapjait az őt burokban tartó özvegy édesapja sem teszi vidámabbá. Carol egy darabig apja jól menő irodájában volt gyakornok, igazi karrierről azonban női mivolta okán sosem álmodhatott. A nem elhanyagolható represszió-tényező csak az olasz hangsávból derül ki, rámutatva arra, hogy ezek a figurák a nőket hagyományosan a perifériára száműző olasz társadalomnak a torzszülöttei. A többi nyugat-európai országgal szemben olaszéknál egészen a hetvenes évek elejéig csökkenőben volt a női foglalkoztatottság - a kitartott szeretők és frusztrált háziasszonyok nemzete ez. (Hogy mi volt a helyzet nálunk? Hát honnan a francból tudjam én azt?)


Kielégítetlenül maradt ösztönei kordában tartása végett Carol nem J&B-vel lazítja idegeit, mint sorstársai; ő nem a piát, hanem a terápiát választja. Agyturkászhoz jár, de ezek a gyónással felérő konzultációk sem tudnak gátat vetni lucskos, bűntudattal teli álmainak. A szomszédban folyó LSD-szexpartik házigazdája, Julie (Anita Strindberg, aki vagy levetette a nevét a stáblistáról, vagy elfelejtették kiírni) testesíti meg a férjétől elhidegült asszony elfojtott vágyainak netovábbját. Nagy franciaágyban hemperegni lassított felvételen egy feslett nőszeméllyel, az lenne a döfi! Hát le is döfi, háromszor, a papírvágókéssel.


A pszichológus magnószalagjára rögzített álomgyilkosság, melynek tartozéka két tövig betépett hippi-szemtanú is, pár nap múlva véres valósággá válik: a rendőrség holtan találja Juliet, méghozzá pontosan olyan körülmények között, ahogyan azt Carol tudatalattija elképzelte. Az általa sosem látogatott helyszínen ott a papírvágókése, a levetett bundája, és az ezekhez tartozó ujjlenyomatok. Később a két hippi is felbukkan, és az első számú gyanúsított Carolnak egyre inkább az az érzése, hogy valaki a labilis idegrendszerén játszatja el Ennio Morricone disszonáns akkordjait...


Fulci „A ketrec” címen megírt forgatókönyve nem adja be a derekát a sorozatgyilkosságokra felfűzött giallo-sémának (ne is próbáljunk tanakodni az argentós filmcímen, a Gyík a trendet követő producerek agyszüleménye), lélektani szüzséje a pszichoanalitikus Hitchcock-thrillerek, leginkább talán a SPELLBOUND nyomdokain halad. Hitch freudi sugallatra az álmok világából következtetett a valóságra, élesen elválasztva a kettőt.


A pszichoanalízissel szemben szkeptikus Fulci  - az akkori pszichedelikus, „agycsavarós” kultúrából merítkezve – más módszert alkalmaz: a LIZARD szürreális tripjei átszivárognak a realitásba, a kettő közti határ összemosódik, a kép/hang impulzusoktól „betépetett” néző már nem képes teljes bizonyossággal eldönteni, hogy a mystery melyik oldalhoz kapcsolható.


(Az megvan, hogy az ISZONYAT, Roman Polanski pszichotripjének szenvedő alanyát is Carolnak hívták?)


A rendezőnek az alkalomhoz két nagyszerű operatőr asszisztált, a később a PROFONDO ROSSO-t fényképező Luigi Kuveiller és legendás operátora, Ubaldo Terzano. Terzanoról dióhéjban annyit, hogy Mario Bava munkatársa volt többek közt a BLOOD AND BLACK LACE forgatásán, és akit Bava vesz maga mellé operatőrnek, az bizonyára tudhat egy s mást a szakmáról. Ugyan nem tartozik a legszebben fényképezett giallók közé, a felhasznált lencsék, kézi- és dollykamerázások, optikai trükkök és mindezen formai megoldások narratívába való beágyazása tekintetében a LIZARD jóval összetettebb állatfaj, mint a vele nagyjából egy időben bemutatott Kilencfarkú Argento-opusz.


A Fulci – Argento ellentét hangsúlyozásakor szokás szembeállítani a LIZARD átgondoltságát Argento „csak a kamerámat figyeld” csalásaival, ez azonban csak eltereli a figyelmet arról, hogy a giallókat – beleértve a LIZARD-ot is - éppen a barokkos túlzásaik, a racionalitással is kikezdő temperamentumuk különböztették meg a többi bűnügyi thrillertől. Ha engedték volna producerei, hogy bátrabban nyisson a fantasztikum felé, a LIZARD lett volna Fulci első igazi horrorfilmje. „Két lehetséges megoldás volt: egy fantasztikus és egy hagyományos krimié. A producer ragaszkodott hozzá, hogy a befejezés logikus magyarázatot kapjon.” (L.F.)


A sztorinak megálljt parancsoló, később Fulci egyik védjegyévé váló bele-a-pofádba sokkjelenetek mindenesetre már ebben a racionálisan (?) véget érő giallóban is hangsúlyosan felütik randa fejüket: beleket markolászó hullák, vérszomjas denevérek, élve felboncolt kutyák. Ez utóbbiak olyannyira élethűre sikeredtek, hogy Carlo Rambaldi maszkmesternek az olasz bíróság előtt kellett bebizonyítania művi mivoltukat. Fulci az elborultabb pillanatokért gyakorta fordult a festészethez - itt kerül képbe az angolszász képzőművész, Francis Bacon.


„A minimalista háttér előtt a hús, a kéj és fájdalom szüntelen, s vehemensen expresszív kifejezési formát ölt. Az erőszak klinikai tisztaságú absztrakcióként robban a felpuhult, felnégyelt vagy széttört figurák kompozíciójában.” Artportal





A festő portréin mintha Fulci morti viventi-jeinek olajlenyomatai száradtak volna a vászonra. Bacon egy fájdalomtól üvöltő, zombiszerű figurát ábrázoló képét (a Hammond família nappalijában legalább három különböző Bacon-mű van kiakasztva) Carol egyik rémálmában eleveníti meg a rendező:


A PERVERSION STORY-hoz képest már horrorosnak nevezhető, meglehetősen agresszív stílus két célt szolgál: egyrészt a kamera előtt álló szereplők nyomorult lelki világát közvetíti kifelé, apró részletekig kidolgozott audiovizuális átgondoltsággal (egy szokatlan helyszín, egy visszatérő dallam, egy háttérben lógó festmény), másfelől a giallo műfaját tolja a fantasztikum, a Fulci féle onirizmus irányába. Mint utaltam rá, a történet eredeti formájában szakított volna a hitchcocki pszicho-logikával, átlépve az irrealitás talajára, hasonló módon, ahogy azt a THE PSYCHIC hat évvel később megtette. Talán ezért is gondolom úgy, hogy az ésszerűséghez nem ilyen kényszeredetten visszakanyarodó, társadalomkritikától mentes, szerintem formailag is letisztultabb THE PSYCHIC  a jobb film, bár az is kétségtelen, hogy a LIZARD Inspector Corvin józan következtetései nélkül nem lett volna ekkora közönségsiker (a giallo csúcsévének számító ’71-es felhozatalban csak a THE CAT O’ NINE TAILS tudta megelőzni a sikerlistán).


Hogy ki ez a Corvin? Nos, ő a producer meghosszabbított kezeként funkcionáló felügyelő, aki végső soron arra felügyel, hogy ne maradjon megmagyarázatlanul a bűnügy. Akárhányszor színre lép ez a férfi, elkezd fütyörészni egy furcsa, nyugtalanító dallamot. A füttyszó gyanúsan úgy hangzik, mintha Morricone egyik hangszeréből jönne kifele, így sikerült még ezt a prózai Scotland Yard karaktert is beleszőni a film szürreális/pszichedelikus szövetébe.


Fulcival kapcsolatban sokszor meglengetik a nőgyűlölet vörös posztóját, a LIZARD esetében azonban ez is túlzottan leegyszerűsítené a képletet. Fulci maga is egy lélekrokkantó katolikus közegben nőtt fel, a testiséghez és bűnhöz való viszonya hasonlítható a skizofrén főhősnő vonzódás/taszítás között vergődő érzelmeinek kettősségéhez. Ebből a belső dilemmából következik, hogy maga a film is akut hipokrízisben szenved, jóval inkább, mint egy hasonló környezetben játszódó Sergio Martino vagy Luciano Ercoli giallo. Fulci a korabeli feministák vehemenciájával támadja és teszi lóvá azt a terápiás pszichoanalízist, mely a nőket sorsukba beletörődő kezesbárányokká próbálta idomítani. Ugyanakkor az elképzelései a drogokról, a hippi-szubkultúráról és a (leszbikus) szexről menthetetlenül vaskalaposak. A lezárás után joggal felmerülhet, hogy a hedonisták, burzsujok, politikusok, pszichoanalitikusok, fiatalok és idősek, férfiak és nők, szőkék és barnák, élők és holtak mellett Fulci talán a saját fajtáját is rossz szemmel nézte. A gyilkos - mint egy filmrendező – saját maga által fabrikált fantáziavilágként akarta eladni gaztettét. A Misanthrope in a Giallo’s Skin.


---------------------------------------------

Érdekesség: a filmben feltűnik a magyar film harmincas évekbeli szubrettje, Paál Erzsi (VICA, A VADEVEZŐS; IDA REGÉNYE).
Paál a szintén Olaszországban színészkedő Bartha János (Lenzi’s EYEBALL) felesége volt. Közös barátjukat, Felleghy Tamást nem találtam a filmben, biztosan kitakarta egy díszlet.