Változnak az idők. Az EMANUELLE NERA NUMERA 2 kapcsán még azon lamentáltam, hogy nem jelent meg nálunk dvdén egyetlen olasz Emanuelle-film sem, most meg csak bemész egy szupermarketbe, és ott van a széria első része a baracklekvár mellett. Ennek örömére megkértem rezidens szexológusunkat, hogy nézze már meg, és ha megtette, írjon róla pár szót, vagy ide, vagy a saját oldalára. Mivel ez utóbbi (még) nem létezik, itt mondja meg a megmondhatót.
Mae Jordan fotóriporter (a jávai születésű Laura Gemser, alias Fekete Emanuelle) Nairobiba utazik, ahol egy brit újságírónő, Anne (az 1980-as évekre pornósztárrá lett Karin Schubert) cikkéhez kell majd képeket készítenie. Anne nyitott házasságban él (elvégre a hetvenes években járunk…) olasz származású férjével, Giannival (Angelo Infanti), ami természetesen azt jelenti, hogy a párocska szinte már az érkezése pillanatában elkezdi csapni a szelet a bájos vendégnek. Érdekes módon a később szériává terebélyesedő FEKETE EMANUELLE-filmek eme első darabjában a címszereplő jóval visszafogottabb a többieknél, ám a játékidő utolsó harmadában igencsak rákapcsol, és még az ötéves tervet is túlteljesíti: nem csupán egy törzsi mulatság közepén adja oda magát a kiéhezett benszülötteknek (erre valamiért Gemser kisasszony nem vállalkozott, inkább egy nála jóval vastagabb combú testdublőrre hagyta a feladatot), hanem egy egész hokicsapat is megmássza (nem vicc!)…
A FEKETE EMANUELLE-k többségét a méltán hírhedt Joe D’Amato rendezte, ez viszont Bitto Albertini munkája (Albert Thomas álnéven). A történet pár mondatban elmesélhető, a színészek sem különféle díjakra hajtottak, és láthatóan a rendezői tevékenység sem lehetett megerőltető. Sajnos, bár igen sok együttlétre sor kerül (és pár másodperc erejéig még hardcore bevágásokat is láthatunk, amelyek a magyar kiadásból sem maradtak ki!), valahogy élettelen, erotikamentes az egész, pedig Laura Gemser ebben az első részben a legcsinosabb, és többi hölgy sem csúnya − igaz, Karin Schubertnek azért nem kellett volna hosszú szőke loboncától megszabadulnia, és maradék haját német szakfelügyelőnő-stílusúra vágatnia.
Véleményem szerint Laura sohasem rendelkezett olyan kisugárzással, mint a komolyabb, két M-mel írandó három EMMANUELLE-alapvetés főszereplője, a nála művészileg is sokkal többet nyújtó Sylvia Kristel. Az összes kettyintés olyan érzést kelt az emberben, mintha a résztvevők végig zavarban lettek volna, és valószínűleg alig várták, hogy a rendező bemondja az „ennyit”. Az a jelenet pedig, amikor a meztelenre vetkőzött Karin gazella módjára szökellget lassított felvételen a fényképezőgépét kattogtató Laura előtt az afrikai szavannán, inkább nevetséges, mint pikáns. A mű összességében két pozitívummal rendelkezik: az operatőri munka (Carlo Carlini – SEVEN DEATHS IN THE CAT’S EYE) profi és helyenként elég ötletes, a Nico Fidenco által komponált zene pedig remek − sokkal jobb filmet érdemelt volna.
- N.M.A.
A film producere Giorgio Amati volt, aki jelentõs vagyont gyűjtött össze a "Fekete Emanuelle"-sorozattal, amelyben egy gyönyörű etióp lány ébenfa testén elkövetett akciók jelentették a cselekményt, amely a különbözõ rendezõk felvételeiből "összeállt", olykor nem létező rendező neve alatt. Amati úr azonban a pénz mellé tekintélyt is szeretett volna, és ezért - hogy visszafürödje szüzességét - mûvészfilmet akart produkálni. Jancsó Miklóst szemelte ki, és Giovanna Gagliardo treatmentje alapján - miután a mozitulajdonosok vacsoráján Jancsó Miklós hors d'oeuvre gyanánt előadta Rudolf trónörökös és Vetsera Mária szerelmi történetét - megegyeztek a mayerlingi kettős öngyilkosság megfilmesítésében.
Ki az a Giorgio Amati? Jancsó filmjét ’75 nyarán forgatták (wiki), a „Fekete Emanuelle” sorozat akkor még be sem indult.