Dario Argento, olasz tech-giallo
Az ÁNTSZ közleménye:
Új járvány ütötte fel a fejét: az ARGENTO APOLOGIZMUS (apologisz argentitusz). Még csak elszigetelt jelenségről van szó, de ha a vírus genetikailag módosul, az egész világon elterjedhet. Éppen ezért kerüljük a fertőzés melegágyait jelentő angol nyelvű nyilvános fórumokat, valamint egyes Blogspot oldalak is különösen veszélyesek lehetnek. A tünetek kezdetben enyhe kézremegésként manifesztálódnak egy-egy új Argento film megjelenésekor, majd a betegség végső stádiumban az áldozat félrebeszél. A kórokozót az irónia sem pusztítja el, oltóanyag jelenleg nincs!
Az ÁNTSZ közleménye:
Új járvány ütötte fel a fejét: az ARGENTO APOLOGIZMUS (apologisz argentitusz). Még csak elszigetelt jelenségről van szó, de ha a vírus genetikailag módosul, az egész világon elterjedhet. Éppen ezért kerüljük a fertőzés melegágyait jelentő angol nyelvű nyilvános fórumokat, valamint egyes Blogspot oldalak is különösen veszélyesek lehetnek. A tünetek kezdetben enyhe kézremegésként manifesztálódnak egy-egy új Argento film megjelenésekor, majd a betegség végső stádiumban az áldozat félrebeszél. A kórokozót az irónia sem pusztítja el, oltóanyag jelenleg nincs!
Mindenki dekonstruál, áthangol és újratölt, a bűnügyi krimi, a maga nemes egyszerűségében, szép lassan el is tűnik a mozivászonról, áttéve székhelyét a tévéképernyőkre. Na most erről vagy nincs tudomása Argentónak, vagy direkt hergeli egyre kiábrándultabb rajongótáborát azzal, hogy csakazértis rendőrnyomozósdit készít mozifilm gyanánt. Persze azért szeretne lépést tartani a korral: Franco Ferrini társ-forgatókönyvíróval közösen kipécéztek maguknak két olyan platformot, amiket aztán biztosan vágni fognak a mai fiatalok (az internet és az azóta hozzánk is elért on-line pókerláz), valamint felfogadott egy menő francia operatőrt, aki majd úgy világítja be filmjét, hogy az „modern” legyen.
Egy sorozatgyilkos fiatal nőket rabol el Róma utcáiról, odaszíjazza őket a webkamerája elé, majd feltárcsázza a rendőrséget és kihívja őket egy internetes pókerpartira. Ha a rendőrök nyernek, akkor elengedi áldozatát, ha nem, akkor hentel. Még mielőtt hangos nevetésbe törnénk ki, emlékeztetnék arra, hogy ezt a felállást valahol, valakik olyannyira zseniálisnak találták, hogy lelopták egy amerikai filmhez (GYILKOSSÁG ONLINE). Azt is megjegyezném, hogy egy szűk esztendővel a FŰRÉSZ előtt vagyunk, úgyhogy ne torture pornózzunk itt, kérem. A kóros játékszenvedélyben elhalálozott apa miatt személyesen is érintett főfelügyelőnő (Stefania Rocca az eredetileg Asia Argentónak szánt szerepben) és az ír nemzetiségű - ergo alkesz - nyomozó (Liam ’Mi a faszt keresek én itt?’ Cunningham) összefog, és egy póker-csodagyerekkel kiegészülve szembeszállnak az elvetemült monitorbetyárral. Na, nem bánom, lehet nevetni.
A THE CARD PLAYER egy érdekes giallo: nincsenek benne kreatív gyilkosságok, furamód aszexuális (van ugyan egy erős feminin kisugárzása, de annak nem sok köze van az erotikához), és szintén zsáneri újításként (?) hiányoznak a gyanúsítottak is, a mystery a végletekig le van egyszerűsítve. Mintha csak a NONHOSONNO-t ért, önismétlést számon kérő kritikákra reagált volna Argento ezzel a techno-thrillerrel, figyelmen kívül hagyva, hogy ugyanezen vádakat megfogalmazók a neo-giallót nem egészen így képzelték el. Sokkal inkább valami vérben és szivárványszínben úszó slasher-OPERAként. Ehelyett 14 colos képernyők, laptopok és mobiltelefonok körül forog minden, Edwige Fenech nadrágkosztümben ül egy monitor előtt és ímélez. Ha valaki még egyszer a szememre veti, hogy a Delirián lévő filmek nagy százaléka miért hetvenes évekbeli, hozzávágok egy merevlemezt.
Argento addigi legkisebb költségvetésű filmje jóllehet az amerikai police procedural televíziós sorozatok mintájára készült, az összes képkockájával és a rosszul utószinkronizált, se füle, se farka dialógusaival azt az Európát tükrözi vissza, ami esténként CSI-ról álmodik, reggelente meg egy kék színű Renault Clióba tuszkolva magát próbál lépést tartani a nagyvilággal (egy ilyen gépjárművel furikázik Cunningham). Ez a már-már szeretetreméltó ügyefogyottság a némafilmbe illő vonatsínes fináléban csúcsosodik ki, garantáltan mosolyt csalva a humorát megőrizni képes néző fülei közé. Claudio Simonetti zeneszerző "agyonlövéséért" plusz pont jár.
A vérszegény, de valahogy mégsem unalmas dramaturgia intenzív monitorbámulásból és néhány nem túl megerőltető nagyjelenetből áll, melyek közül a nyomozónő otthonában váratlanul felbukkanó gyilkosé a legjobban kivitelezett szekvencia. Mi tagadás, tényleg ott kísért a német vagy olasz tévéfilmek steril világa, de nem árt hangsúlyozni, hogy ez is a koncepció része volt*. Ha az egész életművet nézzük, akkor a THE CARD PLAYER-t nyugodtan száműzhetjük a TRAUMA mellé az utolsó előtti padsorba (Operaház Fantomja, te ott maradsz, ahol vagy!), de még a nem túl fényes végeredmény is egy kísérletező kedvű rendezőt mutat, akit hatvanvalahány évesen sem kizárólag a szentlélek tart életben, hanem a műfaj iránti elkötelezettség. Ezt egyébként a két MASTERS OF HORROR epizódjával újfent be fogja bizonyítani. Végül egy magyar film, A NYOMOZÓ jut a THE CARD PLAYER-ről eszembe: az is olyan kis nyomi, de legalább a mienk...
* „Columbóból és Charlie Angyalaiból indultunk ki a realisztikus világítás meghatározásához. Az emberek megvetik ezeket a rendőrsorozatokat, de én precíz esztétikát látok bennük, amit a gyors munkafolyamat és a tévéműsoroknál használt katódfények hoznak létre. A takarékosság diktálta standard és a sajátos vetítési mód beágyazódik a stílusba, ami zavarba ejtően őszinte és direkt.” (Argento a TENEBRE kapcsán)