2011. december 28., szerda

2011. december 23., péntek

POPCORN (1991)

Mark Herrier, USA




Válság van. A Deliria ilyenkor leporolja a képmagnót és zéró költségvetésből filmfesztivált rendez. A tematika is ehhez igazodott: Rémület Borzasztó Olcsón - Attack of the Killer B’s! A szigorúan fekete-fehérben vetítendő műsort a CREATURE WITH THE ATOM BRAIN (1955 - Edward L. Cahn) nyitotta, egy bámulatos igénytelenséggel megcsinált sci-fi atomagyú zombikról, akik... Á, úgysem hinnéd el.
Van egy egysoros a filmben, amit életünkben egyszer mindannyian el szeretnénk szavalni legkedvesebb ellenségünk előtt:
"I have said I'd live to see You die... I'm watching You now."
Írd fel.
Ezután jött egy másik filléres móka American International Pictures módra: INVASION OF THE SAUCER-MEN (1957 - Edward L. Cahn, már megint).
A tinédzserpopulációt megcélzó, direkt vicces inváziós sci-fit a komolyabb hangvételű THE HIDEOUS SUN DEMON (1959 - Robert Clarke) követte.
Ez egy radioaktivitástól szennyezett férfiról szól, akit  ha kitesznek a napra, azon nyomban a címszereplővé változik. Komoly. 
Lélegzetvételnyi szünet után indult a 3D jelenetekkel megbolondított kanadai pszichotronika, a THE MASK (1961 - Julian Roffman).
Az alapkoncepció némileg emlékeztet a (szintén kanadai) VIDEODROME-ra: egy maszk viselése olyan erős hallucinációkat okoz, hogy az aktiválja viselőjének lappangó erőszakos hajlamait. Ahányszor elhangzik a filmben a „Put the mask on!” felszólítás, fel kell venni a 3D szemüveget. Bár a kópia szemmel láthatólag térhatású volt, a televíziókészülékem szerény átmérője miatt hiába nyújtogatták karjukat a zombik, a hatás kimerült abban, hogy a Freddy's Dead okkulárémban ülve komplett idiótának érezhettem magam. Magyar viszonylatban a RÉMÁLOM AZ ELM UTCÁBAN hatodik része volt az első térhatású, hazai mozikban vetített horror, akkor osztották ki ezt a spéci segédeszközt:
Már éppen húztam szét a függönyt, tessékeltem kifele a nemlétező vendégeket (ugyanaz történt, mint a Jess Franco Kifulladásig estemen: nem jött el senki), amikor eszembe jutott egy témába vágó kis film a kilencvenes évek elejéről. VHS kazetta elő, Load & Play ---


Alan Ormsby, a szubverzív zombi-gyöngyszem DEATHDREAM forgatókönyvírójának sztori-ötlete a THE MASK-hoz hasonló, ötvenes/hatvanas években népszerű gimmick-exploitationök előtt rója le tiszteletét. Fősuli filmes szakkörösei újra megnyitják a kisváros régóta használaton kívül álló moziját, hogy rendezzenek benne egy nagyszabású, egyéjszakás horrorfesztivált. A programon három régi B-film, mindegyikük az eredeti gimmickjével: Mosquito (3D Projecto-Vision), The Attack of the Amazing Electrified Man (Shock-O-Scope) és egy angol szinkrontól bűzlő japán sci-fi, The Stench (Aroma Rama).


Az előkészületek közben előkerül egy titokzatos celluloidtekercs a pszichedelista/sátánista rendező, Lanyard Gates kísérleti rövidfilmjével, melynek tragikus kimenetelű premierje húsz évvel ezelőtt éppen ebben az operaházra emlékeztető moziban volt. A tetőfokára hágó teltházas hangulat közepette a Filmszínház Fantomja visszatér, hogy a gimmickeket is felhasználva vélt vagy valós sérelmeiért elégtételt vegyen. Azonban még ő sem számolt azokkal a gonosz producerekkel, akik az eseményt mindenáron egy poszt-Freddy slasherré akarják degradálni.


Ennek csak a fele tréfa, a másik a kultúrprimitív producerek uralta valóság: Bob Clark (DEATHDREAM, BLACK CHRISTMAS) bábáskodása alatt, Ronnie Taylor (Dario Argento’s OPERA) operatőrködésével készülő POPCORN-t a fináncok nem találták elég közönségbarátnak, ezért addig-addig szekírozták Ormsbyt, hogy vegye viccesebbre a figurát („We decided that the picture needed a more upbeat type of treatment.” – nyilatkozta az egyik executive a nyolcból), míg az távozni nem kényszerült a rendezői székből. A három hetes munkafolyamatnak megálljt parancsoló vitát követően az ad hoc módon átírt forgatókönyv megfilmesítését egy másik rendezővel folytatták, sőt még a főszereplő lányt is lecserélték a népszerűcske final girl, Jill Schoelenre (THE STEPFATHER, THE PHANTOM OF THE OPERA). Bob Clark továbbra is a fedélzeten maradt „kreatív szupervizor”-ként (Clark ejtőernyőzte be Mark Herriert, a PORKY’S egyik színészét a hirtelen megüresedett rendezői posztra), de a végén ő is levetette nevét a stáblistáról.


Alan Ormsby keze munkáját csupán a vászonra vetített fake B-filmek viselik. A pár perces etűdök szellemessége láttán joggal feltételezhetjük, hogy ha az Ormsby/Clark páros viszi véghez a filmet, az akár Joe Dante hasonló indíttatású, két évvel később készült MATINÉ-jának nagyszerűségével is vetekedhetett volna.


Köszönhetően az elpusztíthatatlan, az olasz DÉMONOK-ban is felhasznált alapozásnak, a POPCORN a nagy átlagnál valamivel kreatívabb horrorbóvli, jobb helyeken ilyeneket tűzne éjszakai műsorára a Film+. A Possessor névre hallgató önjelölt slasher-ikon, egy Dr. Phibes-ba oltott Freddy Krueger talán még most is ott ül a süllyesztőben Horace Pinker (SHOCKER) és Meat Cleaver Max (THE HORROR SHOW) társaságában, s együtt várják, hogy valakik megcsinálják végre a beígért folytatásokat. Szép álmokat, fiúk!


Papírvékony karakterek, nebáncsvirág humor, cenzor-konform effektek, és egy semmiből felbukkanó tíztagú reggae zenekar (a filmet Jamaikán forgatták), akik teljes egészében előadják vérciki slágerüket, bemikrofonozva, elektromos hangszerekkel, miközben a szkript szerint éppen áramszünet van. Ezek a kis bénaságok összessége az eredeti nosztalgiafaktort a duplájára növelik: ami bemutatása idején egy régi idők mozijai, a William Castle féle showmanship (THE TINGLER) előtti homázs volt, az mára maga is a régi idők, a „bájos" nyolcvanas évek mozijává öregedett. A POPCORN volt az egyik utolsó amerikai tini-slasher, mielőtt a SCREAM újra beindította volna a gépezetet.


Egészen véletlenül (<--- irónia) Wes Craven a SCREAM-mel ott folytatta, ahol a POPCORN abbahagyta. Ez is, az is nagyokos film-geek szereplőgárdát használ meta-mutatványához, tudatosan (a SCREAM-nél már tudálékosan) építve a nézők műfaji jártasságára. A párhuzam a SCREAM 2-ben éri el csúcspontját, amikor a Stab című slasher vetítése közben a kosztümbe öltözött közönség egy emberként drukkol a vásznon innen is megjelenő Ghostface-nek – éppen úgy, ahogy a POPCORN végén a felspannolt, kosztümbe öltözött közönség ölésre buzdítja Possessort.


Végtére is így tudott a slasher tartósan önfenntartóvá válni: saját magát eszi meg, újra és újra.

2011. december 17., szombat

The Last House in Chilly Valley

A Norman Bates Ingatlaniroda szezonvégi „Fél kamatlábbal a sírban” akciója keretében most - és mindörökké - elérhető áron kínálja Önnek (rém)álmai otthonát:

Hűvösvölgy egyik csendes, eldugott szegletében álló patinás villának múltját bármelyik kísértetház megirigyelhetné:
hét bestiális gyilkosság, három öngyilkosság és valami,
amiről jobb, ha senki sem tud.
(Kérdezze munkatársunkat.)

A főbejárat, amit nem kell kidekorálni halloweenkor.
A bravúros építészeti koncepciónak köszönhetően egyetlen fedél alá került Az Élőhalottak Éjszakája, A Texasi Láncfűrészes Mészárlás
és a Psycho.

Ott, abban az ablakban mintha figyelne minket valaki... 
Igény szerint egész évre biztosítjuk a paranormális aktivitást.

A homlokzaton szigorú tekintetű domborművek üdvözlik
a leendő áldozatokat.

Az első emeleti hálószoba ablakait díszítő vérfoltok az előző tulajdonos feleségének emlékét őrzik.

A speciális vasrácsokkal felszerelt vendégszobából
senki sem távozhat... élve.

A 400 négyszögöles telek ideális
sekély sírhantok kialakítására.

„A Völgy utcában senki sem hallja a sikolyodat.”
pics © Deliria

2011. december 10., szombat

LA VENGANZA DE LA MOMIA (1973)

Carlos Aured, spanyol

1973-ban, Az Ördögűző évében egy hagyományos múmiamozit legfeljebb csak régészeti leletként lehetett volna kiállítani valamelyik filmmúzeumban, hacsak nem...


Farkasember, Drakula és Dr. Jekyll bőrét vásárra vivő Paul Naschy bestiáriumából még hiányzott egy Múmia. Nosza több se kellett, az akkortájt preferált rendezőjével, Carlos Aureddel közösen tetemre hívták a Universal és Hammer stúdiók 1932/1959-es klasszikusaiban megidézett egyiptomi mumust. A horror-fundamentalista Naschy ezzel egy újabb idol előtt róhatta le tiszteletét, egyszersmind megragadva az alkalmat, hogy a forgatókönyvet is jegyző színész kettős szerepben tündökölhessen, már megint.


A „múmia átka” féle mesékhez híven a LA MOMIA is az egyszoba-összkomfort díszlettel berendezett ókori Egyiptomban indul útjára. A történelmi minimáltablón keresztül megismerjük a szűzleányok vérét szürcsölő, velejéig gonosz Amenhotepet (Paul Naschy), Bubbahotep legidősebb fiát. Röpke tíz perc, és az uralkodót szeretőjével/bűntársával együtt már ki is vonta a forgalomból az ellenzék.

Az élve eltemetett fáraó szarkofágját évszázadokkal később angol régészeknek öltözött spanyol karakterszínészek fedezik fel, majd állítják ki egy londoni múzeumban. A lelet iránt feltűnő érdeklődést mutató arab nemesember (Paul Naschy) és csinos partnernője (Helga Liné) egy kőtáblára vésett használati utasítás segítségével feltámasztják a felismerhetetlenségig elmumifikálódott Amenhotepet. A mackós járás elárulja: Paul Naschy rejtőzködik a vastag makeup mögött. (Akkor ez nem is kettős, hanem hármas szerep!)


Az angolparkok és kastélyok környékén garázdálkodó fáraózombinak 7 női áldozatot kell felmutatnia ahhoz, hogy bebiztosítsa öröklétét, miközben hajdani szerelmének kiköpött mását, a múzeum kurátorának lányát is megpróbálja becserkészni. A felújítás legfőbb, szabad szemmel is látható újítása, hogy ellentétben a nagy elődök romantikus karakterábrázolásával, a spanyol fantaterror múmiája már eredendően egy szadista gyilkológép, a barbarizmus (francóizmus?) fásliba csomagolt mintapéldánya - vö. Vakhalottak. Csodálkozzunk rá a jelenetre, melyben Amenhotep a tornasorba fektetett nőknek sorban szétlapítja a fejét!


HORROR RISES FROM THE TOMB féle síron túli brutalitás és a Hammer Múmia ötvözeteként értelmezhető film meglehetősen sok dialógussal operál, ráadásul Naschy szövegkönyve (a párbeszédeket is saját kezűleg vetette papiruszra) végig olyan információkat közvetít, amiknek a néző már régesrég tudatában van. Az első perctől fogva kiszámítható, pofonegyszerű történet suspense-deficitjéről a menetrendszerűen érkező szörnyülködés (efectos especiales de Pablo Perez - HORROR EXPRESS, THE VAMPIRE'S NIGHT ORGY, BLIND DEAD 3-4) és a Techniscope látványvilág próbálja elterelni a figyelmet, félig-meddig sikeresen. Azt hiszem Fritz Lang mondta a szélesvászonról, hogy az csak temetések megörökítésére jó. Nos, ezt a filmet látva Fritznek igaza is volt,
meg nem is:

A négy egymás után készült Aured/Naschy együttműködés (HORROR RISES, CURSE OF THE DEVIL, BLUE EYES OF THE BROKEN DOLL) sorából a LA MOMIE díszletezésével és operatőri munkájával tűnik ki. Egy ilyesfajta kosztümösdit manapság vagy irtó sok pénzből lehetne megcsinálni, vagy sehogy, ám volt idő, amikor Európa szegénysori zsánerfilmesei nem ismertek lehetetlent.


De hiába az igyekezet, a világ nem volt felkészülve egy Naschy-múmiára: a Cannes-i filmvásáron alig talált vevőre, az olyan megbízható felvevőpiacokon, mint Németország vagy Franciaország be sem mutatták a mozik. Ahhoz képest hát, hogy egy teljesen elfeledett filmről van szó, a Paul Naschy Hagyaték vállalható darabjaként a lojalisták annak rendje-módja szerint be fogják kajálni, a laikusok meg... ¿A quién le importa?

2011. december 6., kedd

2011. december 3., szombat

GAMERA - ATTACK OF LEGION (1996)

Shusuke Kaneko, japán


Ilyen még nem volt: kaiju eiga a Delirián! A dologra felkészülvén némileg szomorúan vettem tudomásul, hogy beleszámítva a vhs/dvd formátumokat is, a japán Godzilla mindössze egyszer, egyetlen egyszer tette tiszteletét a Magyar Népköztársaság területén, annak is már több mint húsz éve.


A GODZILLA MECHAGODZILLA ELLEN-t egy zuglói moziban volt alkalmam megtekinteni, s bár frenetikus hatást nem gyakorolt rám, mégis biztos vagyok benne, hogy általa a megfelelő irányba formálódott tovább a ma már kifogástalannak nevezhető filmes ízlésem. Hogy miért éppen ezt az akkor már 15 éves múlttal rendelkező műremeket ítélte bemutatásra alkalmasnak a Mokép, arról a film geopolitikai premisszája árulkodik: „Mikor a nap Nyugaton kel fel, eljő a szörny és elpusztítja a világot.” Ha ezt nem tudod dekódolni, akkor te már a rendszerváltás után születtél. (Jó, hát lehet, hogy nem ez volt az ok, hanem aztán van jobb ötleted?)


És most vessük tekintetünket Gamerára, a sugárhajtású teknősbékára, ő ugyanis mindenki meglepetésére a közelmúltban egy ideig relevánsabb tényezővé vált, mint a nálánál összehasonlíthatatlanul jobb sajtóval rendelkező Godzilla. Gamerát az idilli hatvanas években a Daiei filmstúdió (ZATOICHI-széria) szabadította a világra azzal a szándékkal, hogy a rivális Toho fennhatóságát megtörjék a szörnypiacon. A Nagy G. akkortájt kezdett egyre gátlástalanabbul nyitni a gyerekközönség felé (a busásan jövedelmező GODZILLA VS MITZI MATZUKO), az atomháborús rémálomból született kreatúra szép lassan nemzeti hőssé lépett elő.


Ezt a pedo-cinefíliát látva Gamera rögtön az első bevetésén (GIANT MONSTER GAMERA, 1965 – még fekete-fehérben) az alsó tagozatosok között kereste reménybeli kuncsaftjait, fícsöring egy szegény árva kisfiú, ki telepatikus úton barátkozik össze a szigetországot maga alá gyűrő mutánssal. A siker elsöprőnek bizonyult, de a Godzilláknál gazdaságosabb kiszerelésű folytatások infantilizált fantasztikumából hamar kinőtt a közönség. 1971-ben, hét résszel a háta mögött Gamera érzékeny búcsút vett a filmvászontól, a Daiei stúdióval együtt, az ugyanis mindenféle korrupciós botrányok közepette csődbe ment.


A teknőst 1995-ben, harmincadik születésnapja alkalmából kaparták ki a szekrény alól, egyből három epizódra szóló szerződést nyomva az orra alá. Az időközben újra számlaképessé vált Daiei a rendezői székbe a szexfilmekkel kezdő, kommerszben megállapodó (CROSSFIRE, DEATH NOTE) Shusuke Kanekót ültette, a sztorikat az anime világából érkezett Kazunori Ito írta meg (PATLABOR, GHOST IN THE SHELL). Horroristáknak tudni illik: ők ketten Brian Yuzna NECRONOMICON Lovecraft-antológiájában jöttek össze először. Az ilyesfajta látványmozikban perdöntő fontosságú vizuális effektekért a dvd-interjúban egy tőről metszett pszicho-geek benyomását keltő Shinji Higuchi volt a felelős.

A fiatal gárda által félpénzen véghez vitt Heisei GAMERA köröket vert a párhuzamosan futó, éppen a Showa-éra utolsó szakaszának felelevenítésével foglalatoskodó GODZILLA sorozatra (GODZILLA VS MECHAGODZILLA 2, 1994 ; GODZILLA VS SPACE GODZILLA, 1995).
---------------------------------------
Kisokos: a császárságokon átívelő kaiju-sorozatokat Showa, Heisei és Millenium periódusban készültekre szokás osztani. Ha csak a szörnyek külalakját vesszük, a ciklusok közti különbségek a laikusok számára alig észrevehetőek,
Showa
Heisei
ellentétben  a tévébemondókkal, akik láttán mindenki könnyedén be tudja azonosítani az időszakot:
Showa
Heisei
-------------------------------------------
Hogy mi is neo-Gamera titkának nyitja? Egy repülő csészealj módjára közlekedő teknőc komolyan vehetetlenségével dacolva az alkotóknak sikerült - a műfaj fából és plasztikból eszkábált szakrális terének megtartása mellett - a kaiju eigát székhez szögező akció-sci-fiként prezentálni, nem kis elégedettséget okozva Inoshiro Honda 1954-es Gojirájának fajsúlyosságát visszasíró rajongóknak. A badass-ség terén elszenvedett vereség tényét a Toho is belátta, készülő Godzillájuk forgatókönyvét a kukába dobták és azon nyomban felvásárolták az új Gamera japán forgalmazási jogait. 

Megkérdé pedig őt Jézus, mondván: Mi a neved?
És ő monda: Légió; mert sok ördög ment vala bele.

A fokozatosan elemébe kerülő trilógia közepét jelentő ATTACK OF LEGION első, Gamera-mentes fél órája színtiszta tudományos-fantasztikum, meglepően horrorisztikus momentumokkal. Óriási meteorit csapódik a Gamera vs. Gyaos meccs (GUARDIAN OF THE UNIVERSE) okozta károkból éppen magához térő Japán északi, hófedte részébe. A meteorittal érkező "Légió", a STARSHIP TROOPERS ízeltlábúihoz hasonlatos űrrovarok, észrevétlenül beszivárognak Sapporo városába, kifosztanak egy sörgyárat (sponsored by Kirin), majd a metróalagúton keresztül egy hatalmas virágot növesztenek az ég felé, hogy annak spóráját kilőve tovább terjeszkedjenek a világmindenségben.


Ez amilyen idétlenül hangzik, olyan jól van megoldva mindenféle praktikus és CGI technikák együttes alkalmazásával, a szilikonnal táplálkozó Légió vonzalma az elektromágneses terek iránt pedig emlékeztet rá, hogy bizony ismét mi magunk hoztuk a bajt a saját hi-tech fejünkre. A kissé bugyután eljátszott emberi tényező az ötvenenes évek hidegháborús B-filmjeit idézi: katonai parádé, kijelzők előtt ügyködő mérnökök és egy feltűnően kawai fizikatanárnő (Miki Muzuno, a feltűnően gyatra SASORI-reboot főszereplője), aki a fagyos időjárás ellenére hajlamos miniszoknyában osztani az észt.


Gamera gyermekmegőrző múltjára tekintettel van egy rendszeresen visszatérő tini-karakter is, a teknőssel telepatikus kapcsolatot tartó fiatal színésznőt Ayako Fujitani alakítja (segítek: ő Steven Seagal lánya). Ha nem tekerjük át a dialógusokat, akkor feltűnhet, hogy a katasztrófahelyzetet megpróbálták a lehetőségekhez képest hitelesen ábrázolni, ezzel is eltérve az őrült tudósokat, gonosz vállalatvezetőket és egyéb ponyva-figurákat felvonultató régi-új Godzilláktól. A realizmusra való törekvés a rendkívül agresszív, kiskorúak és terhes nők nyugalmának megzavarására alkalmas szörny vs. szörny összecsapásokban is tetten érhető.


A kamera gyakorta emberi léptékből szemléli a szörnyek keringőjét, az ablakon kibámuló arcon visszatükröződő, vagy a dzsip szélvédőjének látóterében felbukkanó Gamera igen hatásosan mutathat nagyvásznon. Az eseményt rögzítő videomonitor néhány másodperces snittjéből mostanság egész estére való horror-valóságshowkat fabrikálnak (CLOVERFIELD). Az nem állítható, hogy bármi is újra fel lett volna találva, elvégre egy rendeltetésének határait pillanatokra sem feszegető, kifejezetten retrós (de nem retrográd) B-filmről van szó, a békaperspektíva, a földközeliség azonban mindenképp friss színben tüntette fel a kaijut.


Ami a koncepciójában erősen megkérdőjelezhető főszereplőt illeti, végre ő is a helyére került: a pusztító és megmentő szerepét egyszerre betöltő Gamera biblikus méretű, s mégis japánosan intim metaforaként szolgál a nukleáris energiát megszelídíteni próbáló emberiség számára. Baj esetén visszahozza a fényt a gyerekek életébe, megjavítja a számítógépedet, de ha még sokáig baszakodunk a vele közös élőhelyünkkel, a legközelebbi kiszálláskor egyenesen nekünk fogja benyújtani a számlát.


Ne ébreszd fel az alvó Gamerát – az üzenetet csipetnyi sóval tessék fogyasztani. A környezettel nem éppen csínján bánó filmkészítők (tonnányi használt gumiabroncsot égettek el a természet lágy ölén, derül ki a makingof-ból) alig várták, hogy újból visszahozzák a páncélos tekintetű hüllőt a harmadik menethez. A hasonlóan impresszív REVENGE OF IRIS-t minden idők legjobb kaijui között tartják számon.